Vissza Árkádiába?

– Mindig is művésznek készültetek, hogyan indult a pályátok?

Rózsa Luca Sára: – Én sokáig állatorvos szerettem volna lenni, aztán 15 éves koromban rájöttem, hogy ehhez pusztán az állatok szeretete kevés. Majd hamar világossá vált, hogy valamit a rajzolással szeretnék kezdeni, mert ez a kezdetektől fogva fontos volt számomra. A gimnázium utolsó két évében rengeteget jártam rajzolni, majd érettségi után az Eszterházy Károly (akkor még) Főiskola képi ábrázolás szakára mentem, azzal a szándékkal, hogy képgrafikus leszek. Onnan sodródtam át egy évvel később a festők közé. A főiskola elvégzése után pedig a Képzőre jelentkeztem, már egyértelműen festői ambíciókkal.

Tranker Kata: – Engem már egészen kis koromban lenyűgözött az, hogy egy darab ceruzával bármit le lehet rajzolni, ezért hatévesen ‘rajzoló’ akartam lenni. Nem tudtam, hogy van olyan foglalkozás, hogy művész, csak a rajzfilmekben és mesekönyvekben láttam rajzolt képeket, szóval valami ilyesmit akartam én is csinálni. Aztán, ahogy egyre nagyobb lettem kinyílt a világ, és eljutottam kortárs kiállításokra is, és onnantól már biztosan éreztem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Azért persze meg kellett vívni pár csatát magammal és a külvilággal is, de aztán végzős gimnazistaként első helyen festő szakra jelentkeztem, és csodával határos módon fel is vettek.

– Tanulmányaitok során kik gyakorolták rátok a legnagyobb hatást, van-e példaképetek?

R. L. S – Nekem elsősorban a nagyanyám volt nagy példaképem, aki nagyon kifinomult manuális készségekkel rendelkezett, és akivel sokat rajzoltam együtt gyerekkorom során, s akihez később is számtalanszor nyúltam vissza, hol így, hol úgy. Ami a főiskolai, majd az egyetemi éveket illeti, azt hiszem, rám egyértelműen a barátaim és hallgató társaim gyakorolták a legnagyobb hatást. Talán ez elkerülhetetlen is, hiszen ugyanabban a „keltetőben” voltunk nap, mint nap és láttuk egymást dolgozni, beszélgettünk a terveinkről vagy arról, hogy épp mi foglalkoztat.

T. K. – A Képzőn az első mesterem Szabados Árpád volt. Két évig jártam az osztályába, utána nyugdíjazták, de még azután is követte az utam, és sokszor beszélgettünk. Nagyon hálás vagyok neki, hiszen nemcsak a munkáimról osztotta meg velem a véleményét, hanem a művészi pályáról és úgy általában az életről is nagyon sok érdekes dolgot mondott, miközben elképesztő ember- és életszeretet áradt belőle. Sajnos, már nincs köztünk, de gyakran gondolok rá, vajon mit mondana nekem egy-egy helyzetben.

– Fiatal korotok ellenére mindketten aktív és ismert szereplői vagytok a művészeti életnek, hiszen rendszeresen állítotok ki, alkotásaitokat ismeri már a nagyközönség, tavaly decemberben pedig mindketten a rangos Esterházy-díjban (Esterházy Art Award) részesültetek. Mit jelent számotokra ez az elismerés?

R. L. S.– Számomra elsősorban egy nagyon örömteli meglepetést jelentett, aztán persze egyfajta visszacsatolást, hogy érdemes kitartani és csinálni ezt az egészet. Nem mintha e nélkül feladtam volna, vagy azt gondolnám, hogy kizárólag művészeti díjak validálják valakinek a művészi kvalitásait, de vitathatatlan, hogy nagy biztatást ad, amitől könnyebb folytatni az utat. Az Esterházy Díjnál különös öröm volt számomra, hogy a bizottság nem csak hazai szakemberekből áll, így olyan embereken is múlhatott ez a döntés, akik feltételezhetően egyáltalán nem ismerték a munkáimat.

T. K. – Én az utóbbi két-három évben kezdtem el egyre nagyobb méretben szobrokat csinálni, míg korábban kifejezetten aprólékos, grafikai jellegű munkáim voltak, és nincs szobrász előképzettségem. Ráadásul a szobrokhoz egy olyan technikát használtam, amit én kísérleteztem ki. Szóval, volt bennem egy olyan érzés, hogy sötétben tapogatózok, és nem is biztos, hogy jó irányba. Most, hogy kaptam ezekre a munkákra egy ilyen pozitív visszajelzést, felbátorítva érzem magam, hogy folytassam ezt az utat, dolgozzak tovább.

– Munkásságotok több szempontból is rokonságot mutat a másikéval, mindketten visszatérő elemekkel, ismerős és újragondolt karakterekkel dolgoztok, munkáitok több szempontból is a fikcióhoz és a történetmeséléshez fűződnek. Jól látom?

R. L. S – Valóban, ami az újragondolt karaktereket illeti, sokszor nyúlok vissza, főleg biblikus mítoszokhoz, vagy ikonográfiai toposzokhoz, melyek mögött leginkább valamilyen értelem kutatása húzódik, a jelen perspektívájából. Ezek a történetek általában a legprimérebb létezéssel kapcsolatos kérdésfelvetésekből indulhattak ki, melyek csak teljesen más megvilágításban értelmezhetők ma, miközben az alap kérdéseink ma is ugyanazok.

Hozzátenném, hogy a figuratív festészet az esetek zömében már csak műfaji adottságából kifolyólag is hordoz magában valamiféle narrativitást, a történetmesélés az ábrázolás pillanatában szinte elkerülhetetlenné válik.

T. K. – Mondhatni, a tárgyaim sokszor olyan benyomást keltenek, mintha egy idegen civilizáció emlékei lennének, és egy számunkra ismeretlen vallás vagy mitológia lenne mögöttük. Sokszor tényleg elképzelek egy-egy történetet, amihez kapcsolódnak, és az is előfordul, hogy egy-egy ilyen történetet folytatok vagy újra gondolok, és olyankor újabb szobor is születik hozzá. Illetve a fikció nekem a sci-fi vonalán is be szokott jönni. Amint sokat foglalkoztam az evolúcióval, és azon gondolkodtam, hogyan fejlődhetnek a jövőben a fajok tovább, felfedeztem a sci-finek a spekulatív evolúciós ágát, és ez most nagyon inspirál.

– Nemrég új közös kiállítással jelentkeztetek Arcadia címmel a Viltin Galériában. Mire utal a névválasztás?

R. L. S. – Az „arcadia” – mint művészettörténeti referencia és nem földrajzi terület – értelmezhető nosztalgiaként épp úgy, mint utópiaként, idillként és elmúlást idéző vízióként, tehát van benne valami megfoghatatlan időnkívüliség. Az a fajta kettősség, amely e fogalmiságon belül van, jó teret ad mindkettőnk munkájának, amennyiben azok valami ősi, vagy legalábbis régi újrakontextualizálásán alapszanak, és idősíkjuk egyaránt megfoghatatlan.

T. K. – Amikor körvonalazódott a közös kiállítás, és megkaptam Luca új festményeiről a munkafotókat, nekem azonnal beugrott az árkádia kifejezés. Biztos rásegítettek erre a figurákon levő fehér, tógaszerű leplek. A név egyszerre utal egy régmúltbeli idilli állapotra az emberiség történetéből, és valami utópisztikus, jövőbeli vágyálomra is. Ugyanakkor benne van a természettel való harmonikus együttélés romantikus víziója, ami manapság sokunkban él reménytelenül.

– Mi adta a tárlat koncepcióját? Milyen elv szerint kerültek elrendezésre a kiállított műveitek?

R. L. S. – A tárlat kiinduló pontját szerintem az adta, hogy hasonló korú nőkként próbálunk jelen lenni a képzőművészeti szcénában, és történetesen mindkettőnket a Viltin Galéria képvisel. A kiállított művek elrendezését azt hiszem, az a gyakorlati szempont befolyásolta, hogy míg Kata installációval és domborművekkel szerepel a kiállításon, én nagy méretű festményekkel, így már csak a galéria terének végességét is figyelembe véve, voltak installációs kötöttségek, melyek elkerülhetetlenek voltak.

T. K. – Mindketten a Viltin Galéria művészei vagyunk, és a galéria szeretett volna egy közös kiállítást nekünk, annak örömére, hogy mindketten Esterházy-díjat kaptunk. Tartalmilag pedig a teremtés- és eredettörténetekhez kapcsolódó közös érdeklődésünk volt az a szál, ami mentén a kiállítás szerveződött. Én egy tavaly bemutatott installációm alakítottam át olyan formára, hogy „működjön” Luca festményeivel.

– Mit láthatunk tőletek?

R. L. S. – Katától reliefeket, kisplasztikát és nagy szobor installációt, tőlem pedig három festményt.

T. K. – Igen egy nagyobb szobrom illetve négy kisebb fali munkám van kiállítva. A szobor egy síremlékszerű tárgy. Egy felravatalozott előembert ábrázol, akinek a hasa nyitva van, benne homok, zuzmók és kristályok, a lábainál pedig makimajomszerű lények ülnek. A fali munkák közül kettő keretezett kis dombormű, pávián nőstényekkel életük különböző szakaszaiban. Van még egy erszényes farkasfej és egy olyan dombormű, amin egy előemberpár látszik Ádám és Évaként, egymást átölelve.

