Tiszatájonline | 2022. május 18.

Szirtes János Oxigén című kiállítása

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS

2022. 04. 21 – 2022. 05. 28.
Várfok Galéria
1012 Budapest, Várfok u. 11.

Abafáy-Deák Csillag: Tündérország után

Tündérországban csak híre sincs a télnek, / Ott örökös tavasz pompájában élnek
(Pefőfi Sándor: János Vitéz)

Sámánok járják itt az erdőt/ izzik a mágikus parázs/ Ráolvasók vámpírok ellen/ és minden szó lidércnyomás/ – énekelte egykor Koncz Zsuzsa (Bródy János – Tündérország). Szirtes János “Tündérország” 1970-2020 című kiállítását 2020-ban láthattuk a Várfok Galériában. Az expresszív színekkel, dinamikus formákkal, archaikus elemekkel és különböző kultúrákból kölcsönzött motívumokkal operáló képei közös térbe hozták a hivatalos és az alternatív (szub)kultúrát. A festés, a képalkotó folyamat mint akció, egyben performansznak vagy rítusnak is tekinthető. Ennek végeredményeként a kép ezeknek a gesztusoknak és mozgásformáknak, vagyis az alkotói tevékenységnek a lenyomatait őrzi meg.

Szirtes János legújabb tárlatán ironikus műveket mutat be, miközben általuk a bezártságot, a bizonytalanságot hívja elő. Tündérország karantén lett, tündéreket nem látunk, a mennyországot sem fedezhetjük fel az új képeken, igaz, a valóságot sem, de a valóság árnyát igen, és az nyomasztóbb, mint maga a valóság.

Szirtes nem ölt maszkot, nem válik sámánná, a megváltást hírdetve, de érezni, számára minden szó lidércnyomás, helyette beszéljenek a képek.

Képzőművészként elsősorban absztrakt festő és performer, de igen jelentős installációs, továbbá film- és videóművészeti munkássága is. Festészete a természetes motívumok organikus-szürrealisztikus feldolgozásától az organizmusok lebontott kristályszerű formavilágának felhasználásán át, a réteges formalista kompozíciókig jutott el, ahol a tér élményét a különböző ornamentikájú rétegek egymásra építése adja meg.

Oxigén című kiállítása vitális energiáktól duzzadó, élettel teli, markáns színekkel megalkotott legújabb műveit mutatja be. A festmények egyrészt visszautalnak az elmúlt időszak absztrakt sorozatainak térkutatásaira, másrészt bizonyos formai elemekben megidézik a 80-as évek képi világát. Sejtszerű organikus formák, hieroglif írásjelekre emlékeztető spontán gesztusok, geometrikus alakzatok és fémes felületek kavarodnak a képek befelé nyíló mély terében. Az életigenléssel áthatott művek egy új korszakot nyitottak Szirtes János négy évtizede tartó művészi munkásságában és újabb bizonyítékát adják ösztönös multidiszciplinaritásának. A legújabb alkotások mellett a kiállítás a 80-as évekből is bemutat néhány kuriózumnak számító művet, köztük olyanokat is, melyeket évtizedek óta nem láthatott a közönség. Egyik legrégebbi képének címe War/só sokatmondó, két szóvá alakult a cím. Választhatunk? Aktuális.

Jelen kiállításon is láthatunk finom textúrájú, kormozott képeket, “archaikus”, emberi lenyomatokat. Szirtes fest és fest, nem számít számára az idő, időn kívül van. Burokban. Önmaga burkában. Folyton újjá születik, mint Tom Cruise a Holnap határán című filmben. Szirtes is a holnap határán áll. Helyesebben szeretne állni, de nem áll ott. Valahol egy köztes térben áll, a köztes tér foglyaként. Emlékezik, rosszra, jóra. Nem tesz közöttük különbséget, mintha nem létezne igaz és nem igaz. Megáll az idő, akkor hogy jöhet a Rügyfakadás?

Karinthy szellemét követi, precízen akarja magát kifejezni, mintha az idegeket egy spulnira akarná rácsavarni, …de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? (Karinthy Frigyes: Viccelnek velem, Influenza,)

Szirtes olyan világot teremt, amely igényli a spulnit, csak az a baj, nem lehet spulnit kapni. Egykor lehetett, de már nincs egykor, ma van, micsoda különbség. Szirtes ösztönei nem zsibbadtak el, nem csak a közvetlen veszélyre figyel fel, hanem a bennünk lévő sokarcú félelemre, fájdalomra. Míg testet nem ér, nincs semmi különbség egy kiköpött cseresznyemag és egy kilőtt puskagolyó között. (Örkény István: Üveghalál).

