A múltbalátó régész nagy pillanatai

Bizonyára vannak, mint mindenki életében. Amikor még dolgoztam, lehetett azt mondani, szombat-vasárnap elmegyek horgászni. Most nyugdíjas vagyok. Nem jó nyugdíjasnak lenni, mert nincsen vasárnap. A nyugdíjasoknak minden nap vasárnap. A nagy pillanat az öröm pillanata. Megy az ember, mint a kiskutya a sivatagban, lehajol, ott egy drágakő, de ehhez sivatag kell és drágakő és rengeteg szerencse. Rengeteg szerencse. Akármikor megtaláltam, mindig szerencsém volt. A régész soha nem egyedül dolgozik. Ott van mellette a Józsi bácsi meg a Pista bácsi meg a kubikosok meg a technikus meg a rajzoló. Ők akkor is ott voltak, amikor a mostaninál sokkal szegényebb volt a régészet. 

A Magyarországon lelt legrégebbi istenszobrot Károly bácsi tulajdonképpen kidobta egy lapáttal. A Makkay kolléga volt velem, úgy vetődtünk utána. Megtaláltuk a lábát. Két darab volt a szobrocska, s hát ez a szobrocska nyolcezer éves. Tessék keresni egy nyolcezer éves szobrot! Ez nagy pillanat, nem? Vagy Vértes László tanáromnak, amikor megtalálta Samu kis koponya darabját, az volt élete legnagyobb pillanata. Nos, aztán kinek hány ilyen van? Ő maga hánynak tartja? Hányszor tudtam lehajolni úgy, hogy gyémántot találtam? Ez mindenkinek saját döntésén múlik, hogy megbecsüli vagy nem becsüli. Örül vagy nem örül neki. Fölismeri vagy nem ismeri föl. Ez nagyon fontos. 

Elmesélem, hogy mindjárt kezdő koromban, amikor még nekem jószerivel asztalom se volt a szegedi múzeumban, mert nem volt, csak úgy bócorogtam vagy a raktárban üdögéltem, megjelenik egy srác, egy 14 év körüli kiskamasz tápai szatyorral, olyan gyékényszatyor volt, és a szalma közül kirakott négy edényt az asztalra. Ránéztem és az a szerencsém volt, hogy felismertem, ezt a fajta edénytípust itt Magyarországon még eddig nem nagyon találták meg. Ebből lett egy új nép, amit úgy hívnak, hogy Csorva-csoport. Namármost ez a Szabó Szilveszter elmesélte, hogy a testvére összetörte a többi edényt, de ő olvasta Móra Ferenctől, hogy nem szabad kidobni, és ezért behozta a múzeumba. Máig hálás vagyok neki. Kezdőként fejest ugrani egy aranybányába, az egy csodálatos élmény volt. 

Aztán ugye a dicsőség elmúlt, de akkor megint találtam valami érdekeset, mondjuk az első honfoglaló íjat, amelyet nem összetörve meg leeresztve tettek bele a sírba, hanem csak úgy beletették a harcos mellé, az akkor az agyagba beleragadt. Így meg lehetett mérni mekkora volt, mert a két vége csontlemezből van. Száztíz centi hosszú volt egy íj felajzottan. Ez is egy óriási dolog, mert már tudtuk, hogy milyen, de lehetett volna másfél méter vagy nyolcvan centi. Azóta azt is tudjuk, mekkora. 

Sok ilyen apróságból tevődik össze, hogy nekem nagy pillanat az emberáldozat, ha ugyan az volt, mert ugye mindent kicsit megszépítünk. Klárafalván egy bronzkori ház kemencéjébe be volt falazva egy kisgyerek. A csontvázát találtuk meg a platniban, a sütőfelületen. Hát most aztán hogy hóttan tették szegénykét be vagy agyoncsapták, de ez mégiscsak a tizenkét kőműves háromezer évvel ezelőtt, jó, most már négy. Ezeknek így van egy ilyen sora, amit én, ha nagyon fáradt vagyok vagy elkeseredett, akkor magamban felsorolgatom, hogy Totó, sok mindenben szerencséd volt neked, és lehet még ezután is! No! Erről ennyi elég, nem?

