Szabadulni, de miként?

A Budapesten élő és dolgozó Szász Lilla érzékeny, naplószerű képei a társadalmi tabuk és a másság különböző formáit vizsgálják – olvashatjuk róla honlapján. Gondolatébresztő felvételeivel többek között az emberi kiszolgáltatottságról, marginális csoportokról mesél.

– Mi vonzott a fotográfiában, mindig is kamera mögött szerettél volna állni?

– A gimnázium után a bölcsészkar mellett festő szakra szerettem volna menni, de nem rajzoltam elég jól. Egyszer azt álmodtam, hogy van egy fényképezőgépem, fotós vagyok. Előtte soha sem jutott az eszembe, hogy engem a fotográfia érdekelhet. Mindig is szerettem alkotni, de ez a művészeti ág elkerülte a figyelmemet. Elmeséltem apámnak az álmomat, vett nekem egy Minolta fényképezőgépet. Éjjel tette le az asztalomra, meglepetésnek szánta. Ha már volt egy gépem, gondoltam, hogy miért ne, kipróbálom. A Bölcsészkar mellett felvettek a Práter utcai szakmunkásképző fotós szakára, ahonnan gyakorlati helyként a Magyar Narancshoz kerültem. Ott szerettem bele igazán és véglegesen a fotográfiába, ezen belül is a dokumentarista fotográfiába.

– Mi inspirál leginkább a pályád során és miért?

– Röviden és hosszan is: minden. A fényképezés, az alkotás egy olyan csoda az életemben, ami, ha nem lenne, nagyon hiányozna. Szeretek történeteket találni, felkészülni egy anyagra, tájékozódni, beszélgetni, történeteket megismerni, képeket alkotni, sorozatokat összerakni, egy narratívát találni. Ugyanígy kiállításra készülni a kurátorokkal, múzeumokkal, a laborommal, képkeretezőkkel, installálni, utómunkát végezni, az új anyagra készülni is, röviden: mindent.

– Legújabb kiállításod az Inda Galériában a Good morning, bro! / Szia tesó… címet kapta. Honnan a névadás?

– A mostani kiállításra válogatott anyag a kötött létformátumokból, az elnyomottság, korlátozottság bizonyos, jellegzetes formáiból szabadulni készülő, vagy már szabadulóban lévő fiatalokról szól. Azt figyeli, mikből táplálkoznak a vizsgált fiatal csoportok vágyai, mik jelentik számukra a fogódzókat és az egymáshoz, csoportokhoz, közösségekhez, törzsekhez kapcsolódás (vagy inherensen, azoktól való elkülönbözés) orientációs pontjait. Mi történik, ha nincs forradalom, de információ már van – mégpedig olyan információ, ami a legegyszerűbb formában, legkönnyebben hozzáférhetően jut el ezekhez a csoportokhoz: vagyis a tömegkultúra, a sport, a fogyasztás képisége, az abban ideálként megnyilvánuló, vágyott tárgyi világ. A tárlat a kommunikációról szól, az információról, vagy annak hiányáról, közös nyelvről, identitásokról. Kozma Zsolttal, a kiállítás kurátorával több, mint egy évig dolgoztunk ezen a kiállításon, és a közös munkánk során átnéztük azokat a nyelvi elemeket, hashtageket, amiket az általam fényképezett fiatalok használtak az instagramon (a tiktok mellett ez a leginkább használt médiumuk). Innen „ugrott ki” először a #Good Morning Bro! angol cím, aminek a szó szerinti jelentésen kívül lehet egy azon túlmutató jelentése is, ami a fiatalok öntudatra ébredésére is utalhat akár. A magyar címet, a Szia, tesó… Kozma Zsolt találta ki, szerintem nagyon pontos, zseniális.

– Nagyszabású tárlattal készültél, négy olyan projekted mutatod be, „amelyek darabjai tematikus pontok mentén egymás mellé rendezve huszonöt évet kötnek össze”. Mesélnél külön-külön ezekről a sorozatokról?

– A négy projekt darabjai valóban a tematikus pontok mentén rendezve huszonöt évet ölelnek át: a Peresztrojka gyermekei 1998-ban, a Szovjetunió összeomlása utáni első évek szabadságformáit kereső Oroszországban, a Vágyak és a Lányok 2005-ben Magyarországon, a 700 méter pedig 2023-ban Kubában folyt.

A Peresztrojka gyermekei a peresztrojkát követő évek fiatalságáról szól, amikor a hatalom véget vetett a cenzúrának és felemelte a vasfüggönyt, az 1990-es években pedig elhozta a régóta várt szabadpiacot. A pénz, ami addig szigorúan véve semmit sem jelentett, most minden lett. Oroszország hirtelen a “minden tilos” álláspontról a “semmi sem tilos” álláspontra váltott, és a világ egyhatoda a tényleges anarchia állapotában találta magát. Ezt a hangulatot igyekeztem akkor, orosz szakos bölcsész ösztöndíjasként megragadni. Olyan témákra összpontosítottam, mint a csoportösszetartó erők, mint például: divat, popkultúra, foci, vagy éppen a politika.

A Vágyak és a Lányok fotói 2005-ben, Magyarországon egy lánynevelőintézetben készültek.

