tiszatáj | 2017. december 8.

Tölg-Molnár Zoltán: 49. hét

„A jelen a múlt lenyomata, minden, ami benne van, következmény, okozat” – fogalmaz a francia filozófus, a többek között a magyar irodalmi életre, köztük Babits Mihályra is nagy hatást gyakorló Henri Louis Bergson. Tölg-Molnár Zoltán mai kiállításán és eddigi életművén hasonlókkal találkozunk. A következménnyel. A műveket alkotó, vagy azokon megjelenő géz-, pigment-, vászon-, grafit-, fa-, gipsz- és festékdarabok együttese ugyanis a múltat hozza a jelenbe, hogy a jövő felé tekintsen… – GALAMBOS ÁDÁM MEGNYITÓJA

„A jelen a múlt lenyomata, minden, ami benne van, következmény, okozat” – fogalmaz a francia filozófus, a többek között a magyar irodalmi életre, köztük Babits Mihályra is nagy hatást gyakorló Henri Louis Bergson.

Tölg-Molnár Zoltán mai kiállításán és eddigi életművén hasonlókkal találkozunk. A következménnyel. A műveket alkotó, vagy azokon megjelenő géz-, pigment-, vászon-, grafit-, fa-, gipsz- és festékdarabok együttese ugyanis a múltat hozza a jelenbe, hogy a jövő felé tekintsen. Jelek, sőt, talán felkiáltójelek ezek a szigorúan redukált alkotások, melyek mint megállítótáblák a lét, létezés és idő kérdését feszegetik.

Töredékesek – mint az ismeretünk. A múltat nem elengedő, hanem azt éppen a maga törékenységében elénk táró, művészi szándékkal megalkotott „talált tárgyaknak” tűnő alkotások. Azonban falra csavarozottságukkal, kifeszítettségükkel, törékeny szilárdságukkal, archaizált SPQR vagy sum esse fui feliratukkal az időt, időtlenséget, az újra felfedezésre várót mutatják. Örök és mulandó, létező és elveszett, élet és halál szinonimái.

Martin Heidegger Lét és idő című művében olvassuk, hogy „Lét és idő kölcsönösen határozzák meg egymást, ámde oly módon, hogy sem azt – a létet – nem lehet időbelinek, sem ezt – az időt – nem lehet létezőnek nevezni”. Tölg-Molnár alkotásai előtt állva mi is e kettősség között sodródunk – a jelenben.

„Mi hát az idő?” – teszi fel a kérdést s frappánsan meg is fogalmazza azt a hippoi püspök – „Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom”. Augustinus ugyanakkor hozzáteszi: „nem volna múlt idő, ha nem volna mulandóság; nem volna jövő idő, ha nem volna jövendő történés; nem volna jelen idő, ha egyáltalán semmi sem volna”.

Sum, esse, fui, – vagyok, lenni, voltam. Ezek olvashatók a gesztusok között, mely szavakról Radnóti Sándornak Tandori jutott az eszébe, idézte is: „A puszta létige szomorúsága.” S hogy valóban szomorúak-e ezek az alkotások, vagy mi, a velük dialógusba lépők vagyunk azok, azt pontosan nem tudom, azt viszont feltételezem, hogy a Tölg-Molnár által képviselt világra sokkal inkább a rácsodálkozás, az értékmentés, a lehetőség adása a jellemző, az, hogy kibontja, elénk tárja, de nem magyarázza, hanem önmagukban-létezőnek hagyja a tárgyakat, melyeket alkot. Áttört papírelemek, kimart objektek, megtört, meghajlított lapok és a művekhez tartozó árnyékok által jeleket hagy, olyanokat, amik csupaszok, gesztusokból, emlékekből építkezők, mégis entitást alkotók.

Műveivel úgy tesz, mint a jó tanár: felteszi a kérdést és a választ vagy válaszokat valóban ránk bízza. Ehhez viszont megad mindent, amit egy művész adhat, azaz Pilinszky szóhasználatával élve a mezítelenségig csupaszítja alkotását, hogy a léttel találkoztasson minket. Nem is csoda, hogy megállunk, hiszen a lélek kellő „mezítelenségi foka” valóban ritka.

Tölg-Molnár Zoltán egyszer így fogalmazott: „Gyakran előfordul, hogy a műterembe érkezve nem is teszek mást, mint mondjuk, kettéhajtok vagy kettétépek egy korábban megfestett képet, és azt gondolom, hogy valami jót csináltam: több lett a mű, mint ami volt, mert elvettem a felesleget. Karcolásokon, tragédiákon keresztüli törések viszik előre az ember életének sorát. (…) A töredék lehetőség, amely megengedi a befogadónak, hogy »befejezhesse« a dolgot. Így etikusabb.”

Erre az etikus befejezésre, a művekkel való beszélgetésre hív minket a 49. hét című kiállítás. Arra, hogy keressük meg a magunk tőmondatait, azokat a szavakat, amik a fekete és fehér alkotások előtt megállva önmagunk létezésére, valóságunk megismerésére, igazi igeidőnk megtalálására hívnak minket. Különös dialógus ez, hiszen itt nem az óra ketyegéséhez hasonló objektív időről, hanem a bergsoni szubjektívről van szó, arról, ahogy Ön és én külön-külön és valószínűleg nagyon máshogy élünk meg dolgokat.

Köszönet illeti a kiállító művészt, Tölg-Molnár Zoltánt, hogy alkotásaival dialógusba léphetünk. Köszönet a B32 Galéria és Kultúrtérnek, különösen Feledy Fruzsinának, hogy a tárlat létrejöhetett.

A kiállítást Bertók László Porszem című lírájával nyitom meg:

Egy porszem, annyi sem, semmi vagy, gondolod,
s van, hogy a mindenség veled együtt forog.

Galambos Ádám

B32 Galéria és Kultúrtér; 2017. december 6 – 2018. február 1.

DSCN1974 DSCN1975 DSCN1980 DSCN1981 DSCN1985 DSCN1988 DSCN1991 DSCN1993 DSCN1998 DSCN2004 DSCN2007 DSCN2009 DSCN2012 DSCN2016 DSCN2025 DSCN2028 DSCN2030 DSCN2032 DSCN2040 DSCN2047 DSCN2049 DSCN2058