Történetek, amelyekkel élünk

Abafáy-Deák Csillag: Nappali műszak egy gyűjtemény világában

Én nem egy életet éltem át, hanem mindig azt éreztem, hogy ezer és ezer formájú az élet.
Móricz Zsigmond

Nagy Q betű hirdeti az Andrássy úti palota homlokzatán a kiállítást. Sok mindenre asszociálhatunk, ha felnézünk a messziről virító molinóra. IQ, intelligencia, EQ, érzelem QR kód. A kis q rejtély, a fizikában is használatos, mint mennyiség, elektromos töltés, de mázsa is lehet, németül forrást jelöl, de felbukkan, kitalált személyként a Star Trek tudományos-fantasztikus televíziós sorozatban is.

A Stories We Live With a Somlói–Spengler Magángyűjtemény anyagából mutat be válogatást, három tematikus szekcióban, a magyar, a közép- és kelet-európai és a globális művészet kapcsolatára fókuszálva. A művekben a felejtés, a tagadás, az emlékezet kultúráját és politikáját, a környezetükben élő, formált, sőt félő emberek, valamint a női szerepek társadalmi meghatározottságát fedezhetjük fel. A társadalom fontos kérdéseit feszegetik, aktuálpolitikai, geopolitikai vagy friss történésekre reflektálnak.

Az igényesen felújított palotában két szinten tekinthetjük meg a kiállítást. Az első szint a Poétikus áthallások témakörét dolgozza fel. Múlt és jelen is összefonódik.

Ki szól ma így a fiatalokhoz egy toronyház tetejéről? Kamon Stoyanov lightboxa, 2009-ből, Srácok, ez nem LA, de azért ez is menő hely. Ahol reklámok villogtak évtizedek óta. Ma az óriásplakátok világát éljük, tartalmuk agresszív, nagyrészt hamis, photoshopolt gyönyörűségeket és portékákat árulnak. Az Angyalok Városa LA ma is nagyon messze van.

Heideggernek van min elgondolkoznia, el is kékült bele a feje. Goschka Macuga (2018) műve szilikonból formázott, urambocsá öntött, tehát sokszorosítható. Türkizkék portréja, szobornak kinéző tárgy, de én inkább installációnak nevezném. Biodíszlet, zöld szobanövény terem, hajt ki koponyájából. Vajon mi élteti ezt a szép zöld növényt? Karl Marx (2016) sem ússza meg, de nem annyira korszerű anyagból készült a portréja, gumi és gyanta ez, ami nyúlik és ragad, talán még most is! Itt is burjánzik a koponyából zöld növény, mintha nem lenne annyira életképes, mint a Heideggeré, de él.

Erwin Wurm most is adja a formáját, illetve a formákkal játszva groteszk alkotásokat hoz létre. Úgy tesz, mintha dobozolna, azonban az ellenkezője történik. Dobozember (2010) című alkotása csak egy elegáns, nyakkendős alak szeretne lenni, azonban ebbe a pszeudo dobozba semmi se fér bele. Feje sincs az alaknak, hasonló a kisgyerekeknek papírból készített, cserélhető ruhaimitációkra, amit egy szintén egydimenziós papír babára lehetett felcserélhetően rögzíteni. Ellaposodtunk?

Giulia Andreani Pabló gyeremekkorát (2019) a legegyszerűbb és mégis leghatásosabb módon ábrázolja, a papírból hajtogatott egyszerű maszk akár Picasso találmánya is lehetne. Telitalálat, nincs szükség magyarázatra. Legóból épített koncentrációs tábort láthatunk, krematóriummal, a szögesdrótkerítéssel körülvett laktanyával (Zbigniew Libera Más típusú börtön, 1996-2002, színes C-printek). A borzalmakat szelídítjük, újrarakosgatjuk? Szücs Attila Lidicére emlékezik (Lidice, 2003, olaj, vászon). Egy fotó képeslapváltozatát festi meg, a részleteket felnagyítja, módosítja, elhomályosítja. Mintha a felbontás növelésével próbálna keresni valamit, ami nincs is ott a képen, ám akaratlanul oda gondoljuk a németek által elpusztított falut és lakóit. Végzetes kirándulás, emberekkel és nélkülük, szájbarágás nélkül. A homály nyitja ki szemünket.

