Személyes / spontán

PALKÓ TIBOR KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN

Spontán. Spontán válogatás. Szubjektív objektumok. Spontán, intuitív és individuális. Spontán. Spontán gesztusok, spontán örömök, spontán és tervszerű, illetve (talán) öntudatlan ön-terápiák… Spontán, esetleges, eset-teljes és kvázi… Spontán érzékelés, spontán égés, öngyulladás, szellemi szikrák, lelki tűz-esetek… Elektromos mezőkön: elektromos székek = elektromos kis-ülések…

Személyes és spontán megtestesülések.

Szívdobogás-rezonanciával festett (feslett): fekete madonnák; más lényekkel keveredett ebek; démoni jelenések; transz-figurális form(ul)ák; biológiai hordozókban lobogó, időnként befelé lángoló, fölsőbb és egyéb energiákat hordozó, gyúlékony szövetek… Transz-zsír és Angyalszív. Ecsetvonás- és idegsejt-kivetülések a mélysötét áramlatban… A Kozmikus sebből kirajzolódó, átszivárgó vérpecsétek bepöttyözik, születés előtti emlék-foltokkal jelölik a jelenlét vásznait…

Palkó Tibor átfogó munkásságának nagy mozaikjából, egy-egy korszakának, sorozatának elemeiből emelünk most ki jó-néhány műalkotást. Mindenféle direkt tendenciát nélkülöző, struktúráktól, merev koncepcióktól mentes válogatást láthatunk itt, ahol még (igaz, finoman rejtőzködve): Hippokratész-Galénosz vérmérsékleti tipológiája is kirajzolódik a mélyből, a jelen(etek) mögöttes lényegéből…

A szakralitás és a művész alkotó-folyamatának „spontán” találkozása egy kimondhatatlan (intenzív, zsigerileg és szellemileg egyaránt eleven) tanúságtétellé is válhat. Más definíciókkal élve, az esszenciális alkotások: tér-időkön átjáró, divatokon áthatoló, a bizonyos „kor-szellemnek” fityiszt mutató, de arról inkább mit sem tudó, konkrét időket feloldó kinyilatkoztatások!

Egy alaknak fél-emberi törzse volt:
növény-démon karokkal;
kakasfeje: lángoló taréjjal,
a lábai pedig hullámzó-sziszegő,
pigment-nyomokat hagyó, rím-színlelő,
örökké vedlő és újraöltöző kígyók voltak…

Egyik kezében korbácsot, a másikban koszorút tartott.

Abraxas befelé kacsint. Kettős minősége zavarba-ejtő.
Sötét entitásokkal küzdő, rejtett fény-áradásokat működtető (varázslat)…
A gnosztikusok az Abraxas-gemmák mintájára a középkorban talizmánokat készítettek, amelyek a legtöbb baj ellen megóvták hordozójukat…

Misztikus szöveg-szövetek: letűnt korokba merült térkép-foszlányai…
Éj-feketébe szőtt, gomolygás-foltokba burkolt örömök leányai… –

Kezdődhet(ne) így is a kép / vers, mint tudatalatti cím:
a DNS-erecskékben áramló rezgés-mintákhoz címezve…

Viasz(pecsétek) és lüktető higany-érzületek alatt lappangó tűz!
Érfolyamokból is kiszakadó, más létállapotokba is átözönlő
ön-láva át-áradások, parázsló víz-neműekkel, lírikus vérrel űz-
ött, üzekedő, ám megszállottságukban is jellem-őrző

teremtmények. Igen, Palkó Tibor műalkotásait idézzük meg éppen!
További kalandozások, elrévülések a víz és a tűz jegyében.

Intermezzo: Tűz, jöjj velem! – Dimenziós defekt:

Az elmélet lehetségesnek tartja, hogy más térdimenziók érintkezésbe lépnek a mienkkel. Ennek az egymásba csúszásnak a következménye lehet akár nagymértékű hő átadása. Ha pedig ez az érintkezés „véletlenül” egy személyen belül jön létre, az illető valószínűleg azonnal elég. Ez az elmélet arra is magyarázatot ad, hogy miért nem ég meg semmi az áldozat közelében.

