Műhelymunka

A probléma gyökere nem a butaság vagy a lustaság

INTERJÚ SZŰCS NORBERTTEL
Idén jelent meg a Motiváció Műhely kiadványaként az Én vétkem című tanulmánykötet, amely Magyarország oktatási szegregációjába nyújt mélyebb betekintést. A megjelenés óta elért eredményekről és a további kitűzött célokról Szűcs Norberttel, a kötet egyik szerkesztőjével beszélgettünk. – FÖLDESI CSENGE INTERJÚJA

INTERJÚ SZŰCS NORBERTTEL,
A MOTIVÁCIÓ MŰHELY VEZETŐJÉVEL

Idén jelent meg a Motiváció Műhely kiadványaként az Én vétkem című tanulmánykötet, amely Magyarország oktatási szegregációjába nyújt mélyebb betekintést. A megjelenés óta elért eredményekről és a további kitűzött célokról Szűcs Norberttel, a kötet egyik szerkesztőjével beszélgettünk.

– Honnan jött a tanulmánykötet kiadásának gondolata?

– Kettős indíttatása volt az elkészítésének. Az egyik személyesnek mondható: a szerkesztők által alapított Hallgatói Mentorprogram tízéves, szakmai közösségünk, a Motiváció Műhely pedig ötéves működéséhez ért. Úgy gondoltuk, ezt nem egy konferenciával, vagy egy bulival ünnepeljük meg, hanem létrehozunk valami olyan produktumot, ami maradandó. A másik ok szakmai: szerettünk volna egy áttekintést, összegzést létrehozni azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon az oktatási szegregáció témakörében milyen fejlemények vannak, milyen eredményeket értünk el a lebontásában, és milyen teendők vannak még az így feltárt tendenciák ismeretében. Ez egy összegzőkötet, éppen ezért a publikált tanulmányok közel fele másodközlés, a többi pedig kifejezetten a kiadványunk számára készült. Ebből kifolyólag hosszú ideig tartott a szerkesztés; végül 2018-ban jelent meg a könyv.

– Tanulmánykötet lévén csak a tudományos közeget célozza, vagy egy szélesebb közönséget is?

– Legfőképp az akadémiai, valamelyest a döntéshozó szférának szól. Ezek nem könnyed olvasmányok, hanem akadémiai jellegű tanulmányok. De ez a kötet csak kezdőlépése egy nagyobb programnak, kommunikációs kampánynak.

Nem elégszünk meg azzal, hogy kutatók, vagy esetleg döntéshozók olvassák, hanem szeretnénk a kötetben felismert eredményeket egyszerűbb nyelvezettel, közérthető módon is a közvélemény számára elérhetővé, és érthetővé tenni.

Ősszel folytatjuk a könyv népszerűsítését, az említetteken túl pedagógusokat fogunk megszólítani a kötet témájával kapcsolatban. A bemutatók során egyébként mellékelni szoktunk egy Tévhitek című füzetecskét, ami nagyjából tíz kis infografikát tartalmaz, amik szintén ugyanerről a témáról szólnak, csak sokkal áttekinthetőbb, közérthetőbb formában. Tehát a kettős kommunikációt így, ezen a módon érvényesítjük.

– Pontosan hogyan épül fel a kötet, milyen témákat érint?

– Az oktatási szegregáció kérdését két nagy témakörre lehet osztani, hátrányos és sajátos nevelési igényű gyermekek helyzetére. Mindkét témával kapcsolatban ugyanazokat a kifejezéseket használjuk; mi a hátrányos helyzetű gyermekek oktatási szegregációjáról beszélünk. Abból a szempontból érintjük a sajátos nevelésű gyermekek kérdését, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek egy része indokolatlanul sajátos nevelési igényűvé lesz minősítve a magyar oktatási rendszeren belül. A társadalmi környezetük és helyzetük miatt nagyon könnyen ebbe a zsákutcás képzésbe juthatnak.

A kötet áttekinti az országon belüli oktatási szegregációt. Egyrészt azt nézzük meg, általában hogyan működik a szelekció az oktatási rendszeren belül, a szelekciónak milyen megnyilvánulási formái vannak. Külön kitérünk arra, hogy az egyházi fenntartású iskolák hogyan erősítik fel ezt a jelenséget. Van a kötetben néhány olyan esettanulmány, ami konkrét deszegregációs programot mutat be, vagyis azt, hogyan lehet felszámolni az oktatáson belüli elkülönítést. Ezzel kapcsolatban megoldási javaslatok is olvashatóak, miszerint mit kellene tenni, hogy hatékonyabban működjön a magyar oktatási rendszer.

– Többször is említetted, hogy a döntéshozók a fő célcsoport. A kötet által hatni próbáltok rájuk?