Fényes jövő vár ránk? Megszólal a lelkiismeret, talán mégsem (Lelkiismeret II.) Az Önarckép új utakon jár, befelé és kifelé tekint, és amit itt is, ott is lát, nem tölti el derűvel. Jöhet a józanodás, a Hajnal. A Délibáb (II) IQ-ja az értelem intelligenciájára utal, sosem múlik el, ott van a horizonton, szemünk sarkában, akár egy Reménysugár. Derűre derű című alkotása sötét jóslat, vér és halál, keresztmotívummal. Vázlat6 nem lát színeket, minden fekete. Nincs Harmónia, széthullás van, mintha az elemek között megszűnt volna a kapcsolat.

Megáll az idő. Az édeskés hangulatú, a szerelmes pillanatokat állóképként megörökítő, emblematikussá vált nótát Hollós Ilona énekelte 1960-ban. A felejtés slágerét, és mindenki tudta, mit nem szabad és lehet elfelejteni. Az Oxigén cím hasonlít egy receptre, amelyen az áll, hogy ki a szabadba, a levegőre. Lélegezz. Szirtes hasonlít egy üveges táncot járóhoz. Talán nem véletlen, olyan időszak jött el, amely már nem tiltja a mulatságokat, a kicsorduló jókedv szabad teret kaphat, és általa csökkenhet a bennünk lévő stressz.

Levegőt. Már közhelyesen hangzik a József Attila vers. Felmondjuk, és kész. Nincs foganatja. Szirtes képei olyan pipacsok, amelyek van Goghot is feltámasztanák. És van Gogh röhögne egyet. Egy hullámhosszon vagyunk, csak ne lenne az a fránya időeltolódás. Képről képre járva a formai különbségekre figyelek, a finomhangolásokra, a finom eltérésekre. Szirtes felfedez és datálja a látványt, a képzeletet. Emlékezik és emlékeztet. Ilyenek vagyunk, ilyennek látszunk. Nem rossz a szemünk, a fülünk is hallja a csendet, hallgatózunk, és zörejeket hallunk, sikolyokat és szívveréseket, ahogy kihagy, elnémul egy pillanatra, megszűnik.

És…ami volt, messze tűnt.


Kölüs Lajos: Oroszlánszelídítő

Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak
(Szabó Magda: Őz, 1959, Szépirodalmi Könyvkiadó)

Utálja a ketrecet, önmagát szelídíti. Karmol, ha kell. Kusza vonalak hálózatát látjuk, mintha zavar lépne fel az adásban. Zajos. Háttérzajos, előtérzajos. A távolságtartás példáját látjuk, a közvetlenség visszafogását. Az oroszlán szelídítését. Még vad, kiszámíthatatlan, hogy mikor lesz kedve támadni. Ez a természete. Egy időre felhagy a performansszal. Fest, rajzol. Megmutatja igazi természetét. Most is porondmester, de másként. Mer önmagára hasonlítani, az idő nem számít. Hiába telnek el évtizedek, az új festmények tiszteletbeli sorfalat állnak a régi festmények előtt. Egy kéztől valók, egymástól nem idegenek, de nem is szolgai másolatok. Szirtes János önazonos maradt. Mert az maradni. Nem fél senkitől, önmagától sem. A festmény narrativitását gondolja újra.

Nem kifestő könyvet látunk, tobzódnak a színek, a formák. Pandémia alatt éltünk és élünk. Szirtes sem mentes a hatása alól. Reflektál a korra, a jelenre. Nyughatatlan nyúlványai virulensek, elpusztíthatatlanok, táncolnak. Új és újabb formában léteznek. Nincs Halloween sem, félreteszi a jelmezeket, a maszkokat. Ösztönünkre apellál, milyennek látjuk a világot a vírusokkal. Hordozzuk őket, nem tudunk tőlük szabadulni. A vírusok karneválját látjuk. A kusza vonalak hálózata mint rács vonja körbe az elemeket, a testeket, a nyúlványokat. Nem szabadok, ha annak is látszanának.

Az oxigén a légkör fontos részét képezi, nélkülözhetetlen a szárazföldi élet fenntartásához. Az oxigén kémiailag túl reaktív ahhoz, hogy hosszabb ideig elemi formában megmaradjon a légkörben. Az élő szervezetek fotoszintézise – melynek során a napfény energiájának felhasználásával vízből elemi oxigént állítanak elő – biztosítja folyamatos utánpótlását.

Szirtes János fotoszintézise korjelenség.Kapszulába vagyunk zárva, a túlélésünkért harcolunk. Hol vagyunk valójában? Szirtes János úgy felel erre a kérdésre, hogy bárhol. Nem a hely számít, hanem az, miként is létezünk a jelenben. A kuszaságban, a bizonytalanságban. Rémmeséket mond, hogy ne féljen, hogy ne féljünk. Nem fél a haláltól, fekete vonalai jelzik, köröttünk ólálkodik a halál. Tudjuk, érezzük, sejtjük. Néha bizonyságát érezzük, közvetlen barátunk, családtagunk, szomszédunk haláláról értesülve.