A Lányok egy fiatalkorúak számára fenntartott börtönben készült. Érdekelt, hogy mivel veszik körül magukat, amikor körülnéztem a szobákban, láttam, hogy mennyire vonzódnak magyar és nemzetközi popsztárokhoz, hírességekhez. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért, azt mondták, mert ezek az emberek szépek, gazdagok és sikeresek. Kíváncsi lettem. Tudni szerettem volna, hol és miben találják meg ők maguk a szépséget és a boldogságot olyan körülmények között, ahol el vannak zárva a külvilágtól. Ezért megkértem őket, hogy fogalmazzák meg, mit jelent számukra a szépség. Felöltöztek a legszebb ruháikba, és elvittek a kedvenc helyeikre. Ők állították be a képeket úgy, ahogy ők látják szépnek magukat. Hagytam, hogy ők irányítsanak engem. Így ők rendezték meg a képeimet, amelyek az életről és a szépségről szóló álmaikat mutatták meg.

A Vágyak fiatal tinédzser lányokról, reményekről, vágyakról és a jövővel kapcsolatos álmokról szól. A sorozat alapja egy történet volt, amit egy kiállítást követően egy szociális munkás osztott meg velem. Két tizenéves lányról szólt, akiknek az volt az álmuk: másmilyenek akartak lenni, mint a többi lány.

A legutóbbi munkám, a 700 méter a kubai fiatalok internethez való hozzáférését vizsgálja. 2016-ban a kubai kormány, amely addig (és azóta is) szigorúan ellenőrzi az információhoz és a technológiához való hozzáférést, Wi-Fi hotspotokat hozott létre Havanna-szerte. De mivel a legtöbb otthonban még mindig nincs rendes internet, a szélessáv továbbra is lassú, és még a Wi-Fi hotspotok 2 dolláros óradíja is túl drága lehet, ezért a tizenévesek most a város 35 Wi-Fi hotspotjánál, a város különböző pontjain gyülekeznek, beszélgetnek, de nem kütyükön keresztül, hanem személyesen. Érdekes mixet alkotnak a régimódi ’offline’, old time facebooking, és a mostani ’online’ kommunikáció között a Calle G-n vagy a Malecónon, a vízparti sétányon, a Paseo del Pradón vagy a John Lennon Parkban, ahová azért mennek, hogy lássanak és lássák őket. Mit csinálnak? Hiphopot hallgatnak, rapcsatát rendeznek, TikTok-videókat vesznek fel, fotókat és videókat készítenek az Instagramra, gördeszkáznak és görkoriznak, táncolnak és beszélgetnek.

700 méter – nagyjából ennyi a hossza annak a területnek a Calle G és Paseo del Prado útvonalon, ahol naponta a hotspotok miatt összegyűlnek. Számukra ez a 700 méter a szabadság és az öröm hossza. A jövőben épp ez a 700 méter jelentheti a változást.

A kiállítás ideje alatt és azt követően is a Lányok/ Daughters címmel az osztrák Fotohof által 2012-ben kiadott könyv, és a kiállításra készült, az INDA galéria által kiadott és Neszmélyi Réka által tervezett 700 méter / 700 Meters fanzine kapható.

– A Szia tesó…érzékeny témát érint. Fiatalokra fókuszálsz, akiket az elnyomottság, kötöttség bizonyos formái arra kényszerítenek, hogy szabaduljanak belőle. Látsz-e kiutat a számukra?

– A projektjeim általában egy közös élményt, együtt töltött időt mutatnak be, nem tudnak, és nem is szeretnének válaszokat adni. Amennyire lehetséges, amilyen közelségben csak lehet, együtt élek a vizsgált csoportokkal vagy egyes emberekkel. Nem válaszokkal, megoldási lehetőségekkel érkezem a helyzetbe, és így a projektek végére is inkább talán csak a számomra leghitelesebben képviselhető pontig jutok el: segítek a kérdések pontos megfogalmazásában. Olyanokéban, amelyek azután a közvetlenül érintettek és az értük felelős, hatalmi pozíciókban lévők számára is segít(het)ik a helyzet megértését – utóbbiak számára a megélését is. Ez nem a megoldás, de enélkül azt gondolom, hogy nem lehetséges megoldás.

– Képeidet milyen technikával készítetted?

– Általában analóg technikával dolgozom, leica és középformátumban, főleg Kodak Ektar filmet használok, de persze ez változhat a témáktól függően. Az utóbbi projektjeimben gyakran előfordul, hogy az analóg képek mellé digitális technika is vegyül, ezen belül leginkább telefonos képek. Szeretem a telefonos képek játékosságát, egyszerű használatát, de ugyanígy nagyon szeretem az analóg technika lelassult, meditatív jellegét. Használok archív képeket is, azokat jellemzően repróztatom és digitális formátumban használom újra őket.

– Mi foglalkoztat a jövőben?

– 2005 óta fényképezek nőket, különböző helyzetekben, csoportokban. Fényképeztem időskorú nőket (Aranykor, 2004), lánynevelő intézetben élő lányokat (Lányok, 2005), hajléktalan anyákat (Százszorszép, 2006-2007), édesanyámat, ