Tiszatájonline | 2021. november 15.

Üzenetek az aranybuborékból

T. MOLNÁR GIZELLA

PACSIKA LIA KIÁLLÍTÁSA
Az arany a tökéletesség, a fensőbbség, a maradandóság, a dicsőség szimbóluma a nagy ókori civilizációktól kezdve. A legtöbb kultúrában a Naphoz kapcsolódik a csillogó fénye, így a sötétség és világosság örök körforgásában a fényt képviseli, sőt, a hinduk nemcsak a fény, hanem a halhatatlanság jelképének is tartották.  A keresztény szimbolikában is kitüntetett szerepe van: az arany a mennyei birodalomra utal, Jézus szimbólumaként a Nap és a fény diadalát hirdeti…

PACSIKA LIA KIÁLLÍTÁSA

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Közönség! Kedves Lia!

Mindenekelőtt köszönöm a felkérést, amellyel Pacsika Lia megtisztelt, hogy a legújabb kiállítását, amelyen az utóbbi időben készült munkáit láthatjuk, én nyissam meg. Szakmai érvekkel aligha indokolható a választása, azonban, ha szeretetteljes, értő befogadásra, befogadóra vágyott, akkor azt hiszem, talán mégis jól választott. Nem titok, hogy a következőkben baráti megnyitó szavakat fognak hallani, hiszen olyan régóta állunk nagyon közel egymáshoz, hogy már számolni is nehéz azt a sok, talán 40 évet, hogy ez nem is igen lehet másképp. De talán fel tudok villantani a jelenlévők számára néhány olyan gondolatot, és érzést, amely nem csak a barátságunkról szól, hanem a művészetről, Lia művészetéről, s a művészet meghatározó erejéről, talán gyógyító szerepéről is, ami – számomra legalábbis – az egyik legfontosabb üzenete az itt látható alkotásoknak.

De először is tegyünk eleget a formaságoknak! Szeretném röviden bemutatni a művészt a közönség számára, de kicsit talán rendhagyó módon, Tóth Attila közös barátunkat idézve, aki sajnos már nem lehet itt közöttünk: „Pacsika Emília Vinkler-tanítványként diplomázott, népművelőként kezdte pályáját, majd újságíró lett, s az utóbbi években (és teszem hozzá: ma már elsősorban) sikeres textilművészként ismerjük. A ’80-as évektől fokozatosan alakította ki egyéni textiltechnikáját, amelyet asszociációkra építő képteremtési szándék jellemez. Absztrakt kompozícióit gépi varrással rögzíti, hímzéssel kombinálja, saját készítésű, kézzel szőtt, festett és más előre gyártott szövetekből, anyagokból állítja össze. Textiljeinek kivitelezésénél a reneszánsz műhelyek mívességét követi, de szívesen alkalmaz pop-artos megoldásokat is. Mondanivalója kultúrtörténeti korokhoz, a hagyományvilág és a társművészetek rekvizitumaihoz, néha szakrális témákhoz kapcsolódik, de megjelennek munkáin a jelenkor profán élményei is. Kiállításait szívesen rendezi tematikus egységekbe: Capriccio, Fohászok, Vincellér krónika, Időrétegek, Aranytartalék, Tisztelet az írásnak, Üzenet dédanyáinknak”. S már az idézettől függetlenül teszem hozzá a számomra legutóbbi nagy élményt, az Ajtómeséket. 

A mostani kiállítás is példa a tematikus egységbe rendezésre – de több is annál. Címe – Üzenetek az aranybuborékból – már önmagában is elgondolkodtató, s magam is megpróbáltam megfejteni, de Pacsika Lia segít is nekünk ebben, azzal a néhány sorral, amelyet a kiállítási meghívóhoz csatolt: „A kiállítás törzsanyaga a Covid 19 járvány idején készült. Szándékom volt: e sötét lélektani helyzetben az optimizmus szigetére menekülni és egy fényesebb világot, egy aranyló buborékot létrehozni.”  Kétségtelen, hogy az elmúlt másfél-két év mindannyiunk számára nehéz időszak volt (s tartok tőle, hogy nincs is még vége). Valóban az volt az érzése az embernek, hogy a többiektől légmentesen elzárva, kapcsolatok nélkül, interakciók nélkül, az apokalipszis küszöbén él – ha ez a szürreális lét valódi életnek nevezhető egyáltalán. A testét esetleg megvédheti az elszigeteltséggel, de a lelkét hogyan védheti meg a bezártságtól, a félelemtől, a külvilágból mégiscsak érkező, de többnyire sötét, fenyegető impulzusoktól? Amikor a máskor biztonságot, örömöt, melegséget jelentő szép és kedves otthon, ahova hazamegyünk, ahova többnyire megérkezni szoktunk, most a kényszerű ottlét, a kilátástalanság, a bezártság helyszíne, amit valóban felfoghatunk egy buborékban való létnek is. De aranybuborék? – tehetjük fel a kérdést a saját szorongásainkat is újra átélve.

