tiszatáj | 2022. január 26.

Személyesen | Frissen 2021 | című kiállítás

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS

A Frissen kiállításokkal – immár ötödször – a Műcsarnok az egy-egy térben, egy művész, egy kurátorral megvalósuló egyéni, személyes kiállításainak tereit egy időben összenyitja. Az átjárható falak a festészet, a plasztikai- és médiaművészet szinergiáinak szellemi kaland-élményét kínálják.

Regős István
Személyesen | Frissen 2021 | című kiállítás

2021. 12. 15 – 2022. 02. 13.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Kiállítók:
Bernát András (1957) | Dréher János (1952) | Elekes Károly (1951) | Gál András (1968) | iski Kocsis Tibor (1972) | Kazi Roland (1987) | Kucsora Márta (1979) | Mózes Katalin (1951) | Regős István (1954)

Abafáy-Deák Csillag: Összenyitott terek kontrasztokkal

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér – és ott megszűnik.
(Rilke: Párduc, ford.: Szabó Lőrinc)

Elekes Károly: Osztott kép

Elekes Károly tárlatának címe: Zavaró tényező (kurátor Szegő György). Valami nincs rendben, valami nincs a helyén. Elekes nem feljavítva a talált, keresett műveket, nem belerondít képfelületükbe. Új képet alkot, új világot teremt. Sajátossága, hogy mindvégig megőrzi az adott kép történetiségét, a jelen és múlt között hidat talál, a folytonosság útját hozza létre. Szervátültetés, új szívet, tüdőt kap a régi alkotás? Elekes nem Frankenstein, nem pótol valami hiányzó testrészt, nem kiegészíti a befejezetlenséget, hanem dimenziót vált, érzékelhetővé tesz valamit, ami addig láthatatlan volt, kitágítja az adott mű világának kontextusát. Nem letagadja a régit, hanem megőrzi, élhetővé teszi élhetetlenségüket, naivitásukat emberi vonásnak tünteti fel.

Alázattal közelít a talált képekhez, amelyek az idő enyészetét elkerülték, megóvta őket a feledéstől. Némelyiket a halhatatlanság bűvkörébe vonta. A rómaiak másolták a görög szobrokat, Elekes nem másol, hanem épít, és mintha nagy mesélő lenne, aki kiszínezi a soványka történetet, váratlan történésekkel, cselekményekkel, gondolatokkal. Konceptualista alkotó is, de koncepciója sosem önkényes, mindig az adott mű világára, világába épül organikus módon. A belefestés új teret és időt teremt. A néző képzeletét is felszabadítja, ami addig lehetetlennek tűnt, már lehetségesnek látszik. Elfogadjuk. Művészetét egykor közléskultúrának nevezte.

Elekes tárlatának meglepetése a pálcika szobrok, a szobor-replikák, a görög Múzsák és tízedikként: Spyrcorpum, a képzőművészet múzsája, Elekes találmánya. Megfogalmazása szerint a lélek és a test forrongó egyvelege. Itt nincs tuningolás. Minden szoboralkotás végkifejletében, egyenesben van, önmaga. Elekes másik művészi arcát mutatja meg általuk, a plasztikai költészet térbeli és vizuális gazdagságát és szabadságát. Szoborsorozata túllép a hasonlóság elvén, a mozdulatok pillanatnyiságában rögzíti az anyagi világot, légiesen és érzékien, a festménytől eltérő művészeti horizontot teremtve, amelyben beletartozik a plasztika és festmény párbeszéde.

Regős István Az eljövendő múlt című tárlatán (kurátor Dekovics Dóra), az elmúlt néhány évben készült művei közül látható a Bauhaus megalapításának centenáriuma alkalmából festett sorozata, Metropolisz képciklusának legújabb darabjai és a Trabant-kanapé objektegyüttes. Színei tiszták és hűvösek, erős kontúrokkal, határokkal. Enigmatikus, időtlen, ember nélküli, de a civilizáció, a kultúra relikviáit hordozzák. Ez Regős védjegye.

A Mechanical Theatre, Mechanical Ballet és a Bauhaus Stage Scenery című festmények Weininger bauhaus diák ceruza- és akvarellrajzának, Mechanikus színpad – Absztrakt Revüjének parafrázisai. A sorozat talán legabszurdabb tétele a Gropius Színháza: fókuszában a jénai színház színpada áll, ahol porcelánkancsók, és cukros edények szórakoztatják a közönséget. Regős találóan és humorosan hívja fel a figyelmet a Bauhaus színház automatizálásra való törekvésére, valamint a balettjelmezek és mechanikus figurák extravagáns és sokszor bizarr dizájnjaira.

Regős István formaművész, mint egy zenész, aki majd minden zenei eszközön képes játszani. Retró és abszurd világában egyaránt megtaláljuk a szürrealista, a mágikus realista és a metafizikus művészet jegyeit, a retró a jelenbe ér, megszünteti a jelen és a múlt közötti távolságot, időben és térben is. Halljuk, hogy recseg a rádió hangja, amikor sávokat váltunk. A Trabant-kanapék gurulnak, egy kor ikonja, új köntösben, dizájnolva, memóriaobjektumok. Járhatunk Rómában, ismert üdülőtelepen, korunk világa összeér a múlttal. A régi tárgyaknak nem a szellemképét, hanem az emberhez kötődő jegyüket, formájukat, a tárgy auráját teremti meg, mintha egy ember arcképét festette, formálta volna meg.

Dréher János tárlatának címe: Feltárás a geometria mentén (kurátor Szerdahelyi Júlia). Vakolatképeket látunk, az anyag, a faktúra és a felület szimbiózisát. Dréher János így vall magáról: szeretnék olyan lenni, mint egy kőműves, figyelem gyakran, milyen gyönyörűségeket húztak fel a falra munka közben, örvendtem és mondtam, ezek kész képek … elképzeltem egyszer magamban, hogy nem lefényképezem, hanem kivágom az egész falat, es azt beviszem a kiállítótérbe azokat a tömböket, mint új tárgyat, de nem én találtam ki ezt a gondolatot.

A művész maga színezi a vakolatot, több rétegben rakja fel, vastagon felrakott, testes anyagot, masszát használ képei megalkotásánál. Hol eltakar belőle, hol rárak. Tört színeket használ, puhul a fehér, barátságosabb ettől, találkozik az olajfesték az alapozással, szervesül. Képeit plasztikussá, háromdimenzióssá formálja az általa kikísérletezett, egyedi vakoló-rétegző eljárással. Speciális műanyagbázisú, vízzel hígítható homokos masszát használ, amíg folyékony, addig lehet alakítani. Úgynevezett hautes pâtes-t, azaz ragasztóanyaggal köti meg a homok-alapú réteges vakolatmasszát, amelyből a mű strukturált felülete képződik.

Az egész habitusa az építészethez áll közel, elsősorban az építészet azon része érdekli, amelyek a görög-római romokhoz, falakhoz köthetők. A kis munkák egyféle vázlatot képeznek, ugyanakkor önálló munkák is. A kiállításon installációként csoportban állítja ki, így egy új mű született. Dréher egy színesebb világból jutott el a fehér világhoz, ami nem egyszerűen fehér. Művészi törekvése a bonyolulttól az egyszerű felé menni, mintha egész életében egy képet festene, de sok megjelenési formában. Olyan falakat fest, amelyek nem elválasztanak, hanem esztétikai élményt, asszociációkat ébresztenek a nézőben.

Kucsora Márta tárlata (Incepció – Az anyagot formáló gondolat, kurátor Antalffy Péter) a tér tágasságát, végtelenségét sugallja számomra. Absztrakt műveinek monumentalitását dinamizmus és kompozíciós mozgás, monumentális méret és erő, formai szobrászati kezelés és korlátozott színtartomány jellemzi, amely a fény és az árnyék drámai hatásainak van alárendelve.

Vibráló, lírai, experimentális képei az absztrakció új határvidékeit fedezik fel. Formabontó fröcsköléssel hozza létre műveit. A mozgás mibenlétét kutatja, keresi és ábrázolja. Hol a víz erejét, a hullámok csapódását véljük felfedezni képein, hol a növényvilág belső mikroszintjét. Paradox, hogy nagyméretű vásznai egyszerre vezetik a néző tekintetét a kozmikus térbe és a nano-világba. Egyetlen négyzetcentimétert sem látunk, amely alárendelődne felszínképzésben, vagy amelyet háttérként tudnánk azonosítani.