Az Ex-Artists Collective (Kaszás Tamás és Lóránt Anikó) hatalmas krétarajz installációja (Emlékkurzus No. 2a és Emlékkurzus No. 2b) a propagandaplakátok és politikai mozgalmak képeit sajátítja ki, a felirataikat elhagyva, ennek következtében az ábrázolt helyzetek beazonosíthatatlanná válnak. Grayson Perry Földistennő című kerámiája iróniával és humorral jelzi, mitől erős Britannia. Attól, hogy a brit királyság abszurditásán szórakozni lehet, egyedül és másokkal együtt, és ettől még angolok maradnak. Megtehetik. Nemes Csaba az ötvenes és a hatvanas évekből származó holland és magyar életképeket párosított egymással (Folyamatos múlt, 1996, 9 db fotó). A fotók, az ellentétes ideológiai hátterük ellenére, a kor vizuális trendjeit (a személyes és kulturális identitáskeresést) tükrözik.

A második szinten a Környezetek, amiket belakunk címmel, az ember által uralt, lelakott, belakott vagy éppen tönkretett környezethez kapcsolódó műalkotásokat láthatunk, négy altémában (Természet, Víz, Üresség és Környezeti krízis).

Bak Imre Dombok, 1973, akril, vászon és Nádler István Vence (Táj), 1973, akril, vászon címűfestményei időben egybeesnek, mindkét mű a táj geometrikus víziója. Szinyova Gergő Cím nélkül (Az utolsó felhőszakadás kezdete) című absztrakt festménye megmozgatja a néző fantáziáját. Az idő végét? A fa lombja védő ernyőként borul a lomb nélküli növényre (kaktuszra). Társak és különállók. Végzetükre várnak.

Maurer Dóra Zsilipek, (1981) című munkáján, ahogyan lefolyatja az anyagot, a papírmasszát, mintha spontán módon Afrika térképe rajzolódna ki, vagy ezt csak belelátjuk. Függöny is lehetne, de nem az. Nem csak papírmasszából áll a világ, fa és üveg is alkotóelem, a lefolyatás nem akadálymentes.

Fehér László 100 cm, 2020, akril, olaj, vászon című alkotás a Balatoni történet sorozatából való. A rózsaszín kompozícióban egy kisfiú kapaszkodik a bójába. A hűvösen távolságtartó képet látva, úgy érezzük, mintha a kisfiú téren és időn kívül létezne. Friedrich Kunath Vízfestése 2007, szellemes cím, a csepp a tengerben kifejezés is eszünkbe juthat, Sziszifusz az Óperenciás tengeren. Talán sikeresebb, mint a dombra, újra és újra görgető ember. Tomas Saraceno fotósorozatában (Cím nélkül, 2008, kasírozott C-printek) lebegünk a ködlő, párolgó vízben és víz felett.

Svatopluk Mikyta, szlovák művész 18 darabos rajzinstallációja (Újrarajzolás, 1996-2014, installáció) alapjait régi könyvekben, újságokban vagy képeslapokon található képekből építkezik. A fotókat több éves kutatómunka során újra rajzolja, átfesti, jellemzően vörös vagy narancssárga színekkel, sajátos installációkat, új történeteket alkotva. Az Üresség terének falain látható művekben az ember már nincs jelen, a nyom azonban, amit maga után hagyott, még észrevehető. Daniel Spoerri művészete talált tárgyakra és feldolgozásra terjed ki, mert számára a rögzített időpillanat csak egy aspektusa az életet és halált, pusztulást és reinkarnációt felölelő ciklus egészének. Az ételfajták elidegenítésével megkérdőjelezi a régóta kialakult érzékszervi felfogásokat és hagyományokat, vagy legalábbis rendetlenségbe rendezi azokat (Cím nélkül, 2011, asszamblázs). El-Hasszan Róza Nyújtott Széke (1995) nem csak az elérhetetlen magasságba helyezett ülőalkalmatosságot juttathatja eszünkbe, hanem szinte keresztre feszíti ezt a hétköznapi, halott tárgyat, ami a megpihenést jelenthetné.