Amikor a forrás a jelenség és a tárgy, legalábbis az ősrégészetben, amikor nincs írott forrásom, és abból kell egy történelmi szituációt rekonstruálnom, tehát ilyenképpen a felismerés és annak összefüggéseinek megkeresése az tudományos kérdés. A ló féktávolságának kiszámítása az László Gyula iskolája. Én Molnár János tanítványa voltam, nagyon szerettem a professzoromat, ám igazán újat a régészeten belül László Gyula jelentette, ő volt az, aki életre keltette a tárgyakat. Van egy híres mondása, bizonyos körökben még ismerik, 53-ban vagy 54-ben hangzott el egyik tudós kutató asszony szájából. Kissé magyarítva idézem: a kétfülű bögre nem éreztette megtermékenyítő hatását a Kárpát-medencében. A szemlélet, amit János bácsi meg az un. német iskola képviselt, az, hogy a tárgyak fejlődnek, az anyag fejlődik meg degenerálódik, kipusztul. A tárgy. László Gyula szerint az ember csinálta a tárgyakat, az ember szemléletén múlott az, hogy az a tárgy, egy bögre mondjuk milyen alakú lesz, és miért olyan alakú, és hogy a cifraszűrön tulipán vagy rózsa van, az két klán lehetett, és nem a tulipán fejlődése a rózsa irányába. Ezt a szemléletet így próbáltam én is a tanítványaimnak átadni. Úgy hívták, hogy rideg régésztartás van, mert a szegedi iskolában ki kellett menni egyedül a tanyákhoz. Helyszínelni, megnézni, megcsinálni, megmérni, esetleg sameszkodni az ásatáson. Így gyakorlati képzés volt. Most erre a szemléletre elmondok egy tegnap kitalált dolgot. A subáról meg a kacagányról írtam az Élet és Tudomány-ba egy kis szösszenetet. Van ott egy kis rovatom. A kacagány szó nem magyar eredetű, régi magyar neve: hátibőr. Ez állatbőr egy darabból, amit a hátukra kötöttek. Birkabőr, annak van farka meg négy lába. Ez igazi népviselet, még a 19. században is hordták, olcsó és meleg, könnyen elkészíthető. Ha ennek van egy elejbőre, akkor az már majdnem bekecs. A nevét Bekes Gáspár hadvezértől kapta, aki 1520-ban született Lengyelországban és ott is halt meg, de az erdélyi fejedelemnek volt a mindenese, tolmácsa, politikusa, hadvezére. Erről írogattam, hogy igen, hát az állatot felkötik az ember nyakába. Akkor kattant a fejembe, Franciaországban van egy barlang, az a neve, hogy Les trois frère, magyarul A három testvér barlangja. Ezt a huszadik század elején tárták fel, fantasztikus falképek vannak benne, többek között egy ember. Nagyon ritka az emberábrázolás a barlangi művészetben. Mondjuk ezer az egyhez vagy még ritkább. Ezen a falképen egy embert látunk állatbőrbe burkolódzva, de látszik a lába a komának meg a karja, meg az orra is kikukucskál az állat nyakrészéből. Amikor én még egyetemre jártam, Varga László tanárom nagy előadást tartott, hogy ez a totemállattá változó nemzetségi tag, aki fölveszi az állat bőrét és utánozza az állat mozgását, tehát így életre kelti a klán a nemzetség ősét, a totemállatot, ami nekünk a turulmadár. Erről tudja, mi jutott eszembe? Lehet, hogy bolondság, de arra gondoltam, hideg volt, és ez a pofa fölvett egy télikabátot. A pucér ember fölvette az állatbőrt. Lehet, hogy nem így van. Ezt soha nem fogjuk megtudni. Nem kell hozzá a bűvölet meg vallás meg elmélet. Egyszerűen fázott. Ilyen módon próbálok gondolkodni. A ló féktávolsága is egy ilyen irányú gondolkodás eredménye. Ez annak köszönhető, hogy a mai gyerekek már nem látnak huszárezredet. Én gyerekkoromban 11 évesen láttam. Észrevettem, hogy a lovak értik a trombita kürtjelzéseit. Ott ült százvalahány huszár a lovon, pihenj! is volt, vigyázz! is volt, mindent csináltak. Láttam egymás mellett azt a sok lovat. Most visszagondolva, atyaisten, ezek szaladnak, és ha meg kell állni, akkor mi van! Mert ha egy hasra esik, akkor az egész sor fölborul. Mivel a forrás leírja, hogy váll a vállhoz mentek, hát akkor nagyon szoros lehetett a csatasor, és a ló is tudta meg a lovas is tudta. Ki voltak képezve, mert utcaseprőből nem lesz huszárkapitány! Ez a gondolkodásmód van bennem és az írásaimban is. A tanítványaim is ebben vannak. Teletojtam az országot tanítványokkal. Az én tanítványom van Nyíregyházán, Miskolcon, Sopronban, Győrben, Kaposváron, mindenhol. Vörös Gabriella is tanítványom volt. Igen itt van minden. Ezt a szemléletet viszik magukkal, és hozzájuk is járnak egyetemi hallgatók. Ezt gyakorolják, és viszik magukkal a stílust, ha előadást tartanak, mert ezt tanulták.