Kucsora Mártát a természet fizikai és kémiai erőinek játéka foglalkoztatja, miként érvényesítheti a művészi kontrollt és koncepciót az alkotás során. Bátran kísérletezik, az érzékelés és forma által jelentett határokat tágítja. Maga dönti el, meddig tartson az anyagok tánca. A vásznat mozgatja, fröcsköli, megdönti, pihenteti, az anyagok száradását hol sietteti, hol késlelteti. A színrétegek és festékanyagok szinte visszafejthetetlen egymásra rakódásában. A számos képen megjelenő, felszínen kavargó kalligráfiának tűnő, lendületes gesztusokban megmerevedő mintázatok valójában alulról feltörő rétegek, amelyek a festménynek geológiai jelleget adnak.

A művész egy szentélyszerű sötétszobába (barlangba?) invitálja a nézőket. Színek áramlanak a videoinstallációban. Meditatív mozgásuk, kavargásuk magával ragadó. A végtelenített áramlás a művész műtermében készült, és nélkülöz minden számítógépes grafikai utószerkesztést. A videót kísérő hangok a természet hangjai, azonban itt is csak látszat a véletlen. A színek örvényét Kucsora Márta sajátos technológiával indította el, és pontosan addig tart, ameddig a művész a természetnek megengedi.

Bernát András tárlata (Rejtélyt szemlélve, kurátor Reischl Szilvia) új alkotásain is végtelen hullámzást látunk csak most nem az ecsetvonásokkal egy irányba történik, hanem az ecsetvonásokra merőlegesen, végtelen szalagokat képezve, néha körszalagokat, néha a kép szélén túlfutó formákat kiadva. A művész szerint sokan elkönyvelték monokróm festőnek, de ő inkább absztrakt festőnek mondja magát. Ha monokrómia, akkor inkább monoton festőnek vallja magát.

Bemutatkozó videóján elmondja, egy ember életében fontos, hogy felismerje korlátait, a tanulásban is a korlátok, a határok a cölöpök kitűzése fontos. Amikor már az ember önálló, akkor a korlátokat magának kell kialakítania és azt kell lakályossá tennie, és gazdagítania. Nem biztos, hogy a személyiség terjeszkedése az, ami gazdagabbá tesz, lehet befelé is terjeszkedni. A kisképző, a fegyelemre, színek összpontosításra tanította meg. Kis, 2×4 méteres padlásszobában lakott, a tér rézsútosan megdöntött, pici tér volt. Amikor elkezdte a főiskolát, úgy érezte, hogy valami olyasmit kellene festenie, ami már az övé. A legkézenfekvőbb dolgokkal kezdett el foglalkozni, szó szerint az orra előtt lévő falat festette meg vagy éppen a szoba sarkát. Egyik sarok árnyékban volt és nem igazából lehetett érzékelni pontosan a síkok találkozásából kiadódó geometriát, csak 20-30 év múlva vált értelmezhetővé számára, hogy ez volt a kiinduló pont. Akkor még nem tudta, hogy onnan jött ez a holisztikus kényszer, abból a kis padlásszobából, de ehhez kellettek motivációk is, valami téma. Eleinte csendéleteket festett, amelyeknél már megjelenik ez a holisztikus, ugyanakkor absztrakcióra való törekvés, a fotót felhasználva. Keresgélt, ami erőteljesen motiválhatja a tevékenységét. Egy visszatérő álom a gyerekkorából, a félelem, hogy beleesik egy vízaknába, ez a vízió megjelent az álmában, ezekből keletkeztek a pszeudo-nedves, sötét tájképek, amelyek később kivilágosodtak, ez volt az alapmotívuma, a motorja munkásságának.