– Igen. Mi nem csak hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, hanem próbáljuk minél szélesebb körben az oktatási szegregációt érthetőbbé tenni. Szakpolitikával, kutatással, érdekérvényesítéssel is foglalkozunk – törekszünk hatni az oktatási rendszer működtetésére. Például ősszel az összes magyarországi tankerület számára el fogjuk küldeni ezt a kötetet, és mellékelünk egy kísérőlevelet is, mintegy felkérve őket párbeszédre azzal kapcsolatban, hogy az adott tankerületeikben milyen oktatási szegregációs probléma merülhet fel. Egyrészt ilyen típusú diskurzust próbálunk meg elkezdeni, másrészt döntéshozókkal, minisztériumi kollégákkal, egyházi vezetőkkel próbálunk egyeztetni a témakörről.

– Hogy jön létre, és megy végbe az említett diskurzus?

– A kötet számos tanulmányt tartalmaz, sokféle oldalról megközelítve értékeli az oktatási szegregáció helyzetét, állapotát. Föltárja, milyen mély ez a probléma Magyarországon, ez egyáltalán miért is gond, és miért baj a magyar oktatási rendszer, tágabb értelemben a munkaerőpiac szemszögéből, hogy tanulók ezrei, tízezrei elkülönítve tanulnak. Egy könyvben lévő példával szemléltetve:

Az elmúlt tíz évben a gettóiskolák száma 10%-ról 14%-ra emelkedett.

Ez azt jelenti, hogy az olyan iskolák száma, ahol a diákok legalább 50%-a roma származású, az a magyarországi iskolák 14%-a. Ez olyan tendencia, ami nem csökken, amit nem fölszámolnak, hanem folyamatosan növekszik, erősödik. Fontos megjegyezni, a probléma egésze nem csak etnikai alapú, inkább a hátrányos helyzetű gyerekek szociális alapú elkülönítéséről szól. Az a gond, hogy az ilyen intézményeket csökkentett oktatás jellemzi, amely következtében a gyerekek már a középiskolában sem tudják megállni a helyüket, nem tudnak sem szakmát, sem érettségit szerezni, emiatt munkaerőpiaci szempontból inaktívvá válnak. Nem azért hagyják abba túl korán és alacsony fokon az iskolát, mert buták és lusták, hanem egyszerűen olyan oktatási szolgáltatást kapnak, ami nem teszi lehetővé – néhány különlegesen szerencsés vagy tehetséges társukon kívül – többségük számára a sikeres oktatási karrier építését.

Az előbb említett diskurzus célja lenne, hogy segítsük a tankerületi vezetőket a probléma felismerésében, és a megoldási lehetőségek kidolgozásában – már amennyire a jelen oktatáspolitikai keretek lehetőséget adnak erre.

– Mekkora utat járt be eddig a kötet?

– A könyvvel év elején lettünk készen, de a megjelentetésével és bemutatásával megvártuk az országgyűlési választásokat, mert tisztában voltunk vele, hogy a közélet akkortájt a választásokra fókuszált. Féltünk, a nagy „hangzavarban” elveszik a könyv hangja. Gyakorlatilag májusban kezdtük a szakma számára bemutatni, amit ősszel fogunk folytatni: több nagyobb konferenciára elvisszük. A minisztériumokkal és az egyházakkal szintén az őszi időszakra van tervezve a párbeszéd. Májusban és júniusban a szűk szakmával, civil szervezetekkel, kutatókkal beszélgettünk róla, ősszel pedig – mondhatni – a „saját” táboron kívülre akarjuk eljuttatni.

Nem olyan emberekkel szeretnénk erről beszélgetni, akik teljesen egyetértenek velünk, hanem olyanokkal, akikkel polémia, és egymásra hatás várható.

– Eddig milyen visszajelzések érkeztek?

– A neveléstudományi szakmán belül pozitív visszacsatolást kaptunk. Aki érti ezt a témát, tudja, hogy egy komoly vállalás volt ezen összegzés elkészítése. Azért is, mert a kötet szerzői nagyon sokfélék; sok irányból jött, nagy presztízsű kutatók, egyetemi oktatók – mindenki a szabadidejét szánta rá a publikáció elkészítésére. Az így létrejött szerzői stáb egy, még formálódó csapat, műhelyközösség, de a kötet megjelenése óta több találkozónk is volt már, közös projekteken gondolkozunk a jövőben is. Ilyen szempontból a kötet egyik célja a szakmai közösség építése volt.

Kérdezted, van-e hatása a kötetnek. Mondhatni igen, ugyanis a brüsszeli döntéshozókhoz is eljutott a híre. Bár angolul még nem jelent meg, értik, miről szól, „tolmácsokon”, vagyis hídembereken keresztül, és az egyik hivatkozási alapként használják fel abban a kötelezettségszegési eljárásban, amit az Európai Bizottság indított Magyarország ellen. Ilyen eljárásra akkor kerül sor, ha egy tagország egy adott területen megsérti az Európai Unió működési alapelveit. Több ilyen kötelezettségszegési eljárás is zajlik Magyarország ellen, például a civil társadalmat célzó támadások miatt, de az oktatási szegregációval kapcsolatban is, mert látható módon, extrém mértékben szelektív, szegregáló oktatási rendszert működtetünk. Ezt próbálja befolyásolni az Európai Unió, illetve az Európai Bizottság. A tavaly megkezdett eljárásnak ősszel lesz egy új fordulója, amikor a bizottság képviselői ismét eljönnek Magyarországra, és egy héten keresztül vizsgálják az oktatási szegregáció megnyilvánulásait az országban. Ennek keretében a kötet szerzőinek egy része szakértőként fog beszélgetni a delegáltakkal erről a témáról.

– A kötet címe: Én vétkem. Kinek a vétke?

– Mindannyiunké. A névadásnak van irodalmi háttere, Erdős Virág azonos című versére utal, ami társadalmi problémákkal, köztük az oktatási szegregációval is foglalkozik. Arra is utalni akartunk a címadással, hogy az egyháznak komoly felelőssége van az oktatási elkülönítés fenntartásában, elmélyülésében Magyarországon. Végül pedig, igazán a kérdésedre válaszolva, az Én vétkem azt is jelzi, hogy mindannyian felelősek vagyunk ennek a társadalmi problémának a létéért, és bár elsőre furcsán hangozhat, de mindannyian tudunk is ellene tenni.

Néha egészen pici lépésekkel is el tudunk indítani egy társadalmi változást.

Például azzal, hogyan gondolkodunk a saját gyermekünk iskoláztatásáról, vagy lehetséges osztálytársairól. Ki az, akit elfogadunk osztálytársának?

– A kötet a szakmai közegnek szól. Hogyan lehet megszólítani azokat, akiket közvetlenül nem érint ez a jelenség?

– A kötet az alap, amibe összegyűjtöttük a tudásunkat. Erre a talapzatra lehet építeni egy könnyedebb, közérthetőbb kommunikációt. Ha tudományos alapossággal is bizonyítva van az oktatási szegregáció léte és károssága, legitim lesz az a beszélgetés. Innentől könnyedebb formára is lehet váltani. Próbálkozunk kampányokkal, például: több olyan társasjátékunk van, ami az oktatási rendszerünkről szól. A Mentortársas elnevezésű azt mutatja meg, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek miért sikertelenek a magyar oktatási rendszerben, vagy a Rendszerhiba című, aminek központi eleme, hogy egy képzeletbeli városban hogyan lehet felszámolni az elkülönítő oktatási rendszert. Ez egy kooperatív társasjáték, ahol a játkosok együtt, összefogva közös célért játszanak, és a tíz iskolából álló helyi oktatási rendszert próbálják méltányossá és eredményessé tenni. Ezek olyan eszközök, amelyekkel már játékosan, közérthetően, szerethető módon is lehet ezekről a bonyolult, összetett, nehezen elfogadható problémákról beszélni.

– Hogyan látjátok, sikeresek ezek a próbálkozások, az emberek nyitottak rájuk?

– Merem remélni, hogy igen. Az egyesület tagjai közül többen a felsőoktatásban dolgozunk, sőt kurzusunkba is beépítettük a társasjátékokat. Ott „szegény” diákok kénytelenek azt mondani, jól érzik magukat az órán, de hát mégiscsak jobb egy társasjátékkal játszani, mint egy előadást hallgatni. Komolyra fordítva a szót, nemcsak felsőoktatási hallgatókhoz visszük el a játékot, hanem nagyon sokat járunk középiskolákba – nemcsak Szegeden –, játszunk pedagógusokkal is, és fesztiválokon is, mint a SZIN, részt veszünk. Vannak olyan képzéseink esélyegyenlőségről, vagy tanodák működtetéséről, ahol szintén tudjuk alkalmazni ezeket a játékokat. Többféle csatornán terjed, és jó visszajelzéseket kapunk. A pécsi Escargo, ami egy alkalmazott színházi nevelési program, például a társasunkból kiindulva épített föl egy interaktív színházi játékot.

– Mindezek tükrében a könyvre tekinthetünk mérföldkőként?

– Ezt nem az én tisztem megmondani. Annak szántuk.

Földesi Csenge

Fotó: Höffler Norbert