Ujjé!

KORTÁRS MAGYAR ÉREMMŰVÉSZET TESTKÖZELBŐL

Ujj-É, jelzi a Móra Ferenc Múzeum rendhagyó kortárs éremművészeti tárlatának a címe. A frappáns, kétértelmű megnevezés nemcsak arra utal, hogy az érmeket vegyük kézbe, kíváncsi ujjunkkal, tapintásunkkal is járjuk körbe azokat. A tárgy felületén kalandozó ujjak vegyék birtokukba a kisméretű ábrázolásokat. Érezzük az anyag hűvösségét, az érdes felület rusztikus durvaságát, a finoman rajzos vonalak lágy íveit és cikornyáit, az éremművészet testközeli megismerést kívánó szakmai nüanszait. Tehát ne csak a szemünkkel lássunk, hiszen a befogadás élménye a tapintással lehet teljes.

Másrészt a recenzens lelkének húrjait is megrezegtetve – aki gyermekkora óta mindig is kíváncsi mohósággal vette kezébe az alkotásokat – az euforikus felkiáltásnak, az öröm kifejezésének is hangot ad a cím. Ugyanis itt teljesen más tárlatról van szó, mint amit az éremkiállítások látogatói általában megszokhattak. A szervezők kifejezett szándéka, sőt nyomatékos kívánsága, hogy vegyük kezünkbe az alkotásokat. Nem a hagyományos, tárlókba rendezett, sokszor áttekinthetetlen bőségű és zsúfoltságú érmek halmaival találkozhatunk, ahol az éremfelületek finom mikrovilága bizony ugyanolyan élettelenné válik, és a nézőben hasonló feszengő érzést kelt, mint a rovargyűjtemények gombostűre szögezett áldozatainak közszemlére tétele. A Móra Ferenc Múzeum kiállításán nincsenek sem üvegtárlók, sem szekrényekbe zárt sorozatok. Az alkotások a távolságtartó, „fényes elszigeteltség” látszatát keltő védőbúra nélkül nyugszanak áttetsző plexi tárlóikon, felkínálva a lehetőséget, hogy a látogató felvegye őket és a kiállítótérben szabadon merülhessen el a jellegzetesen kicsiny ábrázolások szimbólumrendszerében, sajátos világában.

Alois Riegl a bécsi iskola kitűnő művészettörténésze nagy hatású művészetelméleti munkáiban a XX. század elején a haptikus, taktilis érzékelés fontosságát hangsúlyozta a műalkotások befogadásának egyik legmeghatározóbb eszközeként. Most mi is olyan műélvezővé válhatunk, mint az elmúlt századok connaisseur-jei, kenner-jei, akik közvetlen kapcsolatot teremtettek a műtárggyal, tudásuk legfőbb forrása a közvetlen megismerés volt. Gondoljunk csak Tiziano Jacopo Strada portréjára, ahol a kiváló velencei antikvárius, építész, aranyműves, műgyűjtő és műértő, numizmata előtt ott hevernek az asztalon az apró arany érmék, amelyeket nemsokára minden bizonnyal hedonista örömmel kézbe vesz és tanulmányozni fog. A barokk festészetben annyira népszerű öt érzék allegóriák is, a tapintást általában a legkézenfekvőbben az érmék megidézésével érzékeltették.

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan át kellett értékelnünk, hogy mit tekintünk éremnek. Akik követik a soproni érembiennálék fejleményeit, pontosan tudják, hogy az érem területén is ugyanazoknak a törekvéseknek lehetünk tanúi, mint a kortárs művészet más egyéb területein. Az alkotók kísérleteznek az anyaggal, szabadulni szeretnének a formai megkötések nyűgétől, a műfajnak a többi művészeti ághoz képest is konzervatívnak számító szabályrendszerétől. Természetesen vannak, akik a tradicionális kánonban hisznek és ezeken a határokon belül szeretnék megújítani az éremművészetet.

Ennek megfelelően a jelenlegi kiállítás is megannyi művész attitűdöt reprezentál. Az éremművészet figurális, kommemoratív tradícióihoz nyúlnak vissza a magyar érmészetben szervezőként is elévülhetetlen érdemeket szerzett Tóth Sándornak az Esterházyak fertődi karnagyát Joseph Haydnt megidéző alkotásai. De hogy a művészetet mennyire nem könnyű korlátok közé szorítani, és kategorikus kijelentéseket tenni róla, arra az ő munkásságából álljon itt egy most kiállított ellenpélda is. Hiszen egy klasszikus női aktot megjelenítő érmének hátoldalán az egész felületet kitöltő sűrű sorokba rendezett betűkből, csak a tipográfia eszközével modern, izgalmasan pulzáló felületet hozott létre. Ligeti Erika érzékenyen formált, derűs humorral telített Krúdy érme közepén, ablakszerűen áttört felületével, a virtuális térből a valóságos térbe történő nyitásával, a különböző síkok virtuóz játékával, vagy Chopint ábrázoló munkája könnyeden odavettet, szinte vázlatos plasztikájával egészen sajátos színt visz a tárlatba. Somogyi Tamás Nemes Nagy Ágnesről, Jékely Zoltánról és Weöres Sándorról készített portré domborművei felületkezelésükkel, plasztikus alakításukkal a Borsos Miklós által megkezdett hagyományt folytatják. Józsa Gábor a historizálás eszközét hívván segítségül, a magyar történelem eseményeiből választja témavilágát. Varga Tamás két kiállított alkotása (Hős, illetve Szobrász dögcédula) szintén a történelmi emlékezet felidézésnek eszközével él.

Fűz Veronika festészeti adaptációi nemcsak hommage-ok, tiszteletadások a nagymesterek (Claude Monet és Vincent van Gogh) munkássága előtt, hanem érzékeny felületkezelésükkel, játékosságukkal az impresszionista, vagy expresszív festői problémák bronzba történő átültetésével a határok feszegetésének problémáját is felvetik. Szűcs László Rembrandt önarcképeit megidéző sorozata nemcsak az Hommage kapcsán illeszkedik ide, hanem a festői hatások bronzfelületen történő megjelenítésének lehetőségeit is felvillantják. Szentirmai Zoltán Sopron városáról készített sorozata a műfaji hagyományok felidézését, a város gazdag történelmi múltjának felelevenítését célozza. A római múltra utaló feliratokkal, a humanista polgármester, polihisztor, rézmetsző Lackner Kristóf barokk hagyományokat idéző portréjával híven reprezentálja a tradicionális éremművészet továbbélését. Fritz Mihály Offenbach érme frappáns formai megoldásával tűnik ki. Az egyik oldal a cilinderben megjelenő, lornyonos operett szerző portréjával a hagyományőrzés útját járja, míg a másik oldalon merész alulnézetből látva, a kánkánt járó hölgy fodros szoknyájának rokolyái határozzák meg az érme cakkos szegélyét.

Soltra E. Tamás a felülettel, a drapériakezelés virtuóz kezelésével, a relief magasságával játszik. Consumatum est sorozatának drámai megfogalmazású Krisztus korpusza az előtérben lévő végtagok plasztikusabb, míg a hátrébb látható test laposabb modellálásával kelt feszültséget.

A kiállításra beválogatott alkotók között a szobrászi megközelítésnek is vannak hívei. Ezekben az estekben az érem alapformája, illetve az erőteljes síkhoz kötődése, ennek megfelelően egynézetűsége feloldódik, szinte miniatürizált körplasztikák jelentkeznek.  Balogh Sándor archaikus formákat idéző munkái vagy Lapis András moebiusz szalagja ezt a gondolatot bizonyítják. A kiállítás ötletgazdája Somorjai László is körbejárhatóságot – akarom mondani – a körbetapinthatóságot érvényesíti művein. Ráadásul ő szívesen kísérletezik a klasszikus alapanyag, a bronz használata mellett korunk mesterséges matériáival is. Hiszen előszeretettel használja a bronz melegen csillogó felületéhez a műgyanta jóval neutrálisabb, semlegesebb, transzparens hatásait. Szőlőssy Enikő szó szerint a tenyerünkbe simuló kézérmei méretüknél fogva is a kisplasztika és az éremművészet határterületén mozognak. Változatos struktúrái teljes mikrovilágokat vonultatnak fel. A műfaj határait erőteljesen feszegető kézérmei távoli analógiát mutatnak a szecesszió fantáziadús ékszereivel (Fouquet, René Lalique).

Szabó Virág angyalos sorozata is szándékosan távolodik a műfaji kötöttségektől. Az alapot jelentő eredeti formákra, a reliefben megfogalmazott figurákra rátétként kerülő szárnyak merészen törnek a térbe, a plasztikai formálás irányába mutatva.  Budahelyi Tibor acélmetszésein nemcsak anyaghasználatának újszerű választásával, hanem a hordozó felület átmetszéseivel szintén a kísérletező alkotók útját járja.

A kortárs magyar éremművészet párhuzamosan a nemzetközi trendekkel tartalmi, de formai értelemben is egyrészt szoros kapcsolatot tart a múlttal, a klasszikus hagyományokkal, másrészt elevenen reagál a kortárs művészet folyamatosan megújuló, inspiráló folyamataira. Ebből a sokszínűségből kapunk egy csokorra való, nem kizárólag a szemnek szánt, hanem a kéznek is szóló ízelítőt a szegedi kiállításon.

Nátyi Róbert

[nggallery id=576]

Fotók: Móra Ferenc Múzeum, Szeged