Aztán rádöbbenünk, hogy – Liát és a korábbi munkáit ismerve – mi más lehetne? Megértjük, hogy természetes a szándéka, hogy megszépítse, bearanyozza ezt a buborékot, az ijesztő és depresszív külvilág ellenére/ellenében megteremtsen magának – és persze nekünk – egy fényesebb világot, amely menedéket nyújt a sötét árnyakkal szemben, amely a szépséget, a harmóniát, a mesék világát, a versek jól ismert örömteli biztonságát idézi. 

Az arany a tökéletesség, a fensőbbség, a maradandóság, a dicsőség szimbóluma a nagy ókori civilizációktól kezdve. A legtöbb kultúrában a Naphoz kapcsolódik a csillogó fénye, így a sötétség és világosság örök körforgásában a fényt képviseli, sőt, a hinduk nemcsak a fény, hanem a halhatatlanság jelképének is tartották.  A keresztény szimbolikában is kitüntetett szerepe van: az arany a mennyei birodalomra utal, Jézus szimbólumaként a Nap és a fény diadalát hirdeti. 

Mi mással lehetne tehát ellensúlyozni a sötétséget, a félelmet, a bizonytalanságot? Az elidegenedett, egymás mellett, de nem együtt élő, hanem a saját buborékuk rabságában szorongó emberek számára mi más jelenthetné a szépséget, a harmóniát, és – igen! – a reménységet? A lélek halhatatlanságának reménységét, amit pl. a versek maradandóságának a bizonyossága jelent, mint ahogyan az Őszikék című, vagy a Kányádi Sándor versére emlékező, arra tökéletesen rímelő Somvirág című alkotásban. De ugyanez a reménység aranylik fel Nemes Nagy Ágnes mesebeli városának, Tallagallának az újrateremtésében a hasonló című és Nemes Nagy Ágnes előtt tisztelgő munkában. De nem csak a társművészetek ihletik a gyönyörű kollázsokat, hanem egykor volt nagy mesterek is, ahogyan a Klimt sajátos mesevilágát megidéző Átjáró Gustav Klimthez című munka, vagy a Tisztelet Fischer Ernőnek, amely számomra első látásra azonnal Fischer mester festményét, egyik vitorlását idézte fel – persze a saját eszközeivel. Ez a mű – amelyet a JGYPK-n gyakran van szerencsém látni – az én olvasatomban a tudomány hajóját szimbolizálja, emlékezve egy régi beszélgetésre, s ezt csak azért említem, mert a mai nap aktualitására is szeretnék utalni, hiszen ez a kiállítás a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából nyílik meg.  De számomra a maradandóságot képviselik a hieroglifákra emlékeztető Feljegyzés az Aranykorból, és Üzenet az Aranykorból című alkotások is, mint ahogyan a maradandóság katedrálisa a Gótika című alkotás. Történészként nekem az örök értéket képviselik az Iniciálék apró remekművei, vagy az Ereklye és az Aranybulla című alkotások is, és másképpen, de a Bálvány című alkotás is. Utóbbit magamban inkább Sámánéneknek nevezem, mert nekem a pogány magyarság hitvilága, a sámán életfája rémlik fel belőle, amely összeköti a földi és az égi világot (és amely népmeséinkben az égigérő fa formájában maradt fenn).

