Szoborszerű test-identitás és terápia

A Klauzál6 Projekt Galériában megnyílt Silence of The Body c. csoportkiállítás szereplői szinte mind a magyar Body Art legfiatalabb generációjához tartoznak. Itt van pl. Fajgerné Dudás Andrea, aki az életben való maradás és a testi betegséggel járó kiszolgáltatottságot mutatja be művein keresztül. Vagy például Verebics Ágnes, aki fontosnak tartja, hogy a műtárgy milyen médiumban ölt testet. Ugyanakkor érdemes megemlíteni Fazekas Dánielt, akinek a Hieronymus Bosch-féle képvilágot felidéző művein testet öltenek a gyermekkorban megélt traumái. Mindezzel szemben Tóth Xénia és Hermann Zsófia művei a legfigyelemreméltóbbak abban a kérdéskörben, hogy Magyarországon milyen irányba megy a „Body Art”. Hermann Zsófia Godot Galériában bemutatott művein.

Terdik Szilvia – mindkét fent említett kiállítás megnyitója – két nemzetközi pszichológus (Jeffrey E. Young és Artur Yanov) elméletére reflektál. Yanov az 1960-as években azt az elméletet fejtette ki, hogy az elfojtott érzések és a gyermekkori traumák feldolgozása a képeken sajátos módon kerülnek kifejezésre. Ugyanakkor egyes érzelmi blokkok feloldása az énkép fejlesztéséhez vezetnek. Ezzel szemben Jeffrey E. Young úgy véli, hogy a körülöttünk élő realitásról alkotott hiedelmek torzítják a világképünket. Ezek az érzelmi tükörképek segítenek belső vívódásaink megértésében. Ennek következtében Terdik Szilvia úgy véli, hogy Hermann Zsófia művein a foltokból és rétegekből felépült képek megrázó módon mutatják be a művész természetének egyes oldalait a maga leplezetlen őszinteségükkel. Hermann Zsófia műalkotásaival szemben Tóth Xéniánál önmagunk újra felfedezése kerül előtérbe és a társadalommal való folyamatos konfliktus megújulása vagy álcázása. Xénia művein keresztül szeretné kirobbantani a nézőt saját komfortzónájából és valós problémák megvitatása révén identitásválságot gerjeszt. Ezen kívül a művész és a néző közötti kölcsönös konfrontációt a „szoboridentitás test-reprezentáció”, az identitás mint a benső én újrafelfedezése, s egyes művészeti hagyományok felhasználása erősen befolyásolja. A művészt nem elégíti ki a nézővel való direkt kommunikáció, hanem a „kommunikáció/nem-kommunikáció”-féle elvre alapozza vizuális nyelvezetét, amely egy intermediális csatorna a részéről. Példaként kiemelném, hogy textilművei installációként és használati eszközként jelennek meg, hisz több általa tervezett ruhája látható volt 2016/17-ben az „Anna and the Barbies” koncertjein.

Mindkét képzőművész terapeautikus eszközként tekint munkáira, viszont műalkotásain olyan témák kerülnek előtérbe, melyeknek közelebbről való szemügyre vétele mindkét művész esetében külön figyelmet érdemel. Hermann Zsófia inspiratív forrásként Ferdinand Hodler „A kiválasztott” című 1894-es nagy méretű festményére hivatkozik, amely a „Kunstmuseum Bern”-ben látható. E festményen a figurák szimmetrikus elhelyezkedése a kompozíción ritmusszerűen jelenik meg. Ezzel szemben Hermann Zsófinak „A kiválasztott” című vegyes technikával készült vásznán e szimmetria csakis ürügyként jelenik meg. Mindegyik test másféle pózt imitál ábrándokat vagy lelkiállapotot közvetítve a néző felé. Tehát nem zárható ki az érzelmi tükörkép vagy a benső énben szereplő blokkok feloldása, viszont az üres térben elhelyezett figurák egy tükör előtt pózolnak, tehát az önreprezentáció eszközeként jelennek meg. Ezek a hús-vér női alakok szüzies érintetlenségük és archaizáló egyszerűségük révén nem Hodler szárnyas angyalaira, hanem Gauguin benszülöttjeire emlékeztetnek. Gauguin „Honnan jövünk? Mi vagyunk? Hova megyünk” c. 1897-98-as festménye a boston-i Museum of Fine Arts-ot díszíti, azonban az alakok hasonló érzelmi tükörképpel rendelkeznek mint Zsófia nagy méretű festményén. Ettől eltekintve az érzelmi blokkok nem úgy oldódnak fel, mint a „A kiválasztott” c. festményén. A „VALEO Összművészeti Egyesület” csoportkiállításon szereplő művein egy teljesen más irányba halad a vizuális nyelvezet. Már nem Hodler szimbolizmusa vagy Gauguin archaizáló figurái áll közel hozzá, hanem Francis Bacon „Scipione kardinális” c. festmény-sorozata. Zsófia, aki valószínűleg amerikai tanulmányútja alatt láthatott műveket Bacon-tól, e három triptychonnak tekinthető műalkotásán az érzelmi blokkok szinte kirobbanó feloldásával szembesíti a nézőt. Önmaga tükörképét látjuk, szinte performatív módon megfestve.

