A háttérmunka arcai (I. rész)

BESZÉLGETÉS ASZTALOS ERIKKEL
Ha fesztiválra mész, általában olyan napra tervezed az érkezést, amikor már haptákban állnak a standok, a sör hideg. Észreveszed azt is, hogy tavaly óta kinőtt pár új épület a földből, jól tette, nagyon ügyes mindegyik. A Malomfesztivál augusztus 16-án, csütörtökön indul, de már napok óta folyik az infrastruktúra kiépítése. A háttérmunkáról Asztalos Erikkel, a Malomfesztivál egyik szervezőjével beszélgettünk a helyszínen, Oromon… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
ASZTALOS ERIKKEL
A MALOMFESZTIVÁLRÓL

Ha fesztiválra mész, általában olyan napra tervezed az érkezést, amikor már haptákban állnak a standok, a sör hideg, a hűtők zabálják az áramot, mindegy honnan, de hozzád dörgölődzik a wifi, és hasít a víznyomás. Észreveszed azt is, hogy tavaly óta kinőtt pár új épület a földből, jól tette, nagyon ügyes mindegyik. A Malomfesztivál augusztus 16-án, csütörtökön indul, de már napok óta folyik az infrastruktúra kiépítése. A háttérmunkáról Asztalos Erikkel, a Malomfesztivál egyik szervezőjével beszélgettünk a helyszínen, Oromon.

– Mekkora területen jön létre a Malomfesztivál? Hogy találtatok rá erre a helyszínre?

Telente, mikor számítógép mellett ülök, és rajzolgatom a térképeket, meg számolgatom a métereket, pontosan tudom, de most meg nem mondom neked. Ez nagyjából egy 200×200 méteres terület, szóval igen-igen kicsi. Hajdanán, mikor kezdtük, a negyedét sikerült emberekkel betölteni.

A bátyám, Kristóf és én vagyunk oromiak a társaságból, mi ismertük ezt a szélmalmot, adott volt a helyszín. A jó ötletekbe amúgy az ember nem gondol bele előre, véletlen lépések sorozata inkább. Nem számoltunk azzal, hogy ennek a köralapzatnak van valamilyen energiája, pedig tényleg van, furcsa mód. Fúj a szél, mégis olyan, mintha egy kemence lenne. Száz éve itt áll, az emberek körülötte építkeznek, játszadoznak, dolgoznak, aztán jön egy másik társaság, az is itt játszadozik, dolgozik. A malom meg marad.

– Milyen viszonyotok van a faluval?  

Nagyon jó, egyre jobb. Ezen nagyon csodálkozom, hogy ilyen megtörténhet az életben, hogy nincsenek összeveszések, nagyképűsködés. Az elején voltak kétségek, amikor a falu vezetősége még nem tudta, kik vagyunk, mit akarunk, milyen irányba vinnénk a dolgokat, akkor volt egy kis távolságtartás, de mindig segítettek, amibe kellett.

– Mivel tudja segíteni a helyi közösség a fesztivált és viszont?

Látod, a gyerek mögöttünk traktorozik. Vágja a tarlót. Mindenki belead egy kicsit. Cserepet kapunk, téglát. Jó, lehetne ezt még fokozni. Az lenne a legszebb, ha az egész flotta, de legalább a falu nagy része hozna egy téglát, mert akkor tényleg sajátjukként kezelnék ezt a helyet, és úgyis vigyáznának rá. De ha már tíz-húsz ember segít a faluból, egy olyan faluból, amit félig itt-ott temetnek, az bizony jó.

Két éve egy felhívást tettünk közzé, sajtótájékoztatót tartottunk, próbáltuk a helyieknek nyilvánosan elmondani, hogy szükség lenne kiadó házakra, ágyakra, mert a fesztiválra ez nagyon jól jönne. Évek óta megy az agytörés arról, hogyan lehetne a falusi turizmust beindítani. Vannak helyiek, akik felismerték, hogy lehet jobb és érdekesebb szobát kiadni, mint cirkot szedni. De a közösségi együttműködés terén gyerekcipőben jár a dolog. Beszélgetünk boltosokkal, pálinkakészítőkkel, rajta vagyunk az ügyön, de nagyon gyorsan lezajlik az egész fesztivál. Három nap bumm, aztán elfelejtik, mi volt tavaly, és a pék megint bezárt 11-kor, mert kifogyott a boltja.

De én szeretem ezeket a hibákat, mert ezek teszik emberivé a dolgot. A nem előre lepapírozott dolgok. Ez a Balkán varázsa. A rögtönzés.