– Luca, kérlek, mesélj az itt látható nagyméretű olajvásznaidról és a rajta megjelenő különös, torz “teremtményekről”. Mit jelképeznek ezek a „szépséges” tájban meghúzódó gigantikus méretű figurák? Talán a sokunk által visszavágyott édenkerti állapotot tükrözik?

R. L. S. – Ez azon is múlik, hogy mit tekintünk édenkerti állapotnak, szellemi, lelki vagy fizikai teret. Az alakok sosem konkrét emberekre, hanem az emberre, mint faji entitásra utalnak. A háttérben húzódó tájak pedig elsőre idealisztikusnak tűnhetnek, de valójában hol elmocsarasodott, hol kiszáradt, hol pedig korhadt fák maradványait őrző síkságok. Az ember táj előtt való ábrázolása hosszú múltra tekint vissza, ezeknek számomra leginspirálóbb remekei a reneszánsz idején születtek. A humanista középkorban bár fontos szerepet töltött be az ember, mégis egy fix, Istennek alárendelt világrend keretezte. Akkor, a háttérben szereplő természet sokszor, mint szimbolikus aláfestés erősítette azt, amit az ábrázolt személy világnézetéről, moráljáról, üzenetéről hangsúlyozni kívánt a festő, vagy maga a megrendelő. Jelenünk embere, a tudás fájáról evett ember számára a természet teljesen eltárgyiasult, a metafizikus szimbolikusság kiveszett belőle, mi pedig idegenként lépdelünk tájain. Ennek fő oka, hogy mára már mi vagyunk az isten és ez a fajta spirituális elmozdulás, a körülöttünk levő világra is hatással van.

– Miért esett a választásod ezekre az emberi vonásokkal rendelkező, de valójában inkább lényszerű alakokra?

R. L. S. – Az alakok megformálásánál általában arra törekszem, hogy egyszerre idézzék a klasszikus festészetből ismert testtartások méltóságát és közben elrajzoltságuk, testi hiányosságaik és meztelenségük az esendőségüket és sebezhetőségüket is eszünkbe juttassák. Mert míg istent játszunk, közben nem kevésbé kutatjuk boldogságunkat és életünk értelmét, mint elődeink. A sorsnak és a természet erejének való kitettségünk mit sem változik, annak ellenére, hogy mára már rabigába döntöttünk oly sok mindent a környezetünkben. Az alakok lényszerűsége pedig véleményem szerint abból is fakad, hogy nemük és koruk nem határozható meg egyértelműen, melynek oka, amint már fentebb is említettem, hogy nem konkrét személyek megfestésére törekszem, hiszen a problémafelvetés sem egyéni, hanem egy nagy egészet érint.

– Hogyan jutsz el az ötlettől a kivitelezésig, miként dolgozol?

R. L. S. – Általában egy laza vázlatból indulok ki, melyet aztán festéskor még gyakran átírok, átszabok. Sokat gondolkozom festés közben, gyakran menet közben fogalmazódik meg bennem is, hogy mi az a konkrét gondolati forrás, melyből táplálkozom. Alapvetően inkább olyan művész vagyok, aki sok időt tölt a műteremben, hiszen az intuíciókra való hagyatkozás nem csak jó munkákat szül. Általában folyamatos alkotással tudok rácsatlakozni egy gondolati ritmusra, kevésbé jellemző az, hogy előre, alaposan megtervezett képeket ugyan ritkábban, de biztosabban kivitelezzek.

– Kata, kérlek, mutasd be az itt kiállított munkáidat, főként Lucy című, változatos anyagokból (papírmasszából, zúzott kőből, hegyi kristályól) készült művedet. Mi adta az inspirációt, hogy ezt, a kutatók által Etiópiában felfedezett, több millió éves, majomszerű emberelődöt szoborba “öntsed”?

T. K. – A mű címe Lucy in the Sky with Diamonds. Ez egy Beatles dal és erről a dalról kapta a nevét az a lelet, ami alapján a szobrot készítettem. A kutatók ugyanis ezzel a dallal ünnepelték 1974-ben, hogy találtak egy különlegesen ép előember fosszíliát Etiópában. Lucyre tekinthetünk egyfajta ősanyaként, bár pontos viszonya a Homo Sapiens-szel nem tisztázott. Engem megdöbbentett, hogy a leletnek mennyire gazdag utóélete van, hiszen végigturnézta Amerikát, szerepelt rekonstrukcióként egy csomó filmben, élénk viták folynak a mai napig halálának körülményeiről, és a már említett névadás is egy olyan sztori, ami John Lennon fiának óvodáskoráig vezet, hiszen Lucy eredetileg egy kislány, akit a kis Julian Lennon rajzolt le, mert ovis társak voltak. Szóval, mintha ez a lelet ezernyi végtelen történetet indítana be. Miközben ő ‘csak’ egy több, mint hárommillió évvel ezelőtt élt fiatal nő, aki mit se sejtett arról, hogy milyen világba fog majd csöppeni, vagy ha már az ősanyánk, akkor milyenné formálják a világot leszármazottai. Úgy képzeltem el a halott Lucyt, mintha a hasából féregjárat nyílna, amit mi mindenféle okkult eszközzel próbálnánk járhatóvá tenni, hogy megértsük a ‘honnan jöttünk, kik vagyunk, hová tartunk’ kérdéseit. Illetve, a ravatalon fekvő Lucy a feltárt hasával és a zöld függönnyel egy műtéti szituációt is megidéz. A földön is orvosi tálak fekszenek. Azt akartam, hogy az egész jelenet egyszerre legyen tudományos és fantasztikus.

– A majom alakja több – a kiállításon látható – papírmassza alkotásodon is megjelenik, mint például az Idősebb nőstényen (2020). Miért pont a majom?

T. K. – A főemlősök tanulmányozása, a primatológia, közelebb visz minket ahhoz, hogy megértsük, hogy élhettek elődeink. Ha megfigyelsz egy kismajmot, mondjuk egy csimpánz vagy gorilla babát, elég könnyű észrevenni, hogy mennyire hasonló egy emberi csecsemőhöz. Főleg, ha megnézed, hogyan viselkedik az anyjával. Amikor az első gyerekem volt kicsi, és természetfilmeket néztem, akkor döbbentem rá, hogy mennyire közel állunk a majmokhoz. Ezt nem árt tudatosítani, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy biológiai értelemben állatok vagyunk, és emiatt azt hisszük, az ökoszisztéma felett állunk.

– Milyen munkamódszerrel dolgozol?

T. K. – Általában egy tárgyat látok magam előtt, amit létre akarok hozni. Elég sok forrásból jutok el gondolatban idáig, mert több dolog foglalkoztat párhuzamosan, és ezeket legfeljebb csak utólag tudom szétszálazni. Néha látom a tárgy környezetét is, akkor az is fontos része a munkának, olyankor installációban gondolkodom. A tárgyak az utóbbi időben főképp szobrok. Ezeknek a kompozícióját napokig csiszolgatom, rajzolok is hozzá, és kitalálom az arányokat. Ha konkrét helyre készítek valamit, akkor számítógéppel látványterveket is szoktam csinálni. Aztán megépítem a szobor vázát, ez mindig a formától függ, hogy milyen anyag és szerkezet lesz. Néha elég, ha csak polisztirolt használok, máskor kell a fa és fémváz. Utána szoktam papírmasszát gyártani, amikor is tépkedem, áztatom, turmixolom a papírt, végül összekeverem ragasztóval. Utána jön a mintázás, akkor viszem fel a masszát a vázra és formázom a testet. Aztán jön a száradás, ami néha akár két hétig is eltart. Közben, ha kell, igazgatom az anyagot. Sokszor a kiszáradt szoborra még felviszek egy zúzott kő réteget is kívülre, ettől olyanok lesznek a tárgyak, mintha a tenger mélyéről vagy egy barlangból emelték volna ki őket.

– Mi foglalkoztat titeket most leginkább?

R. L. S. – Engem a fent vázolt téma mellett azok a pillanatok foglalkoztatnak, amelyekben tetten érhető az ember ősi ösztönökhöz visszavezethető viselkedési mintázata. Az a gondolat erősödött fel bennem, hogy a civilizáció az a természetes csoportosulási forma, melybe az ember, mint az állatvilág egy faja elrendeződik.

T. K.– Hát engem pillanatnyilag a gibbonok. De ezzel párhuzamosan a darázsfészkek is sokszor eszembe jutnak, mert nemrég hozott a férjem egy óriásit. Kvázi papírból van, a darazsak a fakérget rágják pépesre, összekeverik a nyálukkal és abból formázzák. És valamiért Szent Sebestyén is érdekelni kezdett az utóbbi időben, illetve a Szent Sebestény szobrok. Valaha pestis ellen állították őket és a mostani világégés hangulatban valamiért relevánsnak érzem ezeket. De fogalmam sincs, kezdek-e mindezen felsorolt dologokkal valamit, vagy csak marad az érdek nélküli csodálkozás.

– Szeretnétek még közösen kiállítani? Hol láthatunk benneteket legközelebb?

R. L. S. – A magam részéről szívesen. Most pedig, történetesen épp április 10-én nyílik az Esterházy kastélyban még a díj kapcsán szervezett kiállítás, melyen mindketten részt veszünk.

T. K. – Eisenstadtban a tavalyi Esterházy-díjasok közös kiállításán Lucával és Ulbert Ádámmal állítunk ki

Takáts Fábián

Rózsa Luca Sára honlapja: https://lucarozsa.com/about/

Tranker Kata honlapja: https://katatranker.com/