A globális felmelegedésre reagál Olafur Eliasson Melting Ice on Gunnar’s Land, 2008, 12 db C-print című alkotása. Eliasson a fényképeket egy rácsba rendezi, és éjfélkék tónussal jelöli meg, ami újabb réteget ad hozzá. Süveges Rita Paleobotanikus erőmű, 2020, akril, vászon című munkája, jövőkép, azt sugallja, hogy természeti környezetünk hosszú évmilliók során nyerte el mai formáját, mégsem tudja felvenni a versenyt a harminc-negyven év alatt kialakult helyzettel, az ökológiai károk már nem állíthatók helyre, és az emberiségnek egy forróbb, járványokkal sújtott, vízhiányosabb környezetben kell majd tovább élnie. Csörgő Attila Fél-tér II, 2001, fotó plexiüvegen, lightbox állványon címűműve szappanbuborékszerű kupolát mutat, amelyben ipari környezet rajzolódik ki. Vagy egy biováros, bura alatt élők számára, ahol minden mesterséges, egy újfajta börtön, ahonnan nem lehet megszökni, csak életünk elvesztése árán, mert kint már nincs levegő, nincs víz.

Ugyancsak a második szinten kaptak helyet a harmadik szekciót felölelő művek, Női szerepek címmel. A nő hol, mint a szabadság jelképe, hol, mint megbéklyózott ember, hol, mint anya, feleség, munkás, vagy szexszimbólum és művész jelenik meg.

Marlene Dumas a portréfestészet hagyományait írja felül (Formátlan női teremtmény, 1988, akvarell, papír), provokálja a nézőt, hogy a képet látva újra és újra megkérdőjelezze az adottnak vélt összefüggéseket. Keserü Ilona művének figurája tapétává válik, ezzel a normák (a társadalmi rítus) általi alávetettséget, alkalmazkodást hangsúlyozza (Mimikri, 1969, olaj, applikáció, falemez kerettel).

A képeimben benne van az összes életkorom. A gyerekkorom is, nyilatkozta egyszer Rita Ackermann. Az Apáca/Anya/Szajha, 2006, kollázs plexiüveg című alkotása első ránézésre nem adja meg magát. Az egymás mellé helyezett szavak, nevek klisék, egybe rántva lúgos zuhataggá válnak, marják szemünket. A művész megtéveszti a nézőt, aki első felszínes pillantásra nem azt kapja, amit majd befogadáskor, az alakfoszlányok azonosításakor. Ez utóbbi során a szellemalakok életre kelnek, tudatunkba vésődnek a vonalak és formák rejtélyes vizuális összetevői. Személyiségünk összetettségére is utal, nem vagyunk, az elvárások szerint sem lehetünk csak anyák, csak apácák, még szajhák se.

Legtöbbünk számára a nagy álmaink nem váltak, válnak valóra. Felnőtté akkor válunk, amikor felismerjük és elfogadjuk korlátainkat. Milyen ünnepe, karácsonya lehet a szalag mellett robotoló nőnek, Szücs Attila Éjszakai műszak a szaloncukor válogatóban (2002) műve szerint? Modern Hamupipőke, aki nem lencsét, hanem szaloncukrot válogat, és teljesítményét mérik? Mesevilág? A munkásnő köténye hófehéren világít, csend és rend van, csak a szalag nem áll meg. Nincs válogatás, de válogatni kell! Megállás nélkül, nehogy selejt jusson tovább. Kóstolni biztos nem szabad. Vajon ki mond, olvas esti mesét az otthon hagyott kisgyereknek?

Németh Hajnal Ey-Ey, 1999, C-printje a fanszőrzetek, a piercingek, rések és tömlők világának abszurditására mutat rá, az ürességre, az emberi test torzítására, aminek elérése egyre több embernél már önértékként, teljesítményként is értékelendő.

Hol az örökkévalóság kerül célkeresztbe, hol a hely és idő párhuzama, történetisége, a mulandóság pillanata. Hogy a műalkotások, festmények, fotókollázsok és tárgyak láttán újra kell-e definiálni a művészetet, kétlem, de tény, maguk a művek (az alkotók) definiálják újra és újra, mi is a művészet. Ez a nyitottság, a tolerancia és szabadság érzete hatja át a kiállítást, magát a gyűjteményt is.  A kompozíciók az illúziókeltés szempontjait is magukba integrálják, a valósággal kapcsolatos képi viszonyok és meg nem felelések vizsgálatán keresztül.