Bernát András sajátos módon a különböző ecsetnyomok szerint változtatta a fény-árnyék viszonyt (lírai-testi illúziót hozva létre), és így bekerült az idő dimenziója is a képalkotásba, így jutott el a kvázi monokróm képekhez. Nem annyira a színek érdekelték, hanem az absztrakt formáknak a képzése, a megtestesülés, ezeket objektumoknak nevezi.

A kilenc művész egyéni tárlatának közös jegye a hangulatiság, az érzelmi hatás és a múltbeli időhöz, relikviákhoz, emberekhez való kötődés. Esztétikailag a dinamikus formabontás, a tudomány és filozófia, a festői víziók és a történelmi emlékezet összekapcsolása a képzőművészettel.


Kölüs Lajos: Elérhetetlen föld

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
(József Attila: Téli éjszaka)

Mózes Katalin: Újságfejű, 2011

Összekoccannak a molekulák, mocorognak a semleges anyagi részecskék, teremről teremre, képről képig haladva. A mozgás csöndjét halljuk, az anyagot, amely hol síkba, hol háromdimenziójú formába rendeződik. Festői világképeket látunk, a világot különböző módon megközelítő és ábrázoló művészi felfogásokat. A tudomány rég betört a festészet világába. A játék is jelen van, hol nyíltan, hol rejtetten, a játék érzelmi reprezentációi, a tárgykapcsolatok. Stilisztika, megjelenés tekintetében változatos művészi gondolatokat látunk, nem az egységük fontos, hanem az eltérésük Az alkotások, az összenyitott terek állandó mozgásra késztetik a nézőt.

Mózes Katalin tárlata (Az újrateremtés rítusa, kurátor Medve Mihály) Mészöly Miklós Saulusával indít: Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat. De hol ez az azonosság? Nem Jónást látjuk a cethal gyomrában, hanem egy női alakot (Ég, 2020). Emlék és hiány, jóslat a múltból. A Lény, 2017 c. alkotásában a figura álarcot ölt, farsangol, vagy a mindennapi létéhez tartozik a rejtőzködés, nem tudni. Dinamikus mozgás és egyensúly köti össze a test látszólag széteső darabjait. Kicsinyíti figuráit, szatirikusan, nem tagadva, karakterük elüt a tv-ben látott modellek karakterétől (Csoport I, 2021), testesek, elhízottak. Visszatérő motívum a szem, az átható tekintet. Nem isten szeme, ha a háromszögforma talán ezt is sejteti, hanem az Én, az egyén nyugtalanító és kíváncsi szeme. A geometrikus alakzatok visszautalások a neolitikum művészetére. Ilyen jeleket fest a Saulus lapjaira is. Ironikusan láttatja az olvasó embert (Újság fejű, 2011), mindennapjaink kulcsfiguráját, akit az információáradat ejt rabul. A mobilt odaképzelem, egyre ritkábban olvasunk újságot.

Az egymásra torlódó állapotok a hiányt is magukban foglalják, mint a kagyló a gyöngyöt, mélyre kell bukni érte, levegővétel nélkül. Sötétben járunk, csoportosan is a magányt hordozzuk. Fény és árnyék szövődik egybe (Este, 2021,) a fény nem kilépett a sötétségből, hanem át- és bevilágítja. Egymásra vannak utalva. Éjerdőben járunk, csodabogarak között, mondhatnám azt is, hogy T.S. Eliot Átokföldjén. Mózes Katalin nem vár a megváltásra, túlélő. Stációi a mindennapokhoz kötődnek, a megélt tapasztalatokhoz, a megtalált gyökerekhez (Testvérek, 2018, Nem ház, 2020).

A létezés újjászületés is, elhagyás, változás. Amorf alakzatai ismeretlen lények, álmok, sejtések, titkok, szomorúságok, látomások kötődnek hozzájuk. Ez az azonosítatlanság önmagunk megtalálásáról is szól, a nyitottságról. Mózes Katalin képei nyitott cellák, bennük a lét abszurditása jelenik meg, bizarr és meghökkentő módon. Nem más ez, mint …a világ képtelenségének a vállalása. (Pilinszky: Ars poetica helyett. Nagyvárosi ikonok.)

