Absztrahált háború, konkrét kérdések

Háború, immunitás, intimitás – ez volt a témája a Mellérendelő beszélgetéssorozat első estjének május 20-án a kolozsvári Tranzit Házban. Serestély Zalán, az eseményt szervező Láthatatlan Kollégium Egyesület programmenedzsere előrevetítette: terv szerint négy további beszélgetésre kerül sor – a következőre, mely a radikalitás kérdését járja körül a kultúra vonatkozásában, június 24-én. Az estek állandó vendége Horváth Andor esszéíró, a Korunk kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese.

Háború, immunitás, intimitás – ez volt a témája a Mellérendelő beszélgetéssorozat első estjének május 20-án a kolozsvári Tranzit Házban. Serestély Zalán, az eseményt szervező Láthatatlan Kollégium Egyesület programmenedzsere előrevetítette: terv szerint négy további beszélgetésre kerül sor – a következőre, mely a radikalitás kérdését járja körül a kultúra vonatkozásában, június 24-én. Az estek állandó vendége Horváth Andor esszéíró, a Korunk kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese.

Horváth Andor vitaindító kiselőadását egy kép(sor) felvillantásával kezdte, mely az elmúlt héten bejárta a világsajtót: Szíriában egy lázadó beleharap egy kormánypárti katona kitépett szívbe. Utólag át- és újraszerkesztve a szerteágazó beszélgetést, rekonstruálhatóvá válnak a felmerülő kérdéskörök e kép közvetlen közeléből.

Mi tudható a háborúkról, milyen mértékben játszik ebben szerepet a média? Az említett fotográfián egy elmosódott (!) arcú férfit látni, aki beleharap egy másik ember szívébe (hiányos anatómiai ismeretei okán vélhetően tüdőbe harapott – helyesbített, kis humorral oldva a szörnyű tényeket, Szigeti Attila filozófus, filozófiatörténész, Horváth Andor beszélgetőpartnere). A Korunk főszerkesztő-helyettese szerint a háborúk alulreprezentáltak a médiákban – nemigen létezik például háborús csatorna –, így közvetítésükben a probléma egyszerre „túlbeszélt” és „alulbeszélt”. A paradoxon tehát így összegezhető: jóllehet úgy tűnik, a híradások csak háborúkról, erőszakról szólnak, valójában ritkán jutunk el egy szál lázadó kegyetlenségén túli, tágasabb összefüggésekhez. Ennek hiányában ugyanakkor mind empátiánk, mind elítélő megnyilvánulásunk szükségszerűen megalapozatlan. Felmerül továbbá: vannak-e egyáltalán független híradók? Milyen következményekkel jár az infotainment (szórakoztató hírközlés) műfaja?

Felvezetője keretében Horváth Andor egy történeti alapvetésű háború-tipológia ívét is felvázolta, mely a vallásháborúkon, illetve a népek háborúin keresztül a totális háborúkig vezet, utóbbiakat az emberiségre való hivatkozás jellemzi. A 20. századi, totális háborúk ismét paradox kérdést hívnak elő: háborúzhat-e önmagával az emberiség?

Az est moderátora, Borbély András kérdése mentén – ki a terrorista? – fogalmazódott meg: aterror elleni hadviselés voltaképpen az emberiségre hivatkozó háborútípus alesete. Szigeti Attila utalt egy elméletre, mely a partizánokból, mint „irreguláris harcosokból” próbálja levezetni a terroristákat. Horváth Andor a 19. századi orosz anarchistákat nevezte meg lehetséges archetípusként, hangsúlyozva ugyanakkor: ők sosem bombáztak nőket és gyerekeket. Egyöntetű példaként adódott a szeptember 11-i terrortámadás, mely Jean Baudrillard szerint a „különösséghez való jog visszaszerzéseként” is aposztrofálható.

A terrorista kilététől egy lépésnyire van a viktimológiai megközelítés: ki az áldozat? A homo sacer a római jog meghatározása szerint az az ember, akit bárki megölhet, gyakorlatilag tehát kívül áll minden emberi és isteni jogon.

E téma margóján felmerült: áldozat volt-e a második világháborúban Németország bombázásakor Drezda, a kultúrváros? Mennyiben lehet felelős az áldozat a vele történtekért?  Akár külön beszélgetés tárgyául szolgálhatott volna a biztonsági rendszerek kérdése vagy a háborúk „mellékhatásainak” témája.

Noha a háború kényes téma, határozott nézeteket pedig veszélyes kialakítani vonatkozásában, Horváth Andor megkockáztatta: „az erőszak azért van benne a világban, mert akarják”. A konspirációelméletek felől nyilván az volna a legfontosabb kérdés, kik akarják?, az esszéíró szerint azonban célirányosabb arra figyelnünk, hogyan van jelen az erő a világban, hiszen ebből érthető meg valamelyest az erőszak jelenléte is. A tézis: az atombombában ugyanaz az erő van, mint az atomerőműben. Itt könnyen adódhat egy félrevezető kérdés: egy lapon kellene emlegetnünk az atomerőművet és az atombombát? Határozottan nem. A jó kérdés az, hogy – függetlenül hasznosságtól és veszélyességtől – képesek vagyunk-e belátni, hogy bármi, amiben ekkora erő van, időnként visszacsaphat.

A Proust-szakértő és -fordító záró gondolatai a háború témája mentén is az időbe gyűrűztek: a világ túl gyorsan összefonódott, ám különböző részein különböző beállítású és sebességű órák járnak. Óriási távolságok váltak áthidalhatóvá csekély idő alatt, ami eltereli figyelmünk a kulturális meghatározottságú időfaktorról. Ez egy bonyolultabb oka lehet két ország háborúskodásának, mint bizonyos lebutított indoklások, például a sokat emlegetett kőolajszomj.

A közönség kérdései közül csak azt elevenítem fel, mely visszakapcsolt a nyitóképéhez: mi tudható és mondható az emberi szenvedésről, lehetséges-e az együttérzés a média eltávolító gesztusai közepette? Lehet-e együttérzés, ha ilyen absztrakt megközelítésben gondolkodunk a háborúkról?

A háború jelenségéhez való személyes és felelős viszonyulást csak úgy alakíthatunk ki – vallja Horváth Andor –, ha megkíséreljük megérteni a komplexebb, távolabbi összefüggéseket is, az esszéíró szerint legalább tízévente kötelező újraolvasni a két világháború történetét – bár nem föltétlenül ugyanazon szerzők tollából.

Gondos Mária Magdolna

[nggallery id=155]