A művek elrendezése az időbeli és műfaji eltérések ellenére a folytonos változásra, az állandóságra és a koherenciára irányítja figyelmünket. Együtt látva, az alkotások több jelentéssel bírnak, mint önmagukban. Látjuk az egybeeséseket és az eltéréseket, a struktúrákat, a köztes tereket és állomásokat, a határok folytonos el- és összecsúszását, ill. csúsztatását, a zseniális megérzéseket, a formai tökélyt, az innovációt, a megőrzést és az örökséget, a folytatást.

A látott alkotások újra és újra megkérdőjelezik azt a hagyományos nézetet, hogy személyiségünket rögzített, változatlan jellemzők vagy előre megjósolható szakaszok formálják, amelyeken minden egyén áthalad.  A „Történetek, amelyekben élünk” című tárlat arra ébreszti, ébresztheti rá a nézőt, hogy „mi vagyunk” azok a történetek, amelyeket látunk, amelyek révén új lehetőség teremtődik személyes történeteink megértésére és áttekintésére. Ez a kiállítás az eredetiség és érték összekapcsolásával a művészeti dekonstrukció diskurzusát a dialogikus-én koncepcióval ötvözi. Párbeszéd önmagunkkal, az alkotásokkal és az alkotókkal.

Somlói Zsolt és Spengler Katalin kortárs művek gyűjtésének sajátos vonása, hogy a globálisan fontos művekre fókuszál, azokra, amelyek szembe néznek az európai történelmi traumákkal, utópiákkal, azok máig ható következményeivel; azokra, amelyek a mindennapi ember identitása kérdéseire, kihívásaira reflektálnak; valamint azokra, amelyek a minket körül vevő környezet változásával szembesítik a nézőt.

Kölüs Lajos: Törődj a lelkeddel!

Nincs második életed, csak ez az egy van, használd ki minden percét.
Chiara Gamberale

Törődj a lelkeddel! – áll a felirat a belvárosi templom homlokzatán. Mintha a Q tárlata is erre sarkallná a látogatót. Nézz befelé, lásd, ki vagy, és nézz kifelé, előtted az egész világ, legyenek álmaid. Magad vagy a múlt és a jelen, a jövő ismeretlen, soha nem éred utol. Vagy mégis? A kiállítás paradoxona, hogy rámutat, milyen volt a jövő(d) és mivé lett (mivé lehet), szembesít vele, mert nem ért véget (Nemes Csaba Folyamatos múlt, 1996, 9 db fotó), folytatódik.

A hosszan tartó bezártság után ihletet kaphat mindenki, aki a Stories We Live With című kiállítást megnézi, hogy lelkével is törődjön, emlékezzen, nyaraljon (Julian Opie Nyaralni mentünk, 2003, folyamatos animáció 19” LCD képernyőn számítógéppel), töltődjön fel. Goshka Macuga alkotásait nézve egyszerre vagyunk a múltban és a múlt jelenében (Heidegger, 2018, szilikon, Marx, 2016, gumi, gyanta, A szentpétervári szakszervezet tanácskozása a munkásosztály felszabadításáról, 2013, kollázs kézi nagyítású zselatinos ezüst fotón).

Harminc egynéhány évvel a rendszerváltás után szellemi harc folyik az emberi lelkekért, valamint a valóság és az utópiák igazi arcának megmutatásáért. Miközben mindennapjainkban a szilikon mellek világáról látunk képeket, és mai életünk mibenlétéről, ritmusáról feledkezünk el, divatos diskurálni a szépségről, a szépség, a boldogság keresésének kísértetéről. Kívül vagyunk vagy belül vagyunk a rendszeren? Konformisták vagy lázadók vagyunk?

A Stories We Live With érzéki kérdései ezek. Álmainkkal szembesülünk, milyen harcokat vívunk, hogy az álom ne maradjon csak álom. Mindegyik mű a maga módján cselekvés, találkozás, egy-egy határvonal átlépése, megkérdőjelezése. Semmit sem hagytunk hátra, bennünk és velünk él a múlt. Az alkotások időtávja több mint negyven évet fog át, és a múlt eleven. A művészet folytonosságát látjuk, mindenféle megszakítottság vagy törésvonal ellenére.

A közép-európai világba csöppenünk a kiállításon, az időtől függetlenül látjuk, világunk manipulált és univerzális világ is. Földrajzilag, történelmileg ugyan specifikus világ, de téma- és formanyelvük révén ki is lépnek az alkotók ebből a specifikusságból. A művek a párbeszédet képviselik, az értés és megértés iránti párbeszédet, a mások iránti kíváncsiságot, művészeti eszközökkel kifejezve, hol kódoltan, hol nyíltan kimondva.