A Széchenyi-díjat is az iskolateremtő munkásságomért kaptam, nem Ópusztaszerért, mert az a feladatom volt. Ez úgy lett kitalálva, hogy véletlenül belecsöppentem és benne maradtam majd 30 évig. 1968-ban kezdtem oktatni és 2005-ben hagytam abba. Büszke vagyok rá, hogy iskolát teremtettem, és megtisztelő dolog.

Ezek a tudós nagy pillanatai, de magánemberként is voltak ilyen pillanatok. A sort a gyerekeim születése nyitja, büszke vagyok a három gyerekemre, ők Helga, Péter és Olivér. 

Boldog pillanatokat jelentettek az utazások is. Voltam Pekingben, jártam a Nagy Fal tetején, a Sárga tengernél. Olivér is velem jött, sikerült úgy megcsinálni ezt az utazást, hogy nekem kísérő kell, a kínaiak irtó rendesek voltak, hát akkor jöjjön, csak a repülőjegyet kellett kifizetni. Voltam pisztrángot horgászni az indiánok földjén Kanadában, az is jó volt, oda is régészként kerültem, előadást tartottam a Michigani Egyetemen is. Sokat utaztam. Voltam Izraelben, voltam Egyiptomban, voltam Franciaországban, Itáliában, Görögországban sokszor, viszonylag sokszor Oroszországban, Szlovákiában, hiszen én odavalósi vagyok, a nagypapám Liptószentmiklóson született. vagyis ő az odavalósi. Így bejártam a világot, egy részét legalább is, mert a nagyobb fele kimaradt belőle Mindig arról álmodoztam, hogy majd nyugdíjas koromban ősszel vagy tavasszal elutazom vagy elutazunk három hétre, aztán úgyis haza köll jönni, és a kutya sem fog panaszkodni. De hát ez nem jött össze, mert rám törtek ezek a kórságok, most ezzel köll élnem, különben is, mindenki a hátizsákjában viszi a púpját. 

Visszatekintek az életemre a kerek évforduló kapcsán. A számvetéshez az is hozzá tartozik, hogy több mint ötszázat számlál a publikációs listám. Ebben van ismeretterjesztő anyag is, de mindegyik kapcsolódik a régészethez. 

Nem lehet visszamenőleg semmit másként csinálni. Történelmietlen, hogy mi lett volna, ha rájön Tomori, hogy Szulejmán a vasláncokat drótakadályoknak hozza. Büszke vagyok rá, hogy először jöttem rá néhány ilyen dologra, például erre is. Nem tudták, hogy miért hoznak a törökök rengeteg vasláncot. Mi lett volna, ha rájövünk, hogy a láncokat drótakadálynak hozza. A lovak összetorlódtak az ágyúkat összekötő láncokon és ezzel a támadásunk kimerült, kifújt, vége volt. Hasra estek a lovak és akkor szépen bekerítettek bennünket. 

Sokszor megírtam, színész szerettem volna lenni, de nem jött össze. Mi lett volna, ha színész lehetek? Ez is történelmietlen kérdés. Így utólag azt mondom, boldog vagyok, hogy régész lehettem. Ebből nem lehet kiöregedni. A deszkákról igen. A régészet nemcsak tudomány, hanem szakma, és amit találunk, azt nagyrészt szétszedjük, tönkre tesszük, eltakarítjuk, föltakarítjuk, bevisszük a múzeumba, nincs tovább. Na, most, ha találok egy különleges temetkezést, ott ülök mellette a sírgödörben, nézem a csontvázat és odaképzelem a húst meg a bőrt meg a hajat rá, és elképzelem azt is, hogyan gondolkodhatott, akkor én találkozom vele. De csak én! Az utódom, az utókor már nem fog, mert egy lesz a tízezer koponya közül az embertani tárban, olyan, mint a többi. 

Örömmel élem meg azt is, hogy a mai régész munkája az elmúlt ötven évben sokat változott, változtak a kutatási feltételek is. Régészetünk rengeteg sok technikai újítást vezetett be. A legelső volt a radiocarbon vizsgálat. Ha egy tűzhelyet találunk, és ha ott volt valamilyen faszén, csont vagy valami zöldség, mert növényt is evett, aki a tűzhelyet használta, akkor azt beteszik egy szerkentyűbe és az megméri, hogy a cétizennégyes izotópból mennyi van benne. Mivel ennek ismerik a viszonylag rövid lebomlási idejét, így 100-110 év pontossággal meg lehet mondani, hogy mikor égették el azt a fadarabot, csontdarabot, ez a kormeghatározásnál óriási könnyebbség. Ma ezer évvel régebbinek tartunk körülbelül minden őskori tárgyat. Ugye ez elsősorban az ősrégészetre, tehát a Krisztus előtti időszakokra alkalmazható. Ma nem mindegy, hogy egy tárgy 1800-ban vagy 1900-ban készült, de tízezer év múlva a történészeknek már mindegy lesz, nem számít az a száz év. Voltam az egykori NDK-ban a berlini radiocarbon laborban. Az egy nagy faház volt, kb. 20 méter hosszú és 8 méter széles, az tele volt csövekkel meg drótokkal meg mi mindennel. Hát akkor kicsempésztük innen a faszenet meg amit találtam a szegedi ásatásoknál és megmérték, majd levélben megírták nekem a mérési adatokat No, ma egy ilyen szerkezet ehhez képest semmi méretű. Beteszik a faszenet és azonnal kiköpi az adatokat. Ennyi. Ennyit jutott előre a régészeti kutatás is. Ha mást nem veszek, csak a fémkutató berendezéseket, azok is rengeteget fejlődtek. Most olvasom, hogy Pécsett négyezer érmét találtak, egyenként és nem egy kupacban. Saját eszközzel találták, ami már az ici-pici fémeket is kimutatja, hogy ott lenn, mondjuk két méter mélyen mit veszítettek el a római polgárok. 

Az embertanban óriási előrelépést jelentenek a különböző sejtvizsgálatok, génvizsgálatok, rokonsági vizsgálatok. Ez még csak a kezdet. Ez olyasmi fejlődés, mint a kurblizós régitől az okostelefonig. Ugyanez van a régészetben is. Bizonyos vizsgálatok, amelyeket nem tudtunk elvégezni, most percek alatt elvégezhetők, beleértve a légifotózást, amit szabad, csinálnak. Mesélek egy érdekességet. Voltam egy konferencián Oxfordban úgy harminc évvel ezelőtt. Akkor új módszereket mutattak be. Légifotót használtak. Ma már ez nem újdonság. Amikor leesett az első hó, lefényképezték a terepet, és ahol valamikor megbolygatták a föld tetejét, úgy értem, hogy pl. árok volt, ott elolvadt a hó, mert a lazább volt a föld és megőrizte a meleget, ahol nem volt semmi, ott fehér hótakaró volt. Ugyanezt megismételték tavasszal, akkor viszont a fehér látszott, mert a hó belement az apró morzsák közé, ott megmaradt. A két felvételt ezután egymásra fektették. Ebből pontosan meghatározható lett, hol érdemes kutatni. 

Valójában mit bizonyít az a bárány? Azt, hogy ott volt egy románkori templom. Más kő is van abból a románkori templomból. Én hoztam be. A dorozsmai plébániára adta be egy koma, ott vannak kőtárban, az is románkori, egy kis oszlopfejdarab. A kőbárány legendájának nagy irodalma van. A kőbárány vándormese. Hát én Dunántúlról is ismerek ilyet a néprajzi irodalomból. Jött négy török, kiásták a kőbárányt és a hasából kifolyt a sok aranypénz. Ezt Tombácz János mesegyűjteményében Bálint Sándor is összegyűjtötte, de az kőkecske. Tökmindegy, kecske meg bárány mind a kettő kérődző állat, végül bárányról is van, kecskéről is. Ez a kis meki meg volt faragva, tele volt arannyal. Megvan ez Bánhidán, a Vértes hegységben is, mindenhol. Nem másztam utána, hogy Nyugat-Európában hány helyen van meg, biztos, hogy a vallonokhoz is lehet kötni meg a germánokhoz, akik ott voltak, aztán elmentek és visszajöttek. Ez a faragott kő az Agnus Dei. 

A „rokon” mesét már megírtam, de elmesélem. Marha nagy szerencsém volt, hogy a Szovjetunió összeomlása előtt egy évvel vagy kettővel voltam Szibériában ásatáson. Igen, itt a „szomszédban”, ötszáz kilométerre Irkutszk mellett volt az ásatás az Angara folyó mellékágában. Ha hiszi, ha nem, lóáldozati helyeket ástunk ki, ahol a pacit megnyúzták, föláldozták, megették, és az egyik patáját, koponyáját, egyik lapockáját egy áldozati gödörbe eltemették. Ott volt a táborunk a folyó partján. Hát ott a dombokon tényleg olyan fű van, mintha prémen járna az ember, olyan dús és puha. Akkor én elmentem sétálni, bóklászoltam, kicsit lapátoltam, aztán láttam, hogy egy nagy madár, ragadozó madár repül. Ottan burjátok, mongolok laknak. Megkérdeztem a burjátot, hogy hívják ezt a madarat. Turullu. Na, tessék! Ott a turulmadár, nesze! Ha visszaidézzük az Emese álmát, az emse szó nőstény disznót jelent. Ezt megkeféli egy turulmadár. Ebből származunk. Ez valószínű, egyetlen nemzetségnek, Árpád nemzetségének az eredetmondája. Igen, de mi van a többi kilenc törzzsel? Hol a többi kilenc? Méghozzá törzs! Hány vallás volt, amíg idejöttek a magyarok? Mondjuk, akárhonnan, tételezzük föl, hogy az Uraltól. Hol a többi? A mi ősvallásunkból van és a meséinkben. Benne van a meséinkben a többi is, a középkorban rengeteg mese jött hozzánk. A kereszténység legendái, a szent lélektől a vérző szívig, hol galamb, hol égő lángocska. Hát ez mind-mind benne van valahol talán a tudatunkban vagy a tudattalanunkban, ha oda balhászunk, ott van. Mert ugye ez egy nemzetség, nem törzs, akinek az őse Ügyek, Álmos apja, Álmos anyja pedig Emese. Álmos után jön Árpád, Taksony, Géza. A képzelt ős leszármazottai az egy nemzetség. S vajon miért vesznek el a többiek? Mert a királyét megőrizték, leírták, sőt, a királynak érdeke volt, hogy elfeledtesse a többit. A legenda szerint Árpádot pajzsra emelték, akkor már nem voltak egyenjogúak a törzsfők, mert arra tettek fogadalmat, hogy Árpád leszármazottai fogják vezetni a népet, és itt van a magyar királyság kezdete. Mindez nem itt történt, hanem valahol Etelközben, ha volt egyáltalán vérszerződés. Elképzelhető, hogy rituális gyilkosság történt Álmossal, Árpád apjával. Sokan úgy tartják, hogy a zempléni sír az pillanatnyilag a leggazdagabb férfi sír, esetleg Álmos sírja lehet, de hát ezt semmiféle tudományos módszerrel már nem lehet megállapítani. Nincs miből választani. 

Ott voltam a tárgyalásán, el mertem menni, szegény, nem hitte el, hogy elítélik. Amikor később beszélgettem vele, fölvettük magnóra, a felvétel ma is megvan a múzeumban, akkor mondta, hogy a régi rendszerbe’ zsidóbarát, kommunista szimpatizáns vótam, most mög klerikális reakciós. Bálint Sándor egy külön világ volt. Annak idején csak a Móra Ferenc Múzeum évkönyvében tudtuk megjelentetni főművét, A szögedi nemzet-et. Pillanatok alatt elkapkodták. Ismeretségünk a Móra Ferenc Múzeumban kezdődött, 1956. július 16-án kerültem oda, ő augusztus vége felé bejött a múzeumba és hát bemutattak neki. Ősz hajú volt már akkor. Megkérdezte, édös lelköm, mit láttá’ a Szovjetúnióba’? Professzor úr, kérem, én nem voltam sose a Szovjetunióban. Nem voltam külföldön, csak, amikor pólyáskoromban a mamám átvitt cseh-Komáromba. Pelenkák között csempészett át üvegeket, poharakat. Olyan babakocsim volt, hogy mögém bepakolt kristálypoharakat. A fináncok úgyis tudták, hogy mi van, de nem kutakodtak a pelenkák között. Nem köll azt szégyölleni, édös lelköm! Benne van az újságba’, a Délmagyarba’-, mondta Sándor bácsi. Azután kiderült, hogy Bálint Alajos, a múzeum akkori igazgatója, és Dienes István a Virág Cukrászdában kávéztak. Amikor lejött a minisztériumból, hogy az ő kérésükre jön egy gyakornok, azzal ijesztgették Lojzit, az akkori igazgatót, hogy na, majd kapsz egy szovjet ösztöndíjast és megnézheted magad! Így kunérozták! Rengeteg újságíró dolgozott akkor a Somogyi könyvtárban, és valamelyik leadta a hírt, hogy kapunk egy szovjet ösztöndíjast. Ez voltam én. Fiúi tisztelet fűzött hozzá egész életében. 

Igen, igen. Az Ópusztaszer Történeti Emlékpark. Tudom, megkerülhetetlen. Ott voltam Erdei Ferenc szobájában amikor elhangzott, legyen Pusztaszer. Ama bizonyos 1970 áprilisában, a Duna parton a Hazafias Népfront székházában volt az a beszélgetés, Erdei Ferenc már korábban leírta, hogy legyen Pusztaszer, ott, ahol az a bizonyos anonymusi Zer volt. Ször vagy Szer, mindegy. Megírta a Város és Vidéke lapban, hogy legyen egy ilyen Nemzeti Emlékpark. Akkoriban a 70-es évek elején magasrangú politikusoktól elhangzott, ne ünnepelje az ország a vereségeit és ne szégyellje a győzelmeit. Ne szégyelljük mi a honfoglalást! Akkor már túl voltunk a Rákosi korszakon, és azon, hogy mindent a szlávoktól tanultunk. Ezen a bizonyos paláveren, ahol a történész Győrffy Gyurka és László Gyula volt jelen meg én, mi voltunk a szakértők, és Erdei Ferenc, mint etnográfus, szociológus. A többiek a Népfront, a szakszervezetek és a párt részéről, mert ugye, anélkül nem lehetett semmit se csinálni. Benne volt az is, hogy ne legyen ez nemzetiszín gatyában. Ez legyen olyan, ami az egész országot képviseli. Legyen ez egy emlékhely. Nem úgy, mint a temetőben, nem úgy, mint a szülőotthonban, hanem ahová tisztelettel elmennek, nemzeti önérzettől hajtva. Legyen Nemzeti Emlékhely, jól van! Akkor hangzott el az, hogy Trogmayer elvtárs, ássa ki a honfoglalást! A kutya utolérte a saját farkát. Ez maradandó nyoma lett régészeti pályafutásomnak. Ott a kolostor, tessék megnézni! Méghozzá egy különleges, St. Galleni, nyugati típusú. Rengeteg sok új jött össze az egész magyarországi romanika szempontjából. Lehet, hogy ezt az egész kolostort akkor csinálták, amikor a bencések bejöttek Géza hívására Pannonhalmára. Utólag kiderült, meg is írtam, hogy ilyen kell legyen Pannonhalma, és most találták meg, hogy ilyen. Nyugati szentélye van neki. A történelem csodája, hogy a 820-ban készült tervrajza megvan! Leégett ott minden, már a magyarok fölgyújtották, de ez megmaradt és ott van!

Visszatérve a Nemzeti Emlékparhoz. Amikor közhasznú társaságot akartak csinálni belőle, én fölszólaltam a megyei ülésen, ahol hivatalos meghívott voltam, hiszen a megyének fontos intézményei a múzeumok. Azt mondtam, fontolják meg, mit csináljanak belőle. Nem lehet üzleti vállalkozást ebből létrehozni. A világ egyetlen múzeuma sem tudja önmagát fönntartani. A szerpentinen nem lehet visszafordulni, ha lefelé tart az ember! Uraim, nehogy azt kelljen mondanom öt év múlva, hogy én figyelmeztettem önöket! Képzelje el, leszavaztak! Ezután elterjedt, hogy Trogmayer teljesen megbolondult, itt az ideje, hogy nyugdíjba menjen, szabaduljunk meg tőle! Én 97-ben mentem nyugdíjba, ez előtte 96 körül történt. Körülbelül egy évvel a felavatása után. Akkor már Közgyűlés volt. A következőn már nem szóltam egy szót sem, meg is szavazták. Egy darabig még csak úgy mendegélt a kocsikerék, később, amikor egyfolytában még „üzletibb” lett, kezdett bedögleni. Mikor ez a mostani rendszerváltás lett, akkor még jobban bedöglött. Most nem tudom, mi lesz belőle.