Persze nem csupán gyönyörűségek, vigaszok vannak az aranyló buborékban, amelyet Pacsika Lia alkotott. Megrázó élmény pl. szembesülni a gonosszal, amely nem egy konkrét gonoszt mutat fel, hanem magát a megfoghatatlan a definiálhatatlan, voltaképpen elvont fogalomként, de valahol mégis csak létező valamit, amiről évezredek óta filozófusok vitatkoznak, vallások tesznek róla kijelentéseket, metafizikai vizsgálódások tárgya. Talán a szent és a jó ellentéte, de ahogyan ezek, úgy a gonosz is számos formában felbukkanhat, és látjuk, fel is bukkan, de megragadása lehetetlen. Épp ezért annyira felkavaró A gonosz színeváltozása című nagyszabású alkotás. Vagy ott az Aranyborjú című munka, ami az arany szimbolikájának a másik oldalához kötődik. A pénz, a mulandó földi kincsek, a gazdagság és annak istenítése, a pénzzel szerzett hatalom iránti vágy jelképeként ellenpontozza a maradandó értékek felsorakoztatását, egyben utalásnak érzem egy korábbi tematikus válogatásra, az Aranytartalék címűre is, amelynek tematikája egyértelműen az arany szimbolikájának ehhez a másik szegmenséhez kötődött. Az Aranykor pedig nekem inkább annak maradékára utal, s a világ iránti aggodalom alkotása: merre tartunk? mi lesz belőlünk? mi marad az apokalipszis után?  

De a borúsabb képek mellett mégiscsak felrémlik valamiféle támasz: felidézhetjük a múlt örömteli emlékeit (Velencei anzix), vágyálmokat szőhetünk (Aranytáj), sőt, Aranytornyot álmodhatunk magunknak. Aranyhalakkal találkozunk, Aranyalma mosolyog ránk, vagy éppen Napos barackos. 

S így érkezünk az Aranybuborékhoz, amelyet először látva bennem az rémlett fel: hosszú bolyongás után megérkeztünk a Kánaánba. Persze nem feltétlenül bibliai értelemben, de mégis a megérkezés, a megnyugvás érzése vett rajtam erőt: mégis van értelme a küzdelemnek, mégis van remény a legsötétebb félelmek ellenére is, és talán mégis érdemes kinézni ebből a buborékból a külvilágba, még ha az nem is aranyból van, mint maga a buborék. De aranyból van a Pussle című monumentális alkotáson (amely egyébként bármi lehet) kijelölt út, amelyen érdemes újra elindulni, a körülötte lévő árnyékok ellenére is.  S ha végignézek a kiállításon, örömmel tölt el, hogy Liának minden helyzetben van miből erőt merítenie, a régi mesterek, költők emléke, a múlt szépségei biztos aranytartalékot jelentettek/jelentenek a számára, és értékes útravalót az előtte aranyló úton. 

Egyszóval ezek a kollázsok teli vannak „személyes inspirációval, érzelmekkel, gondolatokkal, a textilek sugallatával”. De azt is érzékelhetjük, hogy „Pacsika Emília személyiségének sajátságos dimenzióit követő, spontán, kötetlen alkotó egyéniség.” – ahogyan Szuromi Pál fogalmazott, és nem csak azért idézem őt, hogy Liának oly kedves személyisége egy pillanatra velünk legyen, hanem azért is, mert mélységesen igaza van. Hiszen Lia a saját képére formálta a kollázs műfaját is, olyan világot teremtve ezzel, amely csakis őt jellemzi. Aprólékos finom munkával, az anyagok első pillanatban szokatlannak tűnő társításával, eltérő alkotórészek elegyítésével olyan harmóniát sugároz, amely valódi élményt jelent, s amihez most még formai innováció is társul. Ugyanis a kollázsok plexivel való kombinálása, borítása teljesen új dimenziókat nyit meg az anyagok használatában. A plexi alatti művek pedig újfajta vizuális élményt nyújtanak a befogadó számára.

Kass János szerint:

„Selyemből, szövetből,
csipkéből, fából,
zsákvászonból, aranyszálból,
idegszálból, szívverésből,
szeretetből, szerelemből,
szenvedésből és szenvedélyből szövött, varrott, kötött,
kagylóban gyöngyként fogant művek” Pacsika Lia munkái.

Örömmel és szeretettel ajánlom őket a kedves megjelent közönség figyelmébe és szeretetébe. 

T. Molnár Gizella



(Dr. T. Molnár Gizella művelődéstörténész megnyitója elhangzott PACSIKA LIA ÜZENETEK AZ ARANYBUBORÉKBÓL c. kiállításán 2021. nov. 4-én a SZAB Székházban. A kiállítás az MMA, SZÖG-ART és Szeged MJV támogatásával jött létre. Megtekinthető a SZAB Székházban 2021. november 21-ig)