Mary Reesert 1951. július 2-án reggel felkereste főbérlője, Pansy Carpenter. Meglepődve tapasztalta, hogy a kilincs szokatlanul meleg. Amikor benyitott, borzalmas látvány fogadta: Mary hamuvá égett maradványai a szobában. A székkel együtt égett el. A kiérkező rendőrök később egy tojásdad alakú tárgyat is találtak a hamuban, amelyről megállapították, hogy Mary feje lehetett, mely megmagyarázhatatlan módon összezsugorodott a tűzben. Csak a gerince, a mája, koponyájának egy darabja és a bal lába maradt épségben, amin még a papucs is rajta volt. A kivizsgálásba bekapcsolódó FBI sem talált magyarázatot az esetre. Az ügyet bonyolította az is, hogy semmilyen nyom nem volt, amelyből a tűz okára következtethettek volna. (A később Hamuasszonyként elhíresült Mary Reeser esete nem egyedülálló. Az 1700-as években jegyezték fel az első, spontán emberi öngyulladást, azóta pedig több száz ilyen halálesettel volt már dolguk a hatóságoknak…)

*

Jelenések!
(Fundamentális, hétköznapi látomás-töredékek.)

A Bolond egy baltával a keze-ügyében:
Szépasszonyokkal mosolyog össze éppen…

(Hommage ’a Kondor úr és Mr. Blake)

Fél-őrült úr: fény-baltával!
Fény-őrült úr: szárny-kaszával!
A fején könyvek s létra a hátán,
Látva-lát ő, főképpen, ha alva járkál:

Partra hányt-vetett sellő-torzók: roncsok mankókkal,
Farokuszony-csápjaikat vonszolva tátognak…
Sötét masszába, éjjel-csapdába beakadt, letört szárnyak,
Kerub-végtagok, szeráf-nemi szervek szétszórva:
Egy óriási, magnetikus pókhálóban…

Angyal-ördög, bak-sáska dög!
Kecskearcú költő! Vérszagod szárad… – Azázel üvöltözik:
A parton állva, hadonászva, rovaroktól hemzsegő földbe temetve,
Rozsdás-tövises növényekkel mellkasig benőve…

A tenger ma rém-fekete. Ködök mögül,
Iszamós buckákból kirajzolódva reszketnek-hasalnak
A meghasonlott szirének. A tenger velőkbe hatoló,
Morajló zenéje: sűrű, sötét-sűrű, kegyetlen…

A szirteken bögyös Néreidák teste vonaglik.
Viharok (legalább) negyvennégy kékhajú nimfája! Ezüstös barlangokból
Fölszökő jelenések. Jég-kék bimbók és só-foltok
Ritmusa a márvány-fehér aktokon…

A mélyből: megkövült Tritón beszél a buja társasághoz.
Egy-egy nimfa habos-tajtékos sziklákon guggolva:
Emberi csontokkal oboázik, némelyik pedig ostáblázik…
Hangok. Hang, hang, sűrű-sötét hangzat-halmaz…

Az argonauták álmában: Odüsszeusz és Eurylochus együtt
Hallgatják az iszonyú-vonzó, őrületbe sodró énekeket…
Betömni, viasszal tömködni be a füleket! Az árbochoz
Kötözni egymást! – Remegve könyörög Odüsszeusz,

Miközben Pénelopéra próbál gondolni,
De minden odavész, lassan az ősi ismeretlen
Rétegeibe rántva öntudatot – s az akarat:
Kínzó-mámoros énekek örvényébe süllyed…

Kaszáspókok vagdalják-kaszálják az Angyal-rajzolta tájat,
Aratják az éretlen, éjjel fölserkent grafika-gabonákat…
Ólompor ülepedik a fényíró köré…
Belső monológok, a mélyből Henoch Apokalypsise szól:

„Itt fognak állni az angyalok, akik a föld asszonyaival
Elkeveredtek, akiknek szelleme az emberiséget
Számtalan alakban meggyalázta és félrevezette,
Hogy az istenteleneknek és a démonoknak feláldozza…”

Egy segítő asszony tejet és pálinkát hoz.
Kebleiből itatja a zokogó költőt.
A költő mohón cumizza a szeszt.
Lét-értelmét: a látomás-cseppeket…

Blake úr egy baltával a keze-ügyében:
az Úristennel mosolyog össze éppen…

Az emlékezés, az egyféle átfogó képtár „leltár”, a folyamatos jelen(lét),
a feltárás és az analitikus áttekintés (mélységes magunkba-nézés)
egységes gesztusa (itt) – Palkó Tibor kiállításán – a spontaneitás speciális
apoteózisává válhat…

Ám, a „nagy szavak” most az elme-függöny mögé ájulnak,
amíg a képzelet és a látomás egymásba-nyíló kapui ismételten megnyílnak
(ismételten, de megismételhetetlenül is megnyílnak, miként e beállítás is kinyílik)…

Nagy Zopán

(Palota Galéria, Budapest, 2017. 12. 01 – 12. 19.)