A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségekről (1955)

I.

A Központi Vezetőség 1955 novemberi teljes ülése rámutatott azokra az eredményekre, amelyeket a márciusi határozat végrehajtásában, a jobboldali elhajlás káros következményeinek felszámolásában elértünk. A magyar mun­kásosztály és a dolgozó parasztság a pártot követve túlteljesíti a termelési ter­veket és győzelmesen viszi előre a szocializmus ügyét városban és falun egy­aránt.

További előrehaladásunk fontos feltétele népünk szocialista nevelése – és ezen belül a kommunista írók és művészek alkotó munkájának gazdagabb, szélesebb kibontakozása. A nép és a párt nem nélkülözheti a szocialista iro­dalom segítségét, amely az elmúlt tíz év során oly éles és hatékony fegyvernek bizonyult az új életért vívott harcunkban.

Annak bizonyult az utóbbi években is, amikor a témakör kiszélesedésével, az élet gazdagabb ábrázolásával, új életünk konfliktusainak mélyebb megraga­dásával segítette elő dolgozó népünk nevelését, öntudatának, tisztánlátásának magasabb fokra emelését. Irodalmunk fejlődése azonban az utóbbi két eszten­dőben rendkívül egyenetlen. Olyan jelenségekbe ütközünk irodalmi életünk­ben, amelyek veszélyeztetik a további fejlődést, sőt elért eredményeinket is. Kevés mű mutatja be méltóan munkásosztályunk életét. A parasztságról szóló versek, novellák és irodalmi cikkek jelentős része a szocialista úttól idegen­kedő kistulajdonosi beállítottságot tükrözi és támasztja alá. Egyes írók – köz­tük párttagok is – megfeledkeztek népünk írói szolgálatáról, arról, hogy csak pártunk célkitűzéseit támogatva segíthetik népünk boldogulását, alkothatnak maradandó műveket. Elvesztették a szocializmus perspektíváját, megingott a munkásosztályba vetett bizalmuk, pesszimizmus és csüggedés vett erőt rajtuk, ami kifejezésre jutott műveikben. Mindezt mint valami »újat«, a sematizmus legyőzésének diadalaként ünnepelték. Nem vették észre, hogy a sematizmust, a konfliktus és árnyék nélküli, felületes ábrázolást felcserélték az új élet bur­zsoá eltorzításával és akarva, nem akarva – a letűnő osztályok és a legelmara­dottabb rétegek szószólóivá váltak. Mindez a »politikamentes« öncélú költészet térnyerésében, vagy anarchista, álforradalmi verselésben, a hétköznapi építő­munkának az értelmetlen robottal való azonosításában, nihilista és cinikus hitetlenségben, rendünk és a párt politikája ellen irányuló kétértelmű szim­bolikában fejeződik ki.

Ez a fajta irodalom, melynek különösen az Irodalmi Újság, de más kiadvá­nyok is nyilvánosságot adtak – nem a népet szolgálja, hanem a nép ellen for­dul és zászlóvá válik a reakció kezében. Világos, hogy az ilyenfajta irodalmi jelenségek mögött elsősorban nem irodalmi, hanem lényegében a népi demok­rácia ellen irányuló politikai jellegű támadás húzódik meg.

Ez közvetlen következménye annak, hogy akadtak írók (Déry Tibor, Zelk Zoltán, Aczél Tamás és mások), akik elutasították, vagy csak színleg tették magukévá a Központi Vezetőség márciusi határozatát. Minél tovább jutott a párt és egész dolgozó népünk a jobboldali hibák felszámolásának útján, annál inkább elmaradnak azok, akik csökönyösen nemcsak megragadtak, hanem mé­lyebbre is süllyedtek a jobboldali hibák kátyújában. A néptől és a párttól való elszakadás veszélye fenyegeti őket.

S ez szükségszerű. Az olyan politikai nézetek irodalmi képviselőit, akik nem találnak visszhangra a pártban és az élenjáró tömegek között, megkeresi és megtalálja a reakció, mögéjük húzódnak a legelmaradottabb rétegek, »támo­gatást nyújtanak« számukra ahhoz, hogy defetista hangulatot terjesszenek kü­lönösen a kispolgárság és az értelmiség ingadozó rétegeiben. A párt- és népellenes nézetek, a dolgok logikája szerint elérnek egy olyan fokot, amikor szét­tépik az irodalom álruháját, melyben eleinte jelentkeznek és nyíltan, igazi ar­cukat mutatják.