Ezzel szemben én úgy vélem, hogy legérdesebb képei az „állat-ember” dualitással foglalkozó sorozathoz tartoznak. A Godot-os kiállításán bemutatott művein e képek nemcsak beleillenek egy naiv-szürrealista vonulatba, hanem nyugodtan kiállíthatóak egy Antonio Ligabue műveit felsorakoztató kiállításon is. Ligabue, aki egy Gualtieri nevezetű emíliai kisvárosban nőtt fel, élete végéig beilleszkedési problémákkal és mentális betegségekkel küzdött, viszont komoly recepcióban részesültek a nemzetközi műkritika révén műalkotásai. Műalkotásain az állatok nemcsak közeli barátként jelennek meg, hanem érzelmi tükörképekként. Nála olyan veszélyes ragadozók mint pl. tigris vagy a kígyót imádat és tisztelet övezi, mint ahogy Zsófi művein a hiúzt és a rókát. Ezzel szemben mindkét állat levadászható. A szeretet-gyűlölet dualitás ugyanannyira erős és toxikusan jelenik meg a művésznő alkotásain, mint ahogy Ligabue festményein. Ezzel szemben Xénia 2022-es „Nemek kettéválása” című textilműve egy igazi összművészeti projekt.

E műalkotás tanulmánytervei a 2024-es szombathelyi VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálén voltak kiállítva és hamarosan láthatóak lesznek a Valtopina-i II. International Biennal of Contemporary Fibre Art c. kiállításon (2024. szeptember 6. – december 8.), egy összművészeti program továbbgondolásaként is értelmezhetők. A művésznő Platón „Lakoma” című művében szereplő ősi mítoszból indul ki, melyben az identitáskeresés és a testiség közötti viszonyrendszer jelenik meg. E mítosz felgöngyölítését Xénia Platon műve iránti tiszteletből tette úgy, hogy tiszteletben tartsa az artist’ statement-jét. Nemcsak egy több epizódszerű jelenetből álló szériaként jeleníti meg az alakváltó antropoformszerű alakokat, hanem táblaképekként „szakrális” szereppel ruházza fel őket. E művek vizuális nyelvezete nemcsak az ókori görög-római műalkotások szoborszerűségét tartja tiszteletben, hanem az identitáskeresés kettősségét is bemutatják, amely Xénia „Near me” c. 2020-as performanszában is megjelent.

Az alakok merevszerűsége és refliefszerű ábrázolásmódja valószínűleg azokra az ókori görög-római szobrokra emlékeztetnek, melyeket római tanulmányútja – mint pl. a Vatikáni Múzeumban lévő Laokoón-szoborcsoport – révén láthatott az itáliai múzeumokban. Ezzel szemben a képregényszerűség már Keith Haring egyes műveit juttatja eszünkbe, viszont az alakok egymással szemben kifejtett konfrontációja Xénia performansz művészeti munkásságához köthetőek. A szoboridentitás és performativitás nemcsak egy cél Xéniánál, hanem egy út, hogy kifejlessze azt a kommunikáció / nem–kommunikáció csatornát a nézővel szemben.

Mindkét művész másféleképp látja a „Body Art” vizuális irányvonalát a magyar kortárs művészeten belül. Hermann Zsófiánál erősebb a terapeutikus cél, viszont Tóth Xénia műveiben a testidentitás és a szoborszerűség viszonyrendszere erőteljesebb mint ahogy gondolnánk. Ezzel szemben mindketten performatív módon próbálják tematikáikat megközelíteni, amely a régi mesterek munkái előtti tisztelgésen és egy összművészeti szempont mentén megy.

Juhász Bálint