– Beszéljünk az épületekről. Illetve te foglalkozol az áramellátással is, ugye? Honnan húzod be az áramot?

Hát ezzel mindig kínlódtunk. Főleg az első évben, amikor egy kétnapos bulit terveztünk, amire 700 vendéget vártunk, mi meg két nap alatt akartunk megépíteni a helyszínt, és akkor szembesültünk a ténnyel, hogy itt semmilyen világítás sincs. (Nevetés.) Feküdtem én is. Hogy hoppá, áram is kéne egy ilyen rendezvényre. Sebtében csináltunk valami fényeket ide, oda, amoda. De idén egy jó nagy beruházással tartósan megoldottunk a nagy áramfogyasztás problémáját. Ebben a falu is segített. Vastagabb kábelek a malom területén, lefixált elosztódobozok. Nagyjából egy kilométer kábelt kell most lefektetnünk. Természetesen az utolsó pillanatban lesz kész.

– Van olyan építmény, amit évről évre újra kell építeni, mert legatyásodik? Vagy arra játszotok, hogy mindent csak egyszer kelljen megcsinálnotok?

Vacilláltunk ezen sokat. Két stratégia van. Az egyik az, hogy vándorcirkusz módjára minden évben újraépítjük, ehhez montázsszerkezeteket kell készíteni, amiket el tudunk szállítani. Ezzel próbálkoztunk, de beleütköztünk abba a problémába, hogy nincs hol tárolnunk ezt a rengeteg szirszart. Latban volt a montázs-stratégia, hogy majd más rendezvényeket is csinálhatnánk, amikre jók lesznek, csak hát nehéz úgy megcsinálni például egy tusolót, hogy lehúzzon egy telet, és még utána is összerakható legyen. Mi nem szeretnénk alumíniummal, fémmel dolgozni, inkább fából, természetes anyagokból építkezünk. Szóval feladtunk a stratégiánkat, nem akarunk más rendezvényt szervezni, elég egy az évben. Maradunk annál, hogy tartós dolgokat építünk.

– Augusztus 3-án, pénteken kezdtétek az építést. Most napi hány órát dolgoztok azon, hogy minden kész legyen?

 – Tíz-tizenkettő óra, effektíven. De tényleg. Így is órára pontosan fogjuk befejezni. Nem napokkal előbb, hogy még itt gazdálkodni tudjunk az idővel, vagy ilyesmi. De ez az érzés csodálatos. Valamivel elfoglalatoskodsz, mint ahogy mi itt beszélgetünk, és közben elkészül egy elem, amin egy hétig rágtam az agyam. Valami megszületett. Több ember, ha egyszerre dolgozik, nagyon tud haladni. Persze nekem megvannak a saját okaim, motivációim, de azt nem is értem, hogy az önkéntesek miért jönnek el évről-évre szívni. Nem értem, ezt miért csinálják. Két hétig 12 órában ásni, építeni, betonozni, talicskázni, mérni, vágni. A társaság nagy része Kanizsa községbeli. Nagyon, nagyon ügyes emberek.

– Mennyi anyagból dolgoztok?

Nagyjából 10 m3 fából. Azt kell megdolgozni.

– Kemenceépítő workshop is folyik a háttérben Horvát Lehel vezetésével. Ez kinek az ötlete volt?

Tavaly előtt beleszaladtunk a Soul Kitchen-ös társaságba, mondták, hogy jönnek a fesztiválra, és főznének az embereknek becsületkassza szisztémára, mondtuk, hogy oké, mert mi ebben hiszünk, ezt szeretnénk, hogy így működjön az egész fesztivál. Nem úgy, hogy bevételek meg százalékok.

A jó amatőrizmusnak megvan az ereje. Erkölcsileg a végén jól jössz ki belőle.

Nekünk óriási problémáink voltak az étellel. Fura helyzet, mert itt a falu, elmondhatjuk, hogy egészséges káposztából, paradicsomból, húsból, szakácsból rengeteg van, mégis évek óta kínlódunk azzal, hogy nincs elég étel, reggeli. Minden adott, mégis kínlódunk. Oda kell figyelni az állami ellenőrzésekre is, mert az nem játék. Na, de így jött a konyha ötlete. A kemencét még nem tudjuk használni, annak kell pár hónap, amíg kiszárad. Körülötte viszont lesz takaréktűzhely, rostély, bográcstartó, ezek működni fognak. A Soul Kitchen is kint lesz.

– Tartanál egy képzeletbeli terepbejárást?