Ez történt az Írószövetség alapszervezetének november 10-i taggyűlésén, melyet egyes írók a párt és a népi demokrácia elleni támadásra használtak fel. A munkásosztály és a dolgozó parasztság helyzetéről és életszínvonaláról ter­jesztett burzsoá rágalmakat szajkózták. A bírálat ürügyén ellenséges hangot ütöttek meg vezető párt- és állami szervekkel és funkcionáriusokkal szemben. Tagadták a pártirányítás szükségét és jogosultságát az irodalomban. Er­kölcsi nyomással és fenyegetésekkel terrorizálni próbálták azokat a kom­munista írókat, akik visszautasították a pártellenes támadásokat.

Mindezt súlyosabbá tette az akció szervezett jellege. Az írószövetség elnök­ségének egyes tagjai, akiket a párt delegált erre a posztra, a pártfegyelem elemi követelményeinek megsértésével tüntető módon lemondtak elnökségi tagságukról. Déry, Zelk és társaik memorandumot készítettek és tiltakozást szerveztek a Központi Vezetőség olyan politikai és kultúrpolitikai intézkedései ellen, melyeket a márciusi határozat végrehajtása során tett. Ez a memoran­dum támadás a párt- és az állami vezetés ellen. Kétségbevonja a Központi Vezetőségnek azt a jogát, hogy saját központi lapja szerkesztőségéből eltávolít­hasson jobboldali opportunistákat, hogy megakadályozza az irodalmi folyóira­tokban párt- és népellenes írások nyilvánosságrahozását, hogy leválthassa a párt politikája ellen dolgozó szerkesztőket, stb. Ez a memorandum valójában pártellenes platform, amelyet kizárólag azért címeztek a Központi Vezetőség­nek, hogy a taggyűlésen és egyebütt demonstrálhassanak vele a párt ellen. A párt minden tagjának joga van közvetlenül, vagy saját pártszervezetén ke­resztül a Központi Vezetőséghez fordulni, de senkinek nincs joga különböző alapszervezetekhez tartozó, többségükben jóhiszemű kommunisták körében aláírásokat gyűjteni a párt politikája ellen irányuló támadásra. Az írók és művészek javarésze elítélte ezt a kísérletet és az aláírók többsége, amint vilá­gossá vált a memorandum igazi jellege, visszavonta aláírását.

A nyíltan pártellenes nézetek természetesen nem kelthettek visszhangot a túlnyomó többségükben a párthoz hű, a párt politikáját helyeslő kommunista és pártonkívüli írók és művészek körében. Ezért egyesek (Háy Gyula, Méray Tibor és mások) az »irodalom szabadságának« jelszavával igyekeztek hangu­latot teremteni a párt- és állami irányítás ellen. Olyan hamis, hazug állítások­kal házaltak, hogy a párt kultúrpolitikája az »adminisztratív rendszabályokon alapszik« és célja »a sematizmus visszaállítása.«

Az irodalmi és művészeti életet mindenekelőtt eszmékkel, elvi útmutatás­sal, a helytelen nézetek elleni következetes ideológiai harccal kell irányítani. Mi is hibát követtünk el azáltal, hogy ezen a fontos területen, az ideológia és mindenekelőtt az irodalom területén a márciusi határozat után nem folytat­tunk következetes, a helyzet sajátosságainak megfelelő harcot a káros anti­marxista, mindenekelőtt a jobboldali nézetek ellen. Ez hozzájárult a jobboldali nézetek továbbterjedéséhez, amiért felelősség terheli a Népművelési Miniszté­riumot, a K. V. Tudományos és Kulturális Osztályát is.

A párt és az állam illetékes szerveinek azonban kötelessége volt és köte­lessége lesz a jövőben is, hogy megakadályozzák a népi demokrácia ellen irá­nyuló, népünket félrevezető, rendszerünket rágalmazó, káros írások, művek megjelenését. Demokrácia a nép számára és diktatúra a burzsoázia ellen, bele­értve a burzsoá nézeteket is, – ez rendszerünk lényegéhez tartozik s ez alól nem kivétel az irodalom sem. A párt irodalompolitikájának gyakorlati végre­hajtása gyakorlati intézkedések egész sorát jelenti; ezek nélkül nincs irányító munka, ezeket mint »adminisztratív módszereket« sommásan megbélyegezni s elvetni, nem egyéb demagógiánál. Ez a párt- és állami irányítás szólamszerű elismerése mellett valójában annak tagadását jelenti.

Amíg egyes írók a párt politikájával és a népi demokrácia érdekeivel ellentétes politikai nézeteket vallanak, addig képtelenek lesznek olyan alkotá­sokra, amelyek feleslegessé tennék a párt- és állami szervek »adminisztratív« beavatkozását. Viszont amint szívvel-lélekkel magukévá teszik a népi demok­rácia politikáját – szabadon kibontakozhat alkotó munkájuk, beleértve az írói bírálat jogát és kötelességét, mely nélkülözhetetlen eleme a szocialista-realista irodalom társadalomformáló feladatának. Természetesen a szocialista világné­zet és politika alapján születő művek esetleges eszmei és művészi hibáinak bírálata és kiküszöbölése nem adminisztratív, hanem szerkesztői és kritikusi feladat. Ami az »új sematizmus veszélyét« illeti: közel öt év telt el azóta, hogy a párt felvetette a sematizmus elleni harc szükségességét a magyar írók első kongresszusán. E harcnak kétségtelenül vannak eredményei. Azóta sokoldalú fejlődés ment végbe társadalmi és kulturális életünkben, amely segít a sema­tizmus leküzdésében. Születtek olyan művek, amelyek bíztató példák arra, hogyan kell az új élet jelenségeit pártosan, a szocialista realizmus szelleméhen a maguk összetettségében, bonyolult ellentmondásosságában megjeleníteni. S felnőtt azóta olyan írói és költői generáció, amely bebizonyította, hogy az életet élesebben figyelve, irodalmunk eddigi eredményeire támaszkodva, a párt vezetésével képes az új Magyarország új irodalmának megteremtésére. Szocia­lista építésünk előrehaladásával új problémák bukkannak elő, a régiek felbom­lásával újfajta emberi viszonylatok teremtődnek, a győzelmes újnak az elhaló régi elleni harca is mind erősebbé válik. A sematizmus elleni harcot tehát ma is, a jövőben is állandóan, következetesen folytatni kell. A sematizmus veszélye szakadatlanul fennáll s ezért egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni.

Az új élet hiteles, igaz, pártos, minden sémától mentes ábrázolása íróinktól mind többet és többet követel. Hatalmasan megnövekedtek népünk irodalmi igényei is: az olvasók alakuló új életünk mély, művészi ábrázolását, s egyben a sematizmus leküzdését követelik íróinktól.

A mélység azonban – eszmei mélységet, s az írói szenvedély – pártos szenvedélyt jelentsen. Egyes írók körében olyan hamis nézetek kaptak lábra, mintha a művészi alkotó munka szabadságának, fejlődésének, egyéni jellegé­nek és színvonalának kerékkötője lenne a pártosság. A pártosnak és a művé­szinek, az eszmei tartalomnak és a formának a kettéválasztása, sőt szembeállí­tása irodalmi életünk egyik legfőbb veszélye. A sematizmus ellen annyira szük­séges harc útja sem visszafelé, valamiféle elképzelt »kritikai realizmus« felé, hanem csak előre a szocialista realizmushoz vezethet.

A sematizmus elleni harcot is egyedül a párt politikájának az alapjáról lehet megvívni és az írói alkotó munka újszerű kérdéseit csak a párt politiká­jának alapján állva lehet megoldani. Azok az írók, akik szembehelyezkedtek a párttal, hiába tetszelegnek a sematizmus elleni harc bajnokainak a szerepé­ben: valójában akadályozói és kerékkötői ennek a harcnak.

II.

Amikor a szocialista iparosítás és a mezőgazdaság szocialista átszervezése útján lerakjuk a szocializmus alapjait az egész népgazdaságban, az osztályharc kiéleződik. Ebben a helyzetben egyes kispolgári, paraszti és értelmiségi réte­gekben az ingadozás erősebbé válik, ami egyes ideológiailag nem elég szilárd párttagoknál a nehézségek elől való gyáva meghátrálásban nyilvánul meg.

