Útkeresés Itáliában a II. világháború után

Az 1945 és ’49 közötti periódus a XX. századi magyar művészet legtragikusabb fejezetének tekinthető. Új művészeti mozgalmak és egyesületek születnek és szűnnek meg létezni. Új folyóiratok jelennek meg és régi csoportosulások szélednek szét, miközben egyes képzőművészek a külföldi emigrációt választják. Annak ellenére, hogy 3 és fél év alatt Magyarország egy összetett politikai és kulturális átalakuláson megy keresztül, a „4 Apostol” az 1940-es évek elején elsajátított vizuális és művészetelméleti tudását egy itáliai tanulmányi úton fejleszthette tovább. E képzőművészek közül legtöbben a Képzőművészeti Főiskolán tanító Szőnyi István-féle körhöz tartoztak, s közülük nagyon sokan a mester támogatásának köszönhetően jutottak el a Római Magyar Akadémiára. E kör tagja volt Reigl Judit, Bíró Antal, Böhm (Poldi) Lipót és Zugor Sándor. Rajtuk kívül olyan művész‑ösztöndíjasok is bekerültek a Római Magyar Akadémia környezetébe, mint pl. Breznay József, Hantai Simon, Sugár Gyula, Hargittay Pál, H. Solymossy Róza, Amerigo Tot (Tóth Imre) és Eösze András. A Római Magyar Akadémia művészeti osztálya komoly szakmai eredményeket és jelentős sajtósikert tudott produkálni másfél év alatt, ennek ellenére a politikai változások, a hidegháborús légkör, és az absztrakt művészet elítélése tönkretette az egyetlen külföldön lévő magyar kulturális intézetet, melynek ösztöndíjasai egy szabad és progresszív gondolkodású légkörben éltek. Ennek fejleményképp mennyire tekinthetjük eredményesnek a „4 apostol” tevékenységét a Római Magyar Akadémia 1946 és 1948 közötti működésének függvényében.

Kibontakozó egyéniségek és új váltás

Az előző gondolatmenethez kapcsolódva az 1945. november 24. és december 2. között megrendezett „Az országos magyar Képzőművészeti főiskola Ifjúsági köre kiállítása” fontos találkozási pontnak számít, melynek résztvevői egy újfajta vizuális nyelvezettel kísérleteztek. Közülük sokan Szőnyi István óráira jártak, François Gachot könyvtárát bújták, lelkesedtek a nyugat-európai modern izmusok iránt, és újrafelfedezték Csontváry művészeti örökségét. Egyesek (pl. Reigl Judit, Poldi, Zugor Sándor) a Szinyei Merse Jenő által 1942-ben létrehozott felsőbalogi művésztelepen alkottak 1943. szeptember és 1944. január között, s ezután 1945. tavasz és ősz között Zugor Sándor, Poldi és Bíró Antal újból találkoztak a tiszaladányi művésztelepen. Ezen kívül Zugor, Reigl, és Bíró Antal a Veres Péter belügyminiszter által adományozott Zipernowsky villában dolgoztak, amely egy bohém művészeti stúdió is volt. Ennek következtében sorsuk és munkásságuk sok tekintetben összefonódott a közös szakmai érdeklődés és tanáruknak köszönhetően.

A Római Magyar Akadémia művészeti osztálya 1947 és ’48-ban többféle generációhoz kötődő művészt sorakoztatott fel, azonban az „új kor új embert” követelt, s ezért a művészgárda teljes mértékben lecserélődött. E személyváltás a Keresztury Dezső-féle Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyásával Kardos Tibor (itáliai reneszánsz-kutató és irodalomtörténész) személyén keresztül valósult meg, aki már ismert volt italianista körökben. Ugyanakkor a Kardos Tibor által felvirágoztatott Római Magyar Akadémia teljes mellszélességgel támogatta a „4 apostol” karrierjét egy olyan nyugat-európai államban, amely baráti államként volt elkönyvelve.

Egy külföldi kulturális intézet újjászületésének szükségessége

Habár a nyugati államokkal történő kapcsolatfelvételnél a II. világháború után kezdődött el, Itália egy különleges esetnek számított, hisz Rómában létezett az egyetlen magyar kulturális intézet, amely 15 évig (1928–1943) hasznos volt a magyar külügy számára. Egy hosszú és intenzív tárgyalási sorozatot követően az olasz és a magyar fél újra megnyitotta a diplomáciai központjait, s így mindkét követ megkaphatta a hivatalos agrément-et. Ennek ellenére a folyamat logisztikai vonzata sokkal összetettebbé vált, a Római Magyar Akadémia működtetése számos anyagi áldozattal járt, és nem mindig kapták meg Kardos Tibor kultúrpolitikai tervei a megfelelő mennyiségű pénzügyi támogatást. Ettől függetlenül a Római Magyar Akadémia művészetpolitikájának köszönhetően kialakult egy erős kultúrmágnes, amely elindította a magyar kortárs művészet népszerűsítését Itáliában. Ennek is köszönhető az a két sikeres kiállítás (1. Mostra Artistica dell’Accademia d’Ungheria in Roma 1947. május 24–június 7.; 2. Mostra Artistica dell’Accademia d’Ungheria in Roma 1948. május 26. – június 12.), melyen a „4 apostol”, s legfőképp Reigl Judit, sikerrel szerepelt műveikkel. Ugyanakkor a művészek munkái exportálva lettek mint kultúrpropagandisztikus eszköz, s ennek eredményeként nyílt meg 1948. január 18. és 24-e között a catania-i „Centro di Studi Internazionali”-ban a magyar művészek kiállítása. A tárlatok mellett Kardos külön hangsúlyt fektetett arra, hogy ezek a művészek létre tudjanak hozni egy nemzetközi karriert, s emiatt mindegyiküket beiratkoztatta a római „Associazione Artistica Internazionale”-ba (Nemzetközi Képzőművészek Egyesülete). Ennek ellenére nem tudott mindig szakmailag irányt mutatni, mert bizonyos esetekben az egyéni és a fentről érkező utasítások sokkal nagyobb figyelmet kellett, hogy kapjanak. Ilyen lehetett a Sugár Gyula – Hargittay Pál – H. Solymossy Róza -féle római kiállítás affér (1947. október Associazione Artistica Internazionale), vagy az 1948-as firenzei és római Mostra d’Arte Contemporanea Ungherese tárlatok, melynek résztvevőinél nem találkozunk a „4 apostollal”, hisz már „formalista művészekként” lettek elkönyvelve. A „4 apostol” utolsó itáliai sikerélménye az 1948. júniusi „Quattro accademie straniere: USA, Uk, Ungheria, Belgio” című római tárlat volt. Egy kereskedelmi galériában – Studio d’Arte Palma – megszervezett tárlat négy külföldi (amerikai, belga, brit, magyar) akadémia művészösztöndíjasainak műveit mutatta be, melyek még mindig lappanganak, és nem rendelkezünk róluk reprodukcióval.

A magyarországi művészetpolitikai változásokkal szemben a Római Magyar Akadémia és Itália a „szabadság szigete” volt e 4 festőművész életében, de hamarosan hiú ábránddá vált, mivelhogy 1948 és 1949 között megszűnt a művészi szabadság Magyarországon.

„Előbb kell ide eljutni és csak azután Párisba!”

Zugor Sándortól Hantai Simonnak írt 1947-es levelében egy őszinte zárómondattal találkozunk, melynek tartalma az ígéretes jövőben bizakodó képzőművész lelki világát tükrözi, amit a magyar művészetpolitikai változások megtörtek. 1948. október-novemberben a visszatérő ösztöndíjasoktól (pl. Reigl Judit, Bíró Antal, Zugor és Poldi) elvették az útlevelet. Ezt követően újabb arculütések érték őket. Az ígéretek, amik a minisztérium részéről érkeztek, nem képeztek megfelelő mennyiségű biztosítékot a művészek számára. Ennek az egyik eredménye az 1949. április 17. és 26. közötti Magyar Képzőművészek Szabadszervezetének tárlata volt a régi Műcsarnokban, amelynek résztvevői (Poldi, Zugor Sándor, Reigl Judit) végre kiállíthatták az Itáliában festett műveiket. A kiállítás azonban nem részesült pozitív hazai fogadtatásban a Szabad Művészet folyóirat részéről. Egyrészt azt vetették a szemükre, hogy műveikben a „primitíveskedő felfogás”, és az olasz táj ábrázolásánál a „polgári formalista művészek ügyetlen ismételgetése” dominál. Ugyanakkor „figurális kompozícióikon a régi olasz mesterek utánérzéseit” látták, azonban „a belső meggyőző erő és fejlett rajztudás” hiányzik. Ettől függetlenül a római magyar művész-ösztöndíjasok sokkal jobban bekapcsolódtak a modern művészetelmélet vitákba. Reigl Judit 1947-ben festett „Mercato di Roma” című műalkotásánál eléggé erős az expresszív színtónusok használata, miközben a bohém olasz kofák ábrázolása átmegy a lírai absztrahálásba, noha ez még távol áll attól a gesztusfestészettől, amely az 1950-es és ’60-as években jellemezte festészetét. Más műveinél az olasz műkritikusok a Van Gogh hatást emelték ki, amely a színhasználaton belül tükröződött. Ezek legfőképp langyos, kövér színek voltak, melyek idővel melegségük révén fényesebbé válnak. Akárcsak Gauguinnél, egy szeszélyes labirintuson keresztül érzékenysége eléri a néző szívet, és a tárgyhoz való ragaszkodása Reiglnél Bonnard-hoz hasonlóan a fényből a vakító sötétségbe száll át. Ugyanakkor Zugor Sándor akvarelljeinek kompozícióin jobban megfogható egy meditált ecsetkezelés, amelynek legjavát az itáliai román kori falfestészet és Masaccio monumentalitása ihlette meg. Ezzel szemben Bíró Antal 1947-es portréinél egy olyan jellemenergiát látunk, amit a vakító színek erőszakossága tesz egyedivé. Bíróról nyugodtan kijelentjük, hogy igazi pszichológusi szemmel foglalkozik a színekkel. Nyughatatlan személyiséggel rendelkezik, és tájképeinél nagyon erősen megtalálható az expresszív-kromatikus kísérletezés. A festők közül Poldi az egyetlen, aki tájképein található színtömegekkel szinte szemet kápráztató módon próbálja meggyőzni a nézőt a festmény modernszerűségéről.

A legfrissebb kutatási eredmények tükrében a „4 apostol” és rómais társainak itáliai munkássága a magyar modern művészet félrerakott fejezete, amelynek feldolgozása és lappangó műveinek felkutatása irányában a szakma még mindig adós. Ennek a megvalósítása csakis egy nagyobb volumenű kiállításon és könyvön keresztül mehet végbe.

Juhász Bálint

A „Négy Apostol” Rómában 1947-48, Reigl Judit és barátai: Böhm Lipót, Bíró Antal és Zugor Sándor
Kálmán Makláry Fine Arts