tiszatáj | 2017. augusztus 15.

Szinyei, a remete forradalmár

A TERMÉSZET BŰVÖLETÉBEN – KECSKEMÉTEN
Szinyei neve a Majális révén majdnem olyan ismerősen cseng a laikusok körében, mint Munkácsyé, mégis alig tudunk róla valamit. A képei közül is keveset ismerünk, még a művelt nagyközönség is maximum hármat tud felsorolni… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

A TERMÉSZET BŰVÖLETÉBEN – KECSKEMÉTEN

Szinyei neve a Majális révén majdnem olyan ismerősen cseng a laikusok körében, mint Munkácsyé, mégis alig tudunk róla valamit. A képei közül is keveset ismerünk, még a művelt nagyközönség is maximum hármat tud felsorolni.

Nagy fába vágta a fejszéjét a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, amikor Szinyei Merse kiállítás szervezésébe fogott, hiszen a művei (a Nemzeti Galériában őrzött kisebb kollekción kívül) szó szerint szerteszét szóródtak, az alkalomra összegyűjtött képekért is a keleti határtól a nyugatiig kellett körbeutazni az országot. Lehet, ez is oka, hogy 27 éve nem volt tárlata a mesternek, annál figyelemreméltóbb, hogy most Kecskeméten, harminc festménye láttán el lehet gondolkodni azon, ki is volt ő a magyar képzőművészetben.

Bár Nátyi Róbert kurátor alapos ismertető szövegeket írt a képek mellé, még sem könnyű megérteni Szinyei pályáját, életének mozgatórugóit. Mintha két személyiség lakozott volna benne, melyek közül a művészlét nem élvezett se kizárólagosságot, sem pedig minden áron való érvényesülési kényszert. „Szeretek kényelmesen élni, jól enni, s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot” – írta egyszer, de valószínűleg csak a Majális bemutatásának megpróbáltatásai után (1873), hiszen ez az ikonikus kép a maga idejében a kritikusok gúnyos elutasítását váltotta ki, főleg az élénk színek miatt. Ezzel kezdetét vette Szinyei hosszú visszavonultsága, ugyanis a mű és alkotója jócskán megkésve, csak harminc év múlva arathatta le az őt megillető sikert.

Lyka Károly „Szinyei dráma”-ként emlegette írásaiban a festő (s rajta keresztül a modern magyar festészet) megtorpanását, mert Szinyei ezután három évre letette az ecsetet (életében nem utoljára), s az Eperjeshez közeli családi birtokon, Jernyén időzött. És ott is ragadt. Bár ekkor a szakmai csalódása is hajtotta, a tényszerű igazság az, hogy apja főispáni kinevezése után át kellett vennie a birtok igazgatását, amit egyébként nem kényszerből, de kedvvel végzett. Közben újra elkezdett festeni (egyébként aktív periódusaiban sem volt túlzottan termékeny), néha utazgatott, de mindig ide tért vissza. Tíz év múlva, 1883-ban egy újabb, immár 10 évig tartó festői pauza következett, majd amikor (némi baráti ráhatással) visszatért a festészethez, nem is keresett a természeten kívül más témát. A kecskeméti tárlaton jó részt ennek a periódusnak a tájképtermését láthatjuk.

Vajon ő maga hogyan élhette meg ezt a szakmai hullámvasutat? A kiállítás zárásaként elhelyezett két időskori portréfotóján (Székely Aladár illetve Máté Olga felvételei) sokkal inkább egy melankolikus, komoly öregurat látunk, mint egy átszellemült tekintetű művészt. Semmi bohém jegy, semmi eltökélt magabiztosság. Tanulmányairól, mestereiről sok mindent és sok helyen lehet olvasni, ám ennél jóval rövidebb és érdekesebb német festőbarátja, Wilhelm Leibl 1869-es, róla festett portréját megnézni, amelyen egy magabiztos, kíváncsi tekintetű, lánglelkű fiatalember áll előttünk.

Ehhez képest harminc év múlva Szinyei egy olyan önarcképet festett magáról, amelyen sokkal inkább hasonlít egy természetet járó mezőőrre, mint festőművészre. (Önarckép bőrkabátban, 1897. A mű nem szerepel a kiállításban, mivel az Uffizi Képtár tulajdona.)

Bármennyire is visszavonult, a szakma nem a birtokost, hanem a példaképet látta benne. A fiatalabb festőnemzedék istenként tekintett a Majális festőjére, alig várták, hogy ő legyen a Képzőművészeti Főiskola rektora. Kereken 60 éves volt, amikor ez bekövetkezett, s mindenki azt várta, hogy egy csapásra megreformálja a konzervatív oktatást. Ám (Lyka Károly szavaival élve) az ő „földesúri kényelemszeretete kerülte a küzdelmet”, így bő évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az akadémikus szemléletű tanárok helyét szép sorban elfoglalják a modernebbek. (Többek között Ferenczy Károly, majd Réti István.) Ekkor már tényleg elismert festő volt, 1901-ben hirtelen „felfedezték”, s egymás után kapta a nemzetközi és hazai díjakat, elismeréseket.

A természet bűvöletében című kiállítás Szinyei néhány korai, az 1860-as években készült művével indul. Már a kisméretű Fürdőházikó fiúval és a Mályvák című képeken is érződik festői bátorsága. Bár főműve nem szerepel a kiállításban (mivel a Nemzeti Galéria állandó tárlatának a része), de a Majális egy évvel azelőtt készített kisméretű olajvázlata igen, ami épp laza könnyedségénél fogva visz közelebb Szinyei modernitásának a megértéséhez. Ezután kései periódusának tájképei következnek, amelyeket pont azok az eleven és változatos zöldek éltetnek, amelyeket annak idején olyan kíméletlenül bíráltak.

Rengeteg újdonságot nyújt a tárlat, szinte egy ismeretlen Szinyeit fedezünk fel. Meglep a Téli táj fehérbe burkoltsága, az almavirágok és labdarózsák üde hamvassága, a Hóolvadás kontrasztossága, a Szurokfenyő méltósága, de leginkább az Őszi nap aranyló színskálája. Ám Szinyei nem csak a jernyei birtok bukolikus, vadregényes facsoportjait, vagy szelíden nyújtózkodó rétjeit festette. Ezen a kiállításon alig (de inkább sehogy sem) ismert „vizes” képeiből is látható jó pár, például az 1900-as évek elején festett Mare azzuro, továbbá a Bodrog partot és a Balatont megörökítő festményei.

Szinyei megelőzte a korát, és ez lett élete tragédiája. Jelentőségével egyként tisztában vannak a múzeumok és a gyűjtők (művei csillagászati árakon kelnek el az aukciókon), épp ideje volt már, hogy a nagyközönség is méltó keretek közt láthassa az életmű egy reprezentatív szeletét.

Ibos Éva

(A kiállítás 2017. augusztus 20-ig tekinthető meg.)

20507106_1611956892148735_5238396901168710683_o 20597545_1613046162039808_1790135058974285467_n 20280441_1604298726247885_6758844120082130923_o 1463055476_FEO_56.168 1463055479_FEO_2595 1463055492_FEO_6833 19642772_1578770312134060_4156641518652187525_n