A Központi Vezetőség megállapítja:

1. Jelenleg a jobboldali opportunizmus legveszélyesebb, legnyíltabb és leg­szervezettebb formában az irodalmi élet területén mutatkozik. Egyes párttag írók frakciós csoportosulást szerveztek polgári-kispolgári nézetek politikai és irodalmi propagálására és a Központi Vezetőség márciusi határozata elleni harcra. A Központi Vezetőség a leghatározottabban elítéli ezt a párt politikájá­val és szervezeti szabályzatával ellentétes jobboldali csoportosulást.
2. A pártellenes nézeteket hangoztató írók elvesztették a talajt a lábuk alól, nem a párt politikájának, hanem az elmúlt évek jobboldali hibáinak az útján járnak. Lebecsülik a kommunista ideológiát, a marxizmus-leninizmus alapos elsajátításának, a párt alapvető határozatai feldolgozásának, a párt poli­tikája konkrét megismerésének a jelentőségét. Enélkül pedig az élet »mély is­meretéről« beszélni nem egyéb üres fecsegésnél. Nem ismerik eléggé az új élet mindennapi tényeit sem. A munkásosztálytól, a dolgozó parasztságtól és rész­ben az értelmiségtől is elkülönülve élnek. Azt képzelik, hogy véletlenszerű ki­rándulásaikkal és szociográfiai jellegű, csak a panaszokat és a sérelmeket össze­szedő »anyaggyűjtéssel« megismerhetik dolgozó népünk igazi életét.
3. Alapvetően meg kell tehát javítanunk a kommunista írók és művészek között az ideológiai, politikai és általában a pártmunkát. Le kell küzdeni so­raikban az ellenség által sugalmazott és munkájukat bénító káros politikai nézeteket. Segíteni kell őket abban, hogy valóban mélyen tanulmányozhassák elsősorban a munkásosztály s a dolgozó parasztság életét. A legöntudatosabb és legképzettebb kommunista kritikusokra és írókra támaszkodva ideológiai ellentámadásnak kell kibontakoznia a legjellemzőbb polgári-kispolgári eszme­áramlatokkal szemben.
4. Emelni kell a kritikai munka eszmei és szakmai színvonalát, ki kell bon­takoztatni a sokoldalú, bátor marxista-leninista szellemű kritikát. Meg kell erősíteni az irodalmi életet közvetlenül irányító szerveket s gondoskodni kell arról, hogy ne használjanak szükségtelenül adminisztratív eszközöket. Meg kell javítani a szerkesztőségek, a dramaturgiák, lektorátusok munkáját. E szervek és intézmények kommunistái harcoljanak erélyesen a liberalizmus és az elv­telenség ellen, leküzdve egyben a szektáns szűkkeblűség és a felelősségvállalás kerülésének veszélyeit is. A szerkesztőségek, dramaturgiák, lektorátusok gon­dosan foglalkozzanak az új írói alkotásokkal és irányítsák íróink figyelmét új életünk legfontosabb kérdéseire. Különösen olyan műveket követeljenek és tá­mogassanak, amelyek a munkásosztály és a dolgozó parasztság mai életéről szólnak és amelyek újabb sikerek elérésére lelkesítik szocializmust építő né­pünket.
5. Meg kell javítani az írószövetség pártszervezetének munkáját. Fel kell számolni minden olyan káros nézetet, amely a párttag írók és művészek szá­mára nem tartja kötelezőnek a pártfegyelmet, a párt szervezeti szabályzatát.
6. A párt megfelelő szervei vizsgálják meg azoknak az íróknak az ügyét, akik szembehelyezkedtek a Központi Vezetőség márciusi határozatával és ellen­zéki csoportosulást próbáltak szervezni a párton belül.
7. A Központi Vezetőség a kommunista és pártonkívüli írók bevonásával vizsgálja meg és dolgozza ki az irodalom pártirányításának és a szocialista rea­lista irodalmunk kifejlesztésének időszerű kérdéseit – mindazt, ami biztosít­hatja, hogy az új magyar irodalom mindenben megfeleljen szocializmust építő népünk növekvő igényeinek. A Központi Vezetőség felhívja a párt- és DISZ-szervezeteket, felhív minden kommunistát, hogy nyújtsanak teljes támogatást íróinknak a jobboldali hibák leküzdéséhez, nagy hivatásuk betöltéséhez, a nép, a szocializmus ügyét szolgáló pártos irodalom fejlődéséhez.

(Megjelent a Tiszatáj 1955/5–6. számában)