A Feszty-körkép még a helyén van, de azt is elrontották, pedig van egy olyan történetem, amire szintén büszke vagyok. Mikor a Feszty-körkép restaurálása kezdett haladni, olyan szerencsém volt, hogy majdnem az összes körképet láttam Európában, és akkor meghívtam a körképek vezetőit, felügyelőit Szegedre. Tartottunk egy kis konferenciát. Panorámának hívják Európa-szerte. A panoráma képek jelene, jövője múltja volt a téma. Ez annyira meghatott. Azután a körkép restaurálása során a zsűri szakaszonként bírálta el, hogy ki lehet-e fizetni vagy nem. Ez így tisztességes. Ne én döntsem el, hanem jöjjön egy nemzetközi szakértő zsűri, ha azt mondják, hogy ez jó munka volt vagy nem. Így aztán megalakult – én gittegyletnek neveztem – az Európai Körképek Szövetsége, amelyből azóta Münchenben megalakult a Világ Körképeinek Szövetsége. Hárman vagyunk alapító atyák, mind a hárman megkaptuk azt a kis aranytűt, amit én is kaptam. Ez a szövetség arra törekszik, hogy a megmaradt körképek a világörökség részei legyenek. Ez olyan ritkaság! Nagyon sokat festenek még napjainkban is, zseniálisakat ám, fantasztikusakat. A körképeknek művészileg és történetileg már van múltja. A legrégebbi ezernyolcszáztizenkettőből, Svájcban található. Ha valamiből ötven vagy harminc van a világon, azt meg köll becsülni! Igen, ebben a sorban benne voltunk mi is. Arra számoltam, hogy hát majd a Feszty-körképnek is ott a helye. Igaz, ugyan, hogy nem tudtuk úgy megcsinálni, ahogy az eredetit, muszáj volt beletenni a művilágítást, mert ezek eredetileg nem voltak megvilágítva. A Feszty-körkép eredetileg meg volt világítva villanykörtékkel. Amikor Pesten lett villany, ezt is megcsinálták. Már nem volt semmi közöm hozzá, mert elköszöntek tőlünk, én is eljöttem Pestre, és az egész felügyelőbizottság feloszlott. Még csak azt se kaptuk meg, hogy köszönöm vagy jónapot vagy bakfitty! Na, nem baj, lényeg az, hogy valaki kitalálta, a látogató menjen oda a festményhez és közelről nézhesse meg. No, most közelről nem látni semmit! Mert aki eredetileg kitalálta, úgy találta ki, hogy 15 méter távolságból kell nézni, akkor nem kell a fejemet bóligatni, mert a szemem szöge ekkorát takar be. Ekkor az az érzésem, hogy egy esemény közepén állok, ugye, mert a tarkómmal is látom, mi van hátul. Ez a perifériális érzékelése az embernek: utólag emlékszem rá, mit láttam, benne van a fejemben. Attól, hogy közel megyek a képhez, ez az érzés eltűnik. Megszakították a teret, az előteret, ahol oda lehet menni, le lehet menni a képhez, aztán vissza lehet jönni egy fordulóra, így hát ott nincs előtér. Az előtér tulajdonképpen egybefüggött a festménnyel. Holott másfél méter különbség van közöttük. Azt nem látom. Most oda mehetek és benézhetek mögé. Mivel a restaurálásnak egy alappillére: lehetőség szerint az eredeti alkotási folyamatot követve az eredeti állapotába kell visszaállítani a művet. Itt egy restauráltat tönkretettek. Senki szakembert nem kérdeztek meg a tudomásom szerint. Itt sokmilliós költségről és nemzetünk híréről van szó. Mit fognak csinálni, ha idejön a világszövetség konferenciát tartani, mert már volt itt, amikor én szerveztem. A mamutfenyőt azt meghagyták, mert azt úgyse tudták volna elvinni. Arról is van egy anekdotám: Trogmayer elvtárs, hozassa haza Amerikából a mammutfenyőt! Jó, de honnan? Azt nem tudjuk. Azt végül is nem én hozattam haza, mert ahhoz olyan államközi egyezmény köll, meg olyan sok pénz, amit mi nem tudtunk volna kifizetni. De hát itt van. Ez a lényeg. 

Erre nézve régészeti bizonyíték nincsen, hogy csináltak ott valamit vagy nem csináltak, de találtunk néhány igazi honfoglaló lovas sírt közvetlen a park szélénél egy partoldalban. Jogos a feltételezés, hogy a terület a honfoglaló magyarokhoz kapcsolódik, hiszen itt vannak eltemetve. Ez így logikus. Az, hogy mi a jurtáknak megtaláljuk a nyomát, az lehetetlen. Én hiszek abban, hogy azon a helyen, ahol ott a sírjuk, valahol lennie kellett a falujuknak is egykilométeres körben, ott, ahol megtelepedtek. Amit én megírtam több helyen, hogy a honfoglalás nem egy csata volt, hanem egy folyamat, és ez a folyamat nagyjából 895-től 900-ig tartott. 900-ban írják, hogy hazatértek Pannóniába. Ez a hazatérés, az esemény befejezése mikor volt és miért pont Szeren, vagy csak kitalálta a krónikaíró, vagy az ősgesztát író, nem tudjuk, de az is lehet, hogy a nemzetségi hagyomány ezt megőrizte. Mert ugye, úgy tudjuk, hogy az ősök tetteit hetedíziglen illik nyilvántartani. A honfoglalástól így máris ott vagyunk Anonymus korában. És ott van a monostor is, és ott a nagyon korai kolostor ezzel a különleges pásztorbottal, ami nyilván apát-jelvény volt, de hát ezt nyugodtan kaphatták St. Gallenből is. Most már nem tudunk okosabbak lenni, és azt hiszem, ennél többet nem is lehetett elvárni tőlünk, hiszen mi megtaláltuk a honfoglalót.

Várnagy Márta

Fotók: Kothencz Attila