Nem, nem szeretnék. Legyen meglepetés az a kis a kóválygás. Egyébként sem egy írás alapján fogják felismerni a helyszínt, hogy: nézd csak, cicám, itt jön balra mindjárt az a reflektor, amiről olvastam. De ez nekem is meglepetés lesz. Hiába van papíron kiszámolva, mégis minden évben meglepődök, hogy mit sikerült összehozni.

 Az akácos és a malom adott. A tarló és a csillagos ég adott. Ezek a legszebb részek ebben a helyben.

– Hány ember fér el kényelmesen a fesztiválon? 

Háromezer ember lehet úgy itt, hogy van karnyújtásnyi helye, vagy talál egy félreeső, saját kis szigetet. Sokkal több emberrel nehezen működik, annyinak már Disneyland kell. Hiszem azt, ha ezer ember között nem találod meg azokat, akik neked hiányoznak, akkor sehol; kár belefogni. Ez a pár ezer ember is ledarálja a területet. Megsínyli, sajnos, de hagyunk neki egy évet – a természet rendbe teszi magát.

– Meddig tud még bővülni szerinted?

Nehéz kérdés, mert ott a becsvágy, a tömegben viszont elveszik a szellemisége egy fesztiválnak. Azzal van gond, amikor a tévénézők vonulnak ki. Amikor úgy jön be valaki, hogy jön nézni, de nem mer részt venni. Nem mer lehajolni, nem mer fölnézni az égre, nem mer mögé nézni a dolgoknak. Csak távolságtartóan figyel, mintha egy fotelből. Ettől félek. Ez biztos nem működik úgy, hogy ide bevágódik húszezer ember. Néha úgy érzem, túlnőtt ez minket. A mi kis fejünket, szívünket. Kaptunk egy jó nagy keresztet, aztán lehet viszegetni ide-oda. (Nevet.)

– Ha egy emberi testként képzelnénk el a teljes építési folyamatot, amit a lábától kezdtetek, akkor mit mondanál, hol jártok most? 

Valahol a mellkasnál vagy has tájékon. A fő, állandó részek nagy része kész. Most lesz egy érdekes játék holnaptól a táborok miatt, mert matekban valahogy úgy jön ki, hogy kb. 150 ember lesz kint egyszerre, a hely meg gyűszűnyi. De ez a legizgalmasabb része, a táborok. Hogy van egy társaság, aki épít, szépít, és ehhez bekapcsolódik egy művészettel foglalkozó társaság, és összefonódik a kettő. Együtt dolgoznak, ács a festővel, kőműves a filmessel. Olyan gyönyörű, ha nem is tudom, egy író vagy zenész meglátja, mekkora művészet van egy építésben. Mert van.

Gondolj bele, ezt aztán összeszedni, miután eltűnik mindenki. (Nevet.) Ilyenkor két hétig egyre nagyobb a társaság, a fesztivál három napján még nagyobb, aztán vasárnap mindenki lelép. Mi a fesztiválra már készek vagyunk, az esték kiesnek teljesen. Rossz, hogy nincs kinek elmondani az élményt a legvégén.

– Mennyi idő összerámolni a fesztivált?

Két hét pakolás minimum, de egy hónapig is elhúzódhat, amíg eltűnik az utolsó elem.

– A faluban beszélnek még róla utána?

Nem vagyunk igazából olyan nagy kihatással a falura. Alapokat ez nem mozgat meg. Az emberek ugyanúgy mennek szántani, vetni, aratni. Reggel kelnek korán az állatokat megetetni, tejet venni. Viszont visszahallom, hogy láttak fiatalokat itt meg itt, és milyen kedvesek voltak. Várják, szeretik őket.

És ez is cél, a falunak megmutatni a világ egy másik arcát: hogy az emberek nem olyan rosszak attól, hogy idegenek. Főleg a táboroknak sikerül beleékelődniük a faluba, megtalálni a réseket. Kitárulnak ilyenkor az oromiak, akik nem tudom, milyen titkokat hordoznak harminc éve. És itt nem pletykára, ármánykodásra gondolok, hanem mesére. Jó mesére.

Mert mese van, bőven vannak történetek, csak az ember néha oda sem figyel.

– Kinél kereshetnek a fesztiválozók pálinkát?

Timár Gyuszinál, a bolt mellett.

– Mire hívnád még fel a figyelmet?

A határra. Oda kell figyelni, milyen időpontba jössz, mert néha 2-3 órákat lehet állni a határon. Pedig hát attól a három óra hosszától okosabb, ügyesebb nem leszel, az biztos. Jó lenne beleszúrni a határba, ha csak egy tűt is. Megnyitni egy kicsit.

Szutorisz Szabolcs

Fotó: Ács Péter

MALOMFESZTIVÁL 2018 >>>