Víziószerűség és body art

Bryan Turner szociológus szerint a test egyszerre tud megfoghatatlan, illuzórikus, konkrét, metaforikus, mindig jelen lévő és távoli dolog lenni. Ugyanakkor a test a társas én legközvetlenebb és legközvetettebb jellemzője. Hermann Zsófia művei ennek függvényében több szemszögből analizálják a test és saját környezete közötti viszonyrendszert.

A nyár elején volt alkalmam meglátogatni a bécsi Galerie Kras című magángalériát, ahol három kortárs képzőművész művei voltak kiállítva (Ausstellung, 2023. május 22. – június 9.). Az ukrán Yaroslav Yasenevé, Onno Seegeré, és Hermann Zsófiáé. Az utóbbinál a legújabbaknak számítható művei szerepeltek, melyek a „Shy” (Félénk), és az „Energy” (Energia) című sorozathoz tartoztak. Műveinek elkészítésekor képzőművész egy sajátos ecsetkezelési és festési technikát alkalmaz. A képein a fehér alapra viszi fel a nagyon felhígított festéket, s így árnyékszerűen „rajzolódnak” ki a formák. Az alkotás folyamatában megőrzi az absztrakt formák egy részét, amit felismerhető figurákká dolgoz ki. Ezt a 2013 óta kidolgozott festészeti technikát alkalmazza sikeresen és fejleszti tovább a mai napig. A legtöbb műalkotásán észrevehetjük ezt a fura, de mégis kitapintható fátyolosan rétegződő hatással rendelkező akvarelltechnikát, amely a benső kép megragadhatatlanságát adja vissza. Ezeknél a spontán elem létfontosságú szerepet tölt be, amely a technika és a téma összhangját adja vissza. Az elfolyó festékkel akaratlanul kicsúszik kezei közül az irányítás. Érdemes kihangsúlyozni egy gondolatot, melyet egy interjúban fejtett ki művei kapcsán, miszerint alkotásaiban „szellemi sérüléseink fizikai kivetüléseit kutatja”. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a művésznő miért pont a tiszta és érinthetetlennek tűnő „meztelen igazságot” próbálja ábrázolni műalkotásain keresztül. E feltevés nemcsak a Platty István-féle rajzterápiás módszerre vezethető vissza, hanem látható, hogy két New York-i „tanulmányút” vizuális gazdagsága is mély nyomot hagyott a műalkotó stílustechnikájában.

E két „tanulmányút” közül a másodikat, tehát a 2019-est tekinthetjük lényeges fontosságúnak, mert Hermann Zsófia nagyon komoly vizuális kutatásokat végzett a legfontosabb modern és kortárs művészeti központokban (The Metropolitan Museum of Art, MOMA The Museum of Modern Art, Whitney Museum of American Art, Solomon R. Guggenheim Museum), és két eléggé egyedi intézményen (National Museum of the American Indian, St. Patrick’s Cathedral) belül. Első példaként említhető meg az „Energy V” című festmény, amelynek egyik legközvetlenebb stilisztikai párhuzama megtalálható Andrew Wyeth-nek „Christina’s World” című 1948-as festményén. A műalkotót mélyen megérintette a kompozíció bal alsó sarkában elhelyezkedő szilárd testtartásban fekvő és a nézőnek hátat mutató hölgy, aki az amerikai álomban csalódott átlagpolgár allegóriájaként szerepel a festményen. Ez a katartikus és melankolikus jelenet szinte megfoghatatlan a mai szemmel nézve. A művésznő sok szempontból nagyon fontosnak tartja, hogy egy ilyen lelkiállapot visszaadása sok tekintetben összefüggésben van azzal az állítással, mely szerint egy nap el kell hagyni egy bizonyos burkot, hogy felnőtté tudjunk válni.

Ez a melankólia vehető észre az „Energy V” és az „Energy II” című vásznakon is. A merev testtartás, az elmúló időtől és az önmagunkban lévő félelmek leküzdése párhuzamba állíthatóak az „Energy II” és Francis Bacon 1946-os „Painting” című festményekkel. A művésznő erőteljesen vonzódik Bacon vizuális világához, hisz már korábban is láthatott a brit képzőművésztől műveket a párizsi Centre Pompidou-ban, mint pl. az 1971-es Önarckép. Ettől függetlenül érdemes kihangsúlyozni, hogy a New York-i festmény a művész legfontosabb korszakához kötődik, melynek ikonikus szereplői azok az antropomorf-szerű alakok, melyek ezt a gigantikus és rémületet keltő hústornyot is életben tartják. A párhuzam, amely e két festmény között érezhető, az kihangsúlyozódig az idő elmúlásától való félelem megfestésében, a mindennapi élet kaotikusságában, s az elkeseredettségből való menekülés hiábavalóságában.

A művésznő előszeretettel ábrázol egyes álomképeket olyan műalkotásain, melyeknek célja az önreflexió. Egyik forrásaként megemlíthető a National Museum of the American Indian-ban lefényképezett vörös színű guggoló alak, amely nemcsak totemszerű figuraként jelenik meg Hermann Zsófia művein, hanem onirikus vizuális elemként is. E feltételezés azzal is alátámasztható, hogy az álmok megfestése egy absztraháló stílustechnikával a víziószerűséget emelik ki. Tehát a szellem formálja testünket, viszont a hit vagy a vallási kérdések szintúgy elengedhetetlenek ha a spiritualitást tematikáját nézzük. Az ehhez kötődő kreativitás abban is megnyilvánul, hogy egyes testtartások merevsége visszavezethető a New York-i tanulmányút alatt látott ókori műalkotásokhoz, amelyek a The Metropolitan Museum of Art -ban tudott megcsodálni. Erre jó példa az a Kr. e. II. században márványból kifaragott „Három grácia” szoborcsoport. E három fejetlen meztelen női alak mozdulataival és performativitásával a művésznő műveiben is észrevehető. Hermann Zsófia esetében minden egyes vászonra festett arctalan vagy arcát eltakaró meztelen test szinte performanszként jelenik meg. Ugyanakkor összhatásukban vérkeringés nélküli farönkökként is értelmezhetőek, melyek az örökkévalóságot elutasítják, s inkább alig hagynak teret a fehér vásznon.

Hermann Zsófia művei egy tökéletes példakép arra, hogy nem spontán, hanem eléggé kimérten kezdi el a munkáit. A tervezési folyamat révén gyűlnek össze az ötletek. Ha tetszik neki a téma, arról minél több vázlatot próbál készíteni, melyet felrajzol és megfesti a képet. Neki nem az a célja, hogy az egót emelje ki festményeiben, hanem a végtelennek tekinthető elbújó érzéseket személyesítse meg minél hatékonyabban és megfontoltan.

Juhász Bálint