Komikummal és szimbolizmussal mélyen megérintett világot látunk. Ervin Wurm (Dobozember, 2010, alumínium, festék) művének gyökerei visszanyúlnak Musil regényének (A ​tulajdonságok nélküli ember) világába, Rita Acermann (Apáca/Anya/Szajha, 2006, kollázs plexiüveg) egy tágasabb világból néz vissza a Monarchia világára, a szentségre és annak megkérdőjelezhető voltára, fenntartás nélküli elfogadására. Anna Hulačová Család, 2016, faragott hársfa, akrilfesték című szoboregyüttese áthallásos mű is, miként előzi meg a művészet a valóságot, érez rá a korszellemre, az ideológia torzító hatására.

Minden megváltozott köröttünk. És itt nem arról van szó, hogy világgá mentünk-e vagy itt maradtunk. A helyben maradásban is ott van a hazatérés, a hazatalálás, az otthon keresése és megtalálása (Bak Imre Falu IV–V., 1974, offszetkollázs, El-Hassan Róza Nyújtott szék, 1995, szék, acélhuzal, Svätopluk Mykita Újrarajzolás, 1996–2014, installáció, változó méretek). És ez a gesztus nem a provinciális gesztusok világát jelenti, hanem az ember önmaga megélését és felfedezését, a helyhez való kötődését.

A kiállítás egybe láttatja az időt és helyet, kiemel dolgokat, témákat, jelenségeket, felmutatva, hogy mi közös és mi nem közös bennük. A néző értékelő képességét szólítja meg, hogy amit eddig is tudott vagy tudni vélt, egy hálózatba összekötve új fénytörést, új értelmet kap. Milyen közösségben élt, alkotott, mit és hogyan látott és láttatott. A fake news világával is szembesít ez a kiállítás.

Szembesülünk a titokkal, azzal, amit nem tudunk, de érzünk vagy sejtünk. Önmagunk hiányosságával, rögzült szokásainkkal, tévedéseinkkel, téveszméinkkel. Ez a kiállítás kérdez is, saját életünkre kérdez rá, kilök jelen életünk rendszeréből (Zbigniew Libera Más típusú börtön, 1996-2002, színes C-printek). A kérdezőre is kérdez (Király V. István), vagyis az alkotóra, az általa létrehozott műre egyaránt. Az alkotó és a mű szabadságának lehetőségeire nyit horizontot (Király V. István: Filozófia és Itt-lét,). Legyen szó naplóról, tárgyról, jelenségről, ideáról, a felismerés és fel nem ismerés alakzatait látjuk (Nagy Kriszta Napló, 1997, olaj, vászon, Németh Hajnal Ey-Ey, 1999, C-print, Keserü Ilona Mimikri, 1969, olaj, applikáció, falemez kerettel, Paulina Olowska Korall, 2019, kollázs, olaj, vászon, hímzés, Csáky Marianne Madonna, 2008, Ágnes von Uray Szépfalvi Menyasszony, 1997, Marlene Dumas Formátlan női teremtmény, 1988, akvarell, papír). Ezekben az alkotásokban is a művészet élő és egyetemes korpuszát fedezhetjük fel.

Nemes Csaba korképe (Spengler Katalin portréja, 2005, olaj, vászon) a gyűjtőt állítja középpontba, miként Adrian Ghenie 2012-ben a Műcsarnokban (Tanulmány a gyűjtőhöz I., 2008, kollázs, akril, papír, 140×200 cm). Adrian Ghenie gyűjtője (maga Göring) képtelen képekkel zsúfolt szobájában ül, eltűntek a képek a rámából, vagy a falnak fordultak, talán agyonnyomják gyűjtőjüket. Nemes Csaba gyűjtője más, nincsenek képek a falakon, mintha telefonhívásra várna, ül, ölébe ejtett karokkal, és töpreng valamin, talán azon, hogy mit fog választani, vagy jól választott-e a látott képek közül.

Visszatérő eleme a kiállításnak az emlékezés körét érintő alkotások (Szűcs Attila Lidice, 2003, olaj, vászon, Szűcs Attila Éjszakai műszak a szaloncukor válogatóban, 2002, olaj, vászon, Tomas Saraceno Cím nélkül, 2008, kasírozott C-printek, Maurer Dóra Zsilipek [folyamatos papírmasszával], 1981, papír, fa, üveg).

Miként Weiler Péter legutóbbi, Kincsem Palota béli kiállításán, a Q-ban is visszatekerjük az eltűnt vagy eltűnni látszó idő filmszalagját (Fehér László Archív, 1978, olaj, vászon, Fehér László 100 cm, 2020, akril, olaj, vászon), egyfajta időutazásban veszünk részt (Erdély Miklós Munkafotó az Időutazás 5. képéhez, 1976 körül, kasírozott fotó, zselatinos ezüst, Munkafotó az Időutazás 3. képéhez, 1976 körül, kasírozott fotó, zselatinos ezüst, Munkafotó az Időutazáshoz, 1970-es évek első fele, kasírozott fotó, zselatinos ezüst).

Idővel rájövünk, hol is vagyunk (Kamen Stoyanov Srácok, ez nem LA, de azért ez is menőhely!, 2009, c-print, lightbox). Az itt-létünk igazi felismerése és szabadsága, vagyis itt-létünk gyertyája ég (Blue Noses [Alexander Shaburov, Viacheslav Mizin] Életünk gyertyája, színes fotó). Populista, mindenki számára érthető szatíra, fekete humor ez. Az átmenet közhelyét látjuk, az ige új és régi hirdetőivel, a messianizmus és a megváltás vallásos, illetőleg profán szférájába emelve a látványt. Valami változni készül, valami változik, de ez csak látszat, marad a régi, kanonizált értékrend.

A kiállítás abszurd emlék kurzus is (Ex-Artists’ Collective [Kaszás Tamás-Lóránt Anikó] Emlék kurzus, No.2a-Nro2b, 2012–2017, két részes installáció [faléc, rétegelt lemez, táblafesték, kréta]). Börtönt építünk legóból, távol tartjuk magunktól a hihetetlent, az elképzelhetetlent. Játszunk, mert játszanunk kell. Játsszuk, ami nincs, ami volt, / játsszuk, ami nincs, ami lesz. / Poklot s mennyet, hol a holt/ közel érzi magát földijeihez (Szilágyi Domokos Játékok II.). Félelmetes, de örökre emlékezetes játék ez. A néző közel érezheti magát a múltjához, jelenéhez, miközben átfuthat agyán egy érzés: vajon maradt-e még egy-két perce nyugodtan gondolkodni? Mert… soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett (Karinthy Frigyes Láncszemek, 1929).

A történetek mindig fontosak számunkra, amelyeket magunknak, másoknak mesélünk el. Mesemondókká válunk, akár észrevesszük, akár nem. A mesékkel, történetekkel igyekszünk megérteni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk, és miért történnek a dolgok úgy, ahogy.

Arcok, álarcok, testek és testrészek villannak fel, a posztmodern halála előtt vagyunk (Koncz András A Test halott/Tetszhalott, 1983–1985, olaj, vászon, vegyes technika), a képteret feltördelő konceptualista mű egyszerre asszociatív (kultúrtörténeti) és agresszív vonásokkal bír.

Énekelj, szólít meg egy másik alkotás (Mladen Stilinović Pevaj! (Énekelj!), 1980, kollázs – pasztell, fekete-fehér fotó, bankjegy, műselyem). A prímás homlokára ragasztották régen a bankjegyet, ha jól muzsikált, a mulatozó vendég örömére, bánatára. Stilinović műve a kiszolgáltatottságról szól. A pénz társadalmi jelentőségére utal, a pénz társadalomban betöltött funkcióit meghatározó rituálék, konvenciók és ideológiák hatását mutatja meg, amikor is úgy kell énekelnie a művésznek, ahogy mások mondják.

Nincs másik életünk. A kiállítás érdeme, hogy a jelenre, életünk gyökereire irányítja a figyelmünket, éljük át kellő mélységben és intenzitással jelenünket, miközben – paradoxmódon – nemegyszer a múlt és az elképzelt jövő irrealitásában találjuk magunkat. Hol van a szabadságom, hol van a szabadságunk, kérdezhetjük. A jelenben, a múltban?

Egy lehetséges válaszként Epiktétosz szellemét idézem fel: … azzal kell foglalkoznunk, ami tőlünk függ. … Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz (Popper Péter). Talán az is, hogy szabadon törődhetünk a lelkünkkel.