Vincent van Gogh a Montmartre-on

Van Gogh 1887 márciusában érkezett Párizsba testvére, Théo meghívására. Az ifjabb Van Gogh akkor a híres műkereskedőnél, Goupilnál dolgozott, és kapcsolatban állt a művészetek fővárosának jelentős galériáival. Théo a 25 rue Victor Massé-ban lakott. Az ekkor harminchárom éves Vincent három hónapot töltött Párizs egyik legszebb, reneszánsz stílusú, Lajos-Fülöp korabeli házában. Ezután Théo a Montmartre-on lévő 54 rue Lepic-be költözött testvérével. 

A régi Montmartre

Aki ma ellátogat a Montmartre-ra, nehezen tudja elképzelni, milyen is lehetett Van Gogh korában és főleg kialakulásának kezdetén. A tizenötödik században a Montmartre-on alig néhány ház volt, amikben földművesek, szőlészek, molnárok laktak. Kihasználva a magaslat szeles időjárását, egy tucatnyi szélmalom épült, amelyek ellátták Párizst liszttel. A tizenhatodik században Loyolai Ignác szerzetes társaival megalakította Jézus Társaságát. Montmartre plébániatemploma a Place du Tertre közelében lévő Szent Péter templom volt. Montmartre egészen a francia forradalomig az apátság fennhatósága alatt állt, a lakosoknak pedig járandóságot kellett fizetniük. A tizennyolcadik században a párizsiak nyaralókat és szórakozóhelyeket építettek a Montmartre-on. A forradalom idején a lakosok száma mindössze négyszáz volt. Az 1840-es években az apátság helyén új épületeket húztak fel, utcákat alakítottak ki. A kiterjedt szőlőültetvényekből mára már mindösze 1500 négyzetméternyi maradt. Minden évben megünneplik a szüretet, ami körülbelül ezer, számozott üveg bort eredményez. A meglehetősen silány minőségű montmartre-i borért az „ínyenceknek” mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.    

Montmartre felső része, ahol Van Gogh lakott, egészen 1814-ig egy falura hasonlított szélmalmaival, szőlőültetvényeivel, tiszta levegőjével. Az olcsó lakások vonzották a művészeket, akik függetlenül élhettek ezen a helyen. A Montmartre alsó része a szórakozni vágyók paradicsoma volt. A művészeken kívül selyemfiúk, stricik, prostituáltak voltak a Chat Noir vagy a Moulin Rouge törzsvendégei. Toulouse-Lautrec egyenesen beköltözött a 6 rue des Moulins alatt lévő La Fleur Blanche nevű előkelő nyilvánosházba, hogy megfigyelje és megfesse a vendégeket és az ott lakó prostituáltakat. A híres francia „zöld méreg”, az abszint mértéktelen élvezetébe nem egy festő rokkant bele, mint Maurice Utrillo vagy Toulouse-Lautrec.

Új barátok

Párizsi tartózkodásának első hónapjaiban Van Gogh a Cormon-műterem látogatója. Az akadémikus stílusban festő tulajdonos, Fernand Cormon, akinek felsorolni is nehéz lenne tanítványait, csakhamar rájön arra, hogy Vincent kora és karaktere nem teszik lehetővé, hogy bármiféle hatást gyakoroljon rá. Arra azonban jók voltak a Cormonnál töltött órák, hogy a tanítványok közül Vincent sokat megismerjen, köztük Toulouse-Lautrec-et, aki csakhamar bizalmasa és jó barátja lett. Lautrec gyakran meghívta barátját egy italra a Montmartre egyik kedvelt vendéglőjébe, a La Guinguette-be, amit Van Gogh többször is megfestett.

A két művész sokat beszélgetett a festészetről, és mindketten lelkesedtek a japán festményekért. Montmartre kanyargós utcáin tett esti sétáik végén rendszerint a Tambourin kávéházban kötöttek ki. Lautrec festett ott barátjáról egy portrét, amint az egy pohár abszint mellett ül. A kitűnő megfigyelő néhány vonással megragadta Van Gogh egész lényét. 

A Montmartre-on Vincent megismeri a színek és a fény szerepét. Nagy hatással van rá az alig ismert festő, Adolphe Monticelli. Van Gogh ezt írja róla testvérének: „Biztos vagyok abban, hogy folytatni fogom itt munkásságát, mintha a fia vagy a testvére lennék.” 

De Vincent legjobb barátja Paul Gauguin lett, aki csakúgy, mint ő, a japán művészet rajongója, és akit később vendégül lát Arles-ban, ahol vitába keverednek, és Van Gogh egy borotvával kergeti barátját, aki elmenekül a házból. Ekkor vágja le az elkeseredettVincent saját fülét.