iski Kocsis Tibor (Éjszakai földet érés, kurátor Kondor-Szilágyi Mária) videójában elmondta, örült a felkérésnek, mert az utóbbi években kereste azt, hogyan lehet kiállítást úgy installálni, hogy a művek között létrejöhessen egy belső koherencia. Itt a 9 méteres belmagasság lehetővé teszi, hogy az egész kiállítást mozaikként fogja fel, padlótól a mennyezetig. A méretkülönbségek léptékváltást is sugallnak, ugyanaz két különböző méretben, 13×8 cm, nagyítóval, adott esetben 2×4 m. Milyen hatásokat generál a látogatóban, aki hol közelebb, hol távolabb lép, folyamatos interakció jön létre a néző és az installáció között, a néző eljut-e addig a felismerésig, hogy a természet és ember viszonyát rejtik az alkotások. Egy éve kísérletezik, átmetszi, áttöri a papír felületét, pl. erdőrészletnél. (Dekonstruált erdő, 2021). Sorozatban gondolkodik, elsődlegesen a természet és ember viszonya, a tudomány és művészet kapcsolata érdekli, a természettudományos dokumentációt beemeli festészetébe, átdolgozza. A fenségest keresi-kutatja. Holdbéli tája monumentális szénrajz triptichon (Luna 7. – 1972. december 12., 2014–2015), a hatalmas tűlevelű lombkorona (Érzékenység I., 2008) és az antik szobortorzó, a Holbein-portré rajzmásolata és a tengeri tájkép rajz – mindegyikben van valami különös, nehezen körvonalazható és nyugtalanítóan emberen-túli. Antoine de Saint-Exupéry is éjszaka repült, az ég vándoraként.

A fehér, zúzmarás ágak gyerekkorunk téli világát hívják elő, a havas karácsonyt, ami már szinte nem is létezik. Kavicsok, mint bánatkövek, halomba nőnek (Útvonal, 2013). Sírhalom? Korunk tükörképe? Éjszakai repülés ez négy fal között.

Gál András tárlata (Elégia monokrómia, kurátor Mayer Marianna)a monokróm festészet világába vezeti a nézőt. Ebben a világban jelentősége van a választott színen kívül a technikai adottságoknak, vászon precíz felfeszítése, a kép méretének, formájának, a falsíkhoz, a térhez való viszonyának. A tárlaton az olajképek mellett az utóbbi három évben született akvarell sorozat darabjai is láthatók. A vásznakra több rétegben, hengerrel viszi fel a sűrű festéket, majd széles spaklival dolgozza el, amelynek anyaga és a mozdulatok vehemenciája együtt adják meg a felületek struktúráját, dinamikáját.

Miként Kucsora Márta absztrakt műveinél, Gál Andrásnál is kitüntetett szerepe van a személyes és kontroll alatt tartott gesztusoknak, a vászon szélénél élesen megállított festékpászmának, művészi felfogásuk távol áll a realisztikus, perspektivikus tér létrehozásától. Az egymásra rétegződő festék teremt fény-árnyék szövedéket a vászon felületén (Sötétvörös, 2019, Okker, 2019, Zöld, 2019). Egyik interjújában Gál András így fogalmazott: Engem a mozgás érdekelt, az, hogy hogyan mozog az anyag a vásznon. Persze, aztán, amikor már kész egy kép és a kiállítóteremben van, és vörös képekből csinálnak egy oltári nagy kiállítást, akkor az ember szembesül azzal, hogy itt mennyi különbség van. Nem tudom, hogy mindez válasz-e a szín kontra nem szín kérdésre, vagy a színtelenség-kérdésre, de nekem a színtelenségtől a szín felé mégis csak a fakturális kérdéseken át vezetett az út. (https://artportal.hu/magazin/nem-tartom-magam-szinfestonek-interju-gal-andrassal/)

Műveiben érezni a mozgás ritmusát, az elmozdulást, az erőt, az expresszió indulatát, a belefeledkezés szabadságát (Pink, 2021, Lila, 2021, Sötétszürke, 2021). A kép textúráját közelről nézve megjelennek az árnyalatok, ami távolról homogénnek, telítettnek tűnt, az most izgalmas, dinamikus felületté válik, feltárul a kép összetettsége és többrétegűsége, a nüánsznyi különbségek, a feszültségek, az önálló létezést hordozó jegyek. Az érzékiség birodalmában érezhetjük magunkat (Elégia monokromia, 2020).

