„A szeretet olyan erő, ami a lehetőségből valóságot teremt”

– Induljunk el a szeretet fogalmától.

– A szeretet fogalmát mindenekelőtt a lét fogalmával kötném össze. Ortega y Gasset szavait szabadon parafrazálva arra születtünk, hogy elfogadjunk vagy elutasítsunk dolgokat, vagyis a szeretet lényegében állásfoglalás a másik léte mellett. Akit-amit szeretek, azt létében akarom elősegíteni. Ebben visszaköszön a kereszténység klasszikus fogalma, a teremtő ige, a létige felszólító módja, a „legyen”.

– Vagyis azt mondom: ő legyen!?

– Igen. És ez sok kérdést felvet. Először is, tud-e az ember önmagán kívülre pillantani? Hiszen minden, amire tekint, az felbukkan az ő világában, így adódik a kétely, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egy tőle független világról – az ismeretelmélet hagyományos kihívása. Másrészt felmerül az is, hogy amikor állást foglalok a másik léte mellett, akkor vajon tudom-e, hogy miben áll a másik léte. Mert ha szeretek egy embert, akkor úgy kell tennem érte, hogy emberi mivoltában segítsem elő. De tudom-e, hogy mi az „ember”? És nem is általában az ember, hanem ha konkrétan az én személyes barátomról van szó, akkor miben áll az ő léte? Mi szolgálja jobban személyes létét? Ennek hátterében pedig kirajzolódik, hogy a létnek vannak fokozatai. Egy egészséges és erőteljes Eszter inkább Eszter – s most Ön a példa Eszter –, mint egy gyengélkedő. Természetesen a körülményekhez és az életkorhoz képest, de a lényeg ez: a szeretet azt fejezi ki, hogy nekünk nem mindegy a másik léte, hogyléte, létének foka.

– Minél jobban ismerem, annál jobban tudom szeretni?

– Így van. Annál hatékonyabban tudom elősegíteni a létét. Tudás és hatékonyság nélkül csak majomszeretetről beszélhetünk.

– Eszerint a szeretet hiánypótlás? Léthiány-pótlás?

– Arra való törekvés mindenképpen. A szeretetre három szó is van a görög nyelvben, melyeknek jelentős a múltja: érosz, philia és agapé. Az érosz társítható elsősorban a vágy, a szerelem fogalmakhoz, s ez rámutat, a szeretet legalább kétszereplős játszma. A hiány ugyanis jelen van az alanyban és a tárgyban egyaránt – abban is, aki szeret, és abban is, akit szeretünk. Rómeó szereti Júliát, vajon miért? Az ő boldogságát akarja teljesebbé tenni, vagy a sajátját? Melyikükben lévő hiány az elsődleges mozgatórugó? „Tiszta szeretet érzek irántad” – mi az, amitől tiszta? Mi szennyezheti a szeretet? Netán az önérdek? A hiány felszámolására irányuló törekvés hátterében egyfajta arányosság rejtőzik, fokozatosság, ahol két véglet körvonalazódik. Amikor a szerető fél az önmagában lévő hiányt kívánja megszüntetni, akkor önző, birtokló szándék uralkodik, a másik fél puszta eszköze a vágy kielégítésének. A másik véglet az, amikor teljes az odaadás, önfeláldozó módon a szeretett fél boldogsága az abszolút cél. 

– Érdemes ezt szétválasztani? Mintha minden ember a kettő között helyezkedne el valahol.

– Nagyon hasznos éles különbségeket tenni akkor, amikor fogalmi tisztázásról van szó. Játsszunk el például a végtelen szeretet fogalmával. Egész kultúránkat meghatározó következményeket rögzíthetünk, és mindenki számára ismerős mondatok köszönnek vissza a fogalmi összefüggések feltárásakor. A kérdés most ez: milyen a szeretete egy olyan lénynek, aki végtelen erővel és végtelen szeretettel rendelkezik? Vagyis milyen a szeretete a keresztény Istennek? Keresztény dogma, hogy a világot egy végtelen szeretettel bíró lény teremtette. De akkor hogyan magyarázható a teremtett világban tapasztalható rossz, a szenvedés, a fájdalom? Ezeket sem tagadni, sem kézlegyintéssel elintézni nem lenne ésszerű. Hogy tudunk belátható módon elszámolni azzal az ellentmondással, ami a végtelen szeretet és a szenvedés egyidejű fennállása közt feszül? Belátható módon, tehát nem dogmatikus főhajtással, hanem vallásos hittől függetlenül, bárki számára, józanésszel elfogadhatóan. Lehetséges?

– Lehetséges?

– Mint egy kirakós játék. Szabály: kerüld az ellentmondást. Tételezzük tehát a végtelen szeretettel bíró lényt. A szeretet a fenti értelemben: állásfoglalás a másik léte mellett. S rögtön feltámad a kérdés: miféle másik? Ha valami végtelen – erejében, létében és tökéletességében –, akkor hogyan van valami, ami nem ő? Miért nem ő minden? Miért engedi meg másnak a létet? A teremtés okát firtatjuk. A végtelen szeretet, a végtelenül jó megengedi-e a tőle különböző létet? Vagy igen, vagy nem. A kettő közül azt kell választani, ami tökéletességével inkább összeegyeztethető, hiszen az nem sérülhet. Mikor jobb egy lény: ha megengedi a másik létét, vagy ha nem? Bárki számára, józanésszel belátható, hogy a hátralépés képessége, a megengedés kegyelme: érték. Nem hiányozhat tehát egy végtelen tökéletes lényből, ez a teremtett világ oka. 

– Különbözünk a teremtőtől? Pedig a hasonlatosságot szokták hangsúlyozni.

– A különbség abszolút és végtelen, a teremtett világ lényege, hogy nem Isten. Ami ott egy, az itt sok, ami ott egész, az itt töredezett, ami ott színről színre tárul fel, az itt elhomályosul. A teremtett világ lényege a hiány, a lét hiánya. Ez a hiány azonban nem azonos a semmivel. Mindkét fogalom a nem-létet fejezi ki, a hiány azonban utal arra, aminek a hiánya. Aquinói Tamás példája szerint a vakság a látás hiánya, azaz valami nem-létezőt jelölő fogalom, azonban a látásra való irányultsága miatt mégsem szinonimája a semminek. Ilyesmi a mi teremtett világunk. A lényege a hiány – Isten, a szükségszerű lét hiánya –, viszont potenciálisan minden a teljesebb lét aktualizálása felé irányul. A szeretet olyan erő, ami a lehetőségből valóságot teremt. Ennek jegyében el is engedhetjük Isten fogalmát. Nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy akarjunk, és cselekvően tegyünk magunk és mások mind teljesebb, boldogabb létéért. 

Szabó B. Eszter