Agostina Segatori, akit Van Gogh tett híressé

Párizsi tartózkodása alatt Gauguinnel és más festőkkel együtt, Van Gogh gyakran látogat el a boulevard Clichyn lévő Le Tabourin nevű kávéházba, amelynek tulajdonosa egy bizonyos Agostina Segatori nevű olasz manöken volt.

Az Ancône-ban, 1841-ben született Agostina több festő modellje is volt. Jean-Baptiste Camille Corot, Jean-Léon Gérôme, Eugène Delacroix, Édouard Manet és Vincent Van Gogh is festett róla képeket.

Agostina egy Édouard Joseph Dantan nevű középszerű festővel él, akitől gyereke is lesz, de az úgy véli, nem „becsületes” környezetből való a lány, és nem veszi nevére a gyereket. Amikor Dantan 1875-ben megházasodik, Agostina feleségül megy egy Morière nevű emberhez, akiről csak annyit tudunk, hogy elfogadta Agostina gyerekét. Az asszony egy kávéházat nyit a 27 rue de Richelieu-ben, amit Café du Tambourinnek nevez el. Párizsnak ez a része, ahol a patinás Richelieu Nemzeti Könyvtár is található, nem volt éppen a legmegfelelőbb hely Agostina kávéháza számára, így 1885-ben áthelyezte intézményét a 62 boulevard Clichy alá, Montmartre szívébe, a művészek és az éjszakai élet negyedébe. A bútorok tamburindob (tambourin) formájúak voltak, amiket az ide látogató festők, mint Gauguin, Lautrec vagy Van Gogh különböző ábrákkal díszítettek. Van Gogh 1887-ben ismeri meg Agostinát. Vincent a Tambourinben étkezik, és mivel pénze nincs, csendéletekkel egyenlíti ki számláját, amiket a tulajdonos kifüggeszt a falakra. Van Gogh, aki gyűjti a japán lenyomatokat, különösen Utagava Hiroshige munkáit, egy kiállítást is rendez a Tambourinben gyűjteményéből. 

Saját festményeit is kiállítja a kávézóban, abban a reményben, hogy vevőt is talál rájuk. Sajnos egyetlen festményt sem tud eladni. Ezután írja testvérének nem kevés humorral: „Kedves Théóm, Párizsban mindig reméltem, hogy egy kávéházban lesz egy kiállítótermem, és tudod, hogy ebből nem lett semmi. A Tambourinben rendezett kiállításom ugyan eléggé hatott Anquetinre és Bernard-ra, de amúgy szép kis kudarc volt. A második kiállításom a boulevard Clichyn már nem okozott akkora csalódást. Bernard eladta első festményét, Anquetin eladott egy tanulmányt, én meg elcseréltem egy képemet Gauguinnel. Mindnyájan kaptunk valamit.” 

Van Gogh két képet festett szeretőjéről, Agostina Segatoriról. A Nő a Tambourin kávézóban című festményen Agostina melankolikus arccal ül egy asztalnál.

A másik kép, Az olasz nő a Rómától nem messze fekvő Ciociario vidék hagyományos kosztűmjében ábrázolja Agostinát, aki erről a helyről származott. Az annyiszor megfestett napraforgó színe lett a háttér. Az előtte ülő nő portréján érződik a japán festészet hatása.

Agostina potom áron kénytelen megválni a kávézótól, ami 1893-ban a Cabaret de la Butte lesz, majd később a híres Cabaret des quat’z arts, a Picasso és Apollinaire által is látogatott szórakozóhely. Agostina 1910-ben halt meg, ám híres szeretője, Van Gogh által halhatatlan lett. 

Montmartre Van Gogh szemével

Harmadik emeleti lakásuk ablakából Vincent több képet is festett a rue Lepicről.

A Montmartre-on festőállványát Van Gogh a szabadban is elhelyezte. Tetszett neki az akkor még falusi környezet. Montmartre szélmalmairól számos képet festett. Az elsőkön még a sötétebb színek domináltak.

A Blute Fin nevű malomról készített festményein már érződik az impresszionisták hatása. Megváltoznak a színek és a fény. Az égbolt, a levegő, a napfény egyfajta vibrálást kölcsönöznek a képeknek.

Montmartre utcái gyakran inspirálták Van Gogh festményeit, ahogyan az alábbi képen is látható.

Van Gogh a boulevard Clichyt is többször megfestette.

1888. február 19-én Vincent elhagyja Párizst és Arles-ba megy, hogy felfedezze Provence fényeit, hogy beépítse művészetébe mindazt, amit Párizsban tanult és kialakítsa utánozhatatlan stílusát.