Mintha Szirtes arra figyelmeztetne bennünket, hogy hamarosan elfogy az oxigénünk. Létezik egy Oxigén című alkotás: …egy nyugodt hang (Mathieu Amalric) folyamatosan arra figyelmezteti, hogy hamarosan elfogy az oxigénje. A nőnek nagyjából 100 perce van arra, hogy kijusson mesterséges intelligencia által vezérelt börtönéből, de ehhez rá kell jönnie, hogy ki ő és hogy került oda… (https://hu.ign.com/alexandre-aja/67397/review/kritika-oxigen)

Nekünk hány perc adatott? Oxigénterápiára szorulunk? Szirtes címei szelídek, olykor giccsesek, vagyis szentimentálisak. Nem véletlenül. Címadásai a szocialista realizmus időszakát idézik fel bennem. Túl vagyunk már a fényes szelek időszakán, de eldőlt, milyen korszak van és jön, rendíthetetlenül. Az optimizmus már lózung és tragikomikus egyszerre. Kettős világ van, egy otthonra, egy a munkahelyre, a kettő párhuzamosan létezik, és az ember nem kap tudathasadást. Alkalmazkodik. Most Szirtes is ezt teszi, tudomásul veszi, pandémia van, itt a járvány, mindent ural, testet, lelket. Oxigén hiány van, nyitni kellene az ablakot. Maszkot hordunk, fel sem ismernek az utcán. Levertek vagyunk, hiába a homeoffice, békét és békességet nem lelünk, sem önmagunkban, sem a világban.

Keserédes pillanatokat rögzít a művész, mintha tájnyelvet használna, nem mindent lehet tisztán érteni, van, hogy csak a beavatottak számára érthető. Mint a tájnyelv, olykor az ország két szeglete nem érti egymást. Nem értjük a másikat, de sajna, önmagunkat sem. Ez nem a magány időszaka, virtuálisan kommunikálunk, a szemtől szembe valósága virtuális valóság, van is meg nincs is arcunk, gesztusunk (Önarckép).

Szirtes szakrális címeket ad festményeinek, mennyországiakat, kiabáló címek, giccsesek, közhelyesek (Kis buddha, Harmónia, Harsány mosoly). Szándékosan narratív, szándékosan közhelyes. Nem csapja ránk az ajtót, de figyelmeztet, a király meztelen. Szembe jön a valóság, szándékosan torzít, ideje felmérni veszteségeinket, bekötni sebeinket.

Rögről rögre halad, mint egy piaci légy, nem hagy ki egyetlen részletet sem. Tetemről tetemre, sejtről sejtre jut. A fekete vonalak a gyász vonalai, háttérzajok. Az állandó hümmögések jelei, tüskék. A köztudat szerint a világűrben nem léteznek hangok. Nos, igenis léteznek, csak épp más mechanizmusok által jönnek létre, mint amelyek a bolygónk légkörében keletkeznek és az emberi fül számára is hallhatóak. (https://www.idokep.hu/hirek/az-urben-is-van-hang).

Nem kívánatos háttérzajok. Nem megkerülhetők. A képek címei megkerülik, másról beszélnek. Szkafandert hordanak a világűrben, nélkülük az asztronauták nem kapnának levegőt. Valahogy így vagyok Szírtes festményeivel is. Hiányuk oxigénhiányhoz vezetne, nem kapnánk levegőt. Kapunk. A fejünkhöz is kapunk, látva a közel negyven éve született alkotásokat. Akkor sem volt tiszta a levegő, akkor is oxigénhiány volt. Csak más, mint a mai. Kényszerek szülte világ a mai is, mint az akkori.

Szirtes mostani alkotásaira is igazak Kocsis Katica mondatai 2020-ból: A fekete vonalak és foltok rajzfolyamonként át-átszövik a kép terét, az automatikus írással hozhatók kapcsolatba. A feszültséget e festmények a két eltérő ikonográfia egymásba csúsztatása jelenti: az ösztönös, gesztusjellegű pszeudo-világra kerülnek rá ezek a figuratívnak ható fekete „írások”. (https://kultura.hu/tunderorszag/)

Kikelet, tavasz jön, tavasz van, Rügyfakadás. Nem tehetünk ellene semmit. Akkor sem, ha Megáll az idő, akkor sem, ha feltámad bennünk a Lelkiismeret II, levegőhiányt érzünk, kívül-belül. És telefonunkon megjelenik az app: Engedd le a vállad, és lazítsd el az állkapcsod!