tiszatáj | 2019. október 24.

„Teljesen nulláról egzisztenciát teremteni, pályázatokat nyerni…”

BESZÉLGETÉS NEMES PÉTERREL
Pár hónappal ezelőtt a magyar könyvesboltokat elöntötte Nemes Péter Amerigo Tot / Tóth Imre képzőművészről írt könyve. Szinte hihetetlen gyorsasággal fogytak el a példányok, és azóta egy igazi bestsellerré vált. Egy több mint 10 éves kutatói munka után a szerző továbbra sem adta fel a harcot, hogy Amerigo Tot újra bekerüljön a művészeti kánonba. Beszélgetésünk során nemcsak ezekről a tervekről, hanem a könyv előkészítéséről is szó esett… – JUHÁSZ BÁLINT INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
NEMES PÉTER GRAFIKUS ÉS SZOBRÁSZMŰVÉSSZEL

Pár hónappal ezelőtt a magyar könyvesboltokat elöntötte Nemes Péter Amerigo Tot / Tóth Imre képzőművészről írt könyve. Szinte hihetetlen gyorsasággal fogytak el a példányok, és azóta egy igazi bestsellerré vált. Egy több mint 10 éves kutatói munka után a szerző továbbra sem adta fel a harcot, hogy Amerigo Tot újra bekerüljön a művészeti kánonba. Beszélgetésünk során nemcsak ezekről a tervekről, hanem a könyv előkészítéséről is szó esett.

Szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan elolvasható ez a könyv, azonban a végén egy kérdés forgott a fejemben: miért kell az átlagembernek ezt elolvasnia. Egy művészettörténész könnyebben tudna erre válaszolni, viszont aki még sohasem hallott Amerigo Totról, annak miért kéne megismernie?

– Szerintem az egész életútja nagyon fontos volt a XX. századon belül. Annyira furcsa, széteső, kapaszkodók nélküli ez a világ, hogy fontos lenne rögzíteni e könyvben lévő mintákat. Szintén létfontosságú, hogy ez a fiatalabb generáció átérezhesse, hogy teljesen nulláról egzisztenciát teremteni, pályázatokat nyerni, aztán megvalósítani egy csomó munkát, a mostani szemünkkel nézve szinte mesébe illő. Szerintem ez egy elképesztő életmű, s az volt az indítékom főleg, hogy egy tartalmas életet mutathassak be, amely mindig is felfelé törekszik, és valahova eljut.

Mit ábrázol a könyv borítója? Melyik évben készült el?

– Ez közvetlenül a Római Magyar Akadémiás korszaka után készült, valamikor a harmincas évek végén, a Via Vittoriában. Itt volt egy ideig Amerigo Totnak az első műhely-műterme. Amúgy nagyon közel volt a Via Marguttához. Rengeteg portrét készített ebben az időszakban. Nagyon fontos volt neki, hogy megtanulja a szakmát. Ekkor készült például a Beethoven című szobra, ami nekem kicsit olyan, mint egy önarckép. Sajnos nagyon kevés fafaragás maradt fenn.

Azt tetszett a legjobban a könyvedből, hogy az egész cselekvés egyes szám első személyben megy végbe. Na de ez mit jelent? Honnan származik ez a rengeteg szakirodalmi forrás, amelynek köszönhetően létre lehet hozni egy ilyenféle monográfiát?

– Hát igen, az általam összegyűjtött rengeteg újságcikk az alapja mindennek. 750 újságcikket gyűjtöttem össze, amelyben ő nyilatkozik. Először is a szavait kellett sorrendbe raknom. Azt figyeltem meg később, hogy közelebb kell hoznom az átlagolvasóhoz a művészettörténeti és történelmi betoldásokat, illetve a pályatársak interjúiból származó szavakat. Egy picit Amerigo Tottá kellett válnom, figyelembe venni a szóhasználatát, a fogalmazásmódját. Ez sok időbe telt, mire elsajátítottam.

Nem semmi egy munka, de mennyi időbe tellett, hogy ezt véghez vidd?

– Maga az egész kutatást már 12 éve, hogy folytatom. A könyvírást pedig 2014-ben kezdtem el, tehát olyan 3–4 év kellett, hogy létrejöjjön. Az első körbe tartozott egy NKA-pályázat, amelyhez az írás is hozzátartozott. Ekkor már a könyvnek a fele elkészült. Sajnos nagyon soványnak tartottam, és akkor úgy gondoltam, hogy ez még nagyon kevés.

2009-ben rendeztek a Ludwig Múzeumban egy Amerigo Tot-kiállítást. Tudtad már akkor, hogy könyvet fogsz erről a témáról írni?

– A kiállítás alatt egy olyan albumszerű könyv készült el, amelyben néhány kép volt csak látható a szobrokról. Ezzel szemben a mostani kötet sokkal több információt tartalmaz. 2013-ban megpályáztam a Klebelsberg-ösztöndíjat, hogy sokkal több anyagot lelhessek fel, s így Rómában sokkal mélyebbre tudtam ásni. Ekkor már a fejemben volt egy ilyesféle formátum. Először olyasmiben gondolkoztam, amely sokkal több lábjegyzettel és odafigyeléssel van megírva. Azonban arra gondoltam, hogy ez mennyi emberhez jutna el, s ezért nagyon gyorsan meggyőződtem arról, hogy inkább választok egy regényesebb formát. Már készül is a könyv olasz fordítása, és szerintem akkor végre lesz rá lehetőség, hogy Olaszországban is megtudják az emberek, hogy ki is volt ő valójában.

Hol lesz Rómában bemutatva a könyv?

– Ez még csak körvonalazódik, viszont fontos, hogy egy nagyon jó minőségű fordítás készüljön el róla. Ezután következik a kiadó keresése, de a Római Magyar Akadémián már tárt karokkal várják, hogy bemutathassák. A terveim szerint lesz majd egy kiállítás, és egy könyvbemutató is.

Le lesz majd fordítva angol nyelvre is a könyv?

– Mindenképp tervbe van véve. A frankfurti könyvvásárra fog kikerülni a könyv, ahol bármelyik kiadó kinézheti magának.

Mikor voltál kint először Rómában az Amerigo Tot-féle kutatás miatt?

– 2009 nyarán tartottam meg az első utamat.

Mi volt az első célod, amikor kimentél? A műalkotások felkutatását céloztad meg rögtön, vagy inkább elmentél a levéltárakba és könyvtárakba?

– Először is az adatrögzítés volt mindenképp az első célom. Megnéztem a szobrokat, hogy megmérjem őket, illetve hogy felmérjem ezeknek az állapotát. Legalább így megtudhatjuk, hogy milyen típusú karbantartást kell elvégezni. Ez nagyon érdekes, mert erről készítettem egy blogot is, amelyre több helyen is felfigyeltek. Ennek köszönhetően fellendült az érdeklődés a szobrok iránt, s így már megérte, hogy elinduljon ez a folyamat. Úgy gondolom, hogy most ezt meg lehetne csinálni, mert pl. a Meteor című szobor, amely a római kis Sportpalota mellett található, egészen siralmas állapotban van. Ez az első köztéren készült betonszobra Amerigónak.

A kutatás során kerültél olyan helyzetbe, hogy mások bizalmatlanságával szembe kellett nézned?

– Az volt a szerencsém, hogy a Római Magyar Akadémián keresztül mindenféle dokumentumot és iratot megkaptam a fotózásokhoz, tehát kvázi mindenhova bejuthattam. Nekem egyáltalában nincs rossz tapasztalatom ezen a téren. A második alkalommal el tudtam már vinni azt az említett albumot. Olyan is történt velem, hogy a portás kinyitotta, és meglepődött azon, hogy Amerigo Tot ilyen léptékű dolgokat is csinált. Szóval, megmutattam neki a könyvet és elmondta, hogy menjek fel a harmadik emeletre, ahol tudok fotózni. Eddig nekem csak pozitív tapasztalataim voltak, azonban volt egy olyan hely, ahol nem vártak rám. Ez volt az Autóklub, amely a Termini Pályaudvartól egy kőhajításnyira van. Ott is mutattam nekik, hogy ezt a domborművet keresem, s erre úgy néztek rám a fiatal őrök, hogy ezt még nem látták. Ezután jött egy idősebb aki azt mondta, hogy ez itt van. Fölmentem a lifttel, kijöttem az ajtón, és már ott volt a dombormű. Ezt követően azt mondták, hogy nyugodtan fotózhatok. Szóval, ilyen szempontból nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, mint például a Huszárik Zoltán-féle filmben felvillant krétarajzszerű hatalmas nagy pannó ügyében. Tudtam, hogy valahol a La Sapienzán van, s így a filmből kifotóztam egy részletet. Ezután megmutattam a diákoknak, ha netalántán valaki emlékszik erre, azonban mindenki csóválta a fejét. Ezután előkerült valamelyik tanszéknek a vezetője, és az mondta, hogy igen-igen ez rémlik neki. Ezután elkísértek a kémiai tanszékre ahol kiderült, hogy az egészet – a portás fülkének az oldalától az összes előadó termet – Amerigo díszítette.

Ugye igaz, hogy az olaszok féltékenyek voltak rá?

– Persze, de hisz ez egy mindennapi tulajdonság. Minél sikeresebbek vagyunk, annál jobban féltékenyek ránk. Mindig azt szoktam mondani, hogy ő egy paraszti világból jött, leleményes figura volt, mindig jó lelkű, nagyon sok barátja volt, és rengeteg fotóssal dolgozott együtt. Azért tudott pályázatokat megnyerni, mert olyan fotósokkal dolgozott, mint a Cosimo Boccardi. Egy fantasztikus fényképész volt, aki olyan montázsokat tudott elkészíteni, hogy a zsűrinél nem fért hozzá kétség, hogy ki fogja megnyerni a pályázatot. Nem meglepő, hogy az emberek féltékenyek lehettek Amerigo Totra. Ami még nagyon fontos, hogy a Bauhaus szellemiségében nőtt fel, s az ott szerzett tudást próbálta kamatoztatni.

A Magyar Televízió még a nyolcvanas években készített vele egy interjút, amelyben egy olyan kijelentést tett, hogy a Termini pályaudvar frízének az elkészítése után a legtöbb recenzió olasz nyelvű volt. Minek köszönhető ez?

– Ez egy nagyon érdekes ügy, mert az 50-es évek elején történt, amikor Amerigónak a legbelső baráti köre amerikaiakból állt. Pont akkor ismerkedett meg Milton Gendell-lel, akivel még nekem is volt lehetőségem személyesen találkozni. Ő mesélte el, hogy nagyon sok fiatal ösztöndíjas úgy tömörült a Via Marguttán a műtermében, hogy építészetet szerettek volna hallgatni, és cserébe cikkeket közöltek róla. Ennek köszönhető, hogy nagyon sok angol nyelvű kritika születhetett róla. Az, hogy miért nem jelent meg olyan sok olasz recenzió, az csakis a féltékenységnek köszönhető.

A könyvedben nagyon sokat foglalkozol Amerigo Tot úgynevezett „színészi” karrierjével. Mindketten tudjuk, hogy nem született színésznek, azonban nagyon élvezte. Egy dolgot nem értek. Mi értelme volt nagy produkciókban szerepelni, hacsak nem sokat kapott a gázsiból?

– Ő nagyon sokáig ódzkodott ettől, azonban de ahogy megemlíti, rájött arra, hogy a film egyrészt egy baromi jó kifejező eszköz. Másrészt, volt egy tendencia a hatvanas és hetvenes évek elején, hogy a művészek kipróbálták egymást filmvásznon is. Egyrészt ő sem akart kimaradni belőle, másrészt mert Amerigo tudatosan építette a hírnevét. Például az összes róla készült újságcikket kivágta és félretette.

Azt is olvastam róla, hogy az autóversenyzésbe is belefogott, viszont abban az időben ez a vagánykodásról szólt. A köznyelv alapján az autóversenyeken részt vevő kocsikat a száguldó koporsóknak hívták. Szerinted miért szerette ennyire ezt az öndestruktív életformát?

– Nagyon érdekes kérdés ez Amerigo Tot életében. Én szerintem a háború után a szabadság efféle megnyilvánulása az olasz autógyárak fellendüléséhez is kötődik. Az emberek vettek maguknak egy rakás gyors autót, amellyel nagy távolságokat tudtak megtenni. S így ha belegondolunk hasonló mozgalmak voltak Amerikában és Európa szerte. A szabadságérzés keresése, mindent kipróbálni, átélni…

Kipróbált más öndestruktív sportágat is?

– Noha keveset olvastam erről, azonban a könyvben szerepel, hogy búvárkodott Capri környékén. Felhozott dolgokat és eladta őket a szállodákban. Pont akkor volt egy balesete, ami után egy amerikai orvosnak kellett megműtenie. S amúgy ezzel az orvossal is beszéltem, akinek van egy nagy Amerigo Tot-gyűjteménye.

Várható-e Amerigo Tot-kiállítás? Mikor lesz és hol?

– A tervek szerint jövő nyáron a Godot Galériának mostani megnyílt projekt termében tervezünk egy olyan kvázi átfogó életmű-kiállítást, amely bemutatná, hogy mennyi mindennel próbálkozott ő a művészetben. Nagyon szeretném kihegyezni arra a koncepciót, hogy megmutassam a sokoldalúságát. Ez a tárlat sok apró szeletből fog állni, és nagyon izgalmas lesz. Sok interaktív dolog lesz jelen, illetve kísérletet teszünk megidézni szobrokat amelyek eltűntek.

Ha nagyon jól sikerül ez a kiállítás, van-e esély arra, hogy legyen ebből egy vándorkiállítás?

– Én már több évvel ezelőtt kigondoltam, hogy egy konténerkiállítás legyen belőle. Ilyennel már Ausztriában és Németországban is kísérleteztek, és nagyon jól működött. Ez arról szólna, hogy egy adott célra megtervezett és igényes megjelenésű konténerben utazhatna. Egy olyan hasonló elgondolásom lenne, mint amit például Renzo Piano talált ki ezekkel a vízen utazó kiállításokkal. A kultúrát jobban elérhetővé kéne tenni az embereknek.

Van valamilyen konkrét terved azzal kapcsolatban, hogy az Itáliában lévő Amerigo Tot-féle emlékműveket fel lehessen újítani? Ezeket meg is említed abban a beszámolóban, amelyet a Balassi Intézetnek írtál.

– Ebben a beszámolóban az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy milyen állapotban vannak. Azt hiszem, hogy nem lehet itt megállni, és az újra induló és újratervezett honlapon szeretnék majd egy olyan felületet létrehozni, amin egy térképre tudom helyezni az összes köztéri művet. Így, meg lehetne beszélni a város polgármesterével, hogy milyen költségekkel járna, illetve adománygyűjtéssel vagy ehhez hasonló megoldással felújítani a szobrokat. Jelezni, hogy ez az ő műve, és ennek a térképnek a segítségével megtalálni a munkáit.

Ha jól tudom, akkor van Amerigo Tot Alapítvány. Ennek a létrehozása még a könyv létrehozása előtt történt?

– Igen, ez már egy korábbi ötlet. Mindenképp fontos, hogy létezhessen, mert ezen keresztül minden hivatalos ügyet lehetne bonyolítani. Az alapítvány azért jött létre, hogy pályázni lehessen annak segítségével, valamint támogatókat lehessen fellelni az ügyekhez. Az elgondolás még nem rendelkezik saját weboldallal, mert idáig még csak a saját zsebből fizettem mindent. Valójában ezt úgy fogom fel, mint egy hobbi, amit saját magam finanszírozok. Például a fordítást is én állom, az olasz kiállítás költségét, a képek jogdíjait is én vásároltam meg. Nekem egy ilyen projekt igazi iránymutató. Ha az ember ezzel foglalkozik és teljes mellszélességgel beleteszi magát, akkor ilyen mélységekig lehet eljutni. Időt és pénzt is ad bele, akkor nagyon komoly rendszer épülhet fel.

Még egyszer köszönöm ezt a lehetőséget, hogy interjút adtál a Tiszatáj számára. Lenne egy kérésem: mit tudnál ajánlani az Amerigo Tot-könyv olvasóinak vagy épp azoknak, akik még nem olvasták el a könyvedet?

– Akik még nem olvasták, azt tudom mondani, hogy egy nagyon színes és tartalmas könyvről van szó, amelynek a fejezetei úgy vannak felosztva, hogy mindegyik egy önálló sztori. Aki pedig már olvasta, annak pedig azt javaslom, hogy látogasson el a honlapra, amely mindennap fejlődik, és amelyre újabbnál újabb információk, képek, és dokumentumok kerülnek feltöltésre. Most olyan 1000 feltöltött képnél tartok, de legalább még tízszer ennyi van.

Juhász Bálint

Nemes Péter: Amerigo – Egy szobrász, aki meghódította Rómát

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2019

3 399 Ft