Kazi Roland médiaművésztárlata (Az időtlenség terei, kurátor Fazakas Réka) a képzőművészet új irányát képviseli. Mozgóképet használó alkotásokat hoz létre. Elemi erővel jelenik meg az alkotásokban az ötlet, a művészi program és a kreativitás. Homo ludens, egyben filozofikus alkat, a mozgás, a haladás, a tér dinamikus változása vonzza. Számára a valóság csak kiindulópont, kezdet. Néhány mű érzékeli a mozgást, beindul, ha közelébe érünk. Kinetikus installációi, fotó alapú sorozatai mögött megtaláljuk Platón, Szent Ágoston, Gauss és Albert Einstein gondolatait, sőt Jorge Luis Borges esszéi, Leena Krohn Hotel Sapiens és Edwin A. Abbott Síkföld című fikciós regényeiben foglaltakat.

Tércsavarodás (2017) című művében a latex anyagra helyezett fémgolyó hatásmechanizmusai jelennek meg. Folyamatos jelen (2018) című kinetikus installációja a szakítószilárdságot tesztelő gépek mintájára készült, a rugalmas fekete anyagot folyamatosan a tér három irányába feszíti. Chaplin Modern idők filmje jut eszembe, a gép uralma, a gépiesség, a funkcionalitás könyörtelensége, amely jelenvalóság, és nem illúzió. Kazi Roland kinetikus műve egy háromcsatornás videóinstallációval és egy illúziókeltő, a világ titkairól való tudást elfedő bordó függönnyel egészül ki. A videókban Borges esszéiből és Abbott novelláiból vett részletek vizuális interpretációit látjuk az időről, a térről, a végtelenségről és az emlékezetről. Mutoszkópok platóni testekre (2019) című alkotása szobor. A mechanikus faszerkezetek képeket pergetnek, alapok forgása közben csak az időben egymás után legördülő pillanatokat vesszük észre, tehát látványként a test síkbeli metszeteit érzékeljük, ami térben sohasem áll össze. Kazi Roland az embert egy plusz dimenziótól fosztotta meg, ennek révén az észlelés relativitására és a percepciós folyamatok szubjektivitására mutatott rá.

Relatív helyzetek (2021) című fotósorozata egy golyó lehetséges mozgását illusztrálja. A golyó, a tányér és a kamera mozgatása és forgatása révén a foszforeszkáló acélgolyó tizenkét másodperc alatt bejárt pályáját figyelte meg a művész, és hosszú záridővel készült fotókon rögzítette. A vihar kapujában című filmjében Kurosawa arra kérdésre kereste a választ, mi a valóság igazi arca és miként jön létre a valóság elvesztése. Kazi Roland a Relatív helyzetek-ben az egymástól függő szituációkra és a szubjektum érzékelésének módozataira helyezi a hangsúlyt, és arra, hogy a különféle nézőpontok egymás mellett léteznek, ha akarjuk, ha nem. A valóság a látható káprázaton túl van.

Kazi Roland műveinek befogadása a nézőtől a tudománynak, az irodalomnak és a filozófiának az ismeretét igényli, de művek látványa mindenkit magával ragadhat, a valóság és az illúzió, a képzelet világában találva magát.

Az absztrakt művek is, de Elekes és Regős és Mózes Katalin művei is az érzelmek kifejezésére fókuszálnak, mivel a mai világ nem sok gondot fordít ezek kifejezésére. Életünk fontos része, hogy kifejezzük érzelmeinket, megértessük a minket körülvevő emberekkel érzéseinket, és megértsük mások érzéseit is. Nem kirakós játékot látunk, de már azzal, hogy összevetjük a kilenc művész alkotásait, egyfajta logikai játék részesévé válunk, egyrészt szembesülünk identitásunkkal, világfelfogásunkkal, másrészt az alkotók művészi felismeréseivel, tapasztalataival. Szűcs Attila megfogalmazása szerint: A festészet is játék, de minden játék akkor izgalmas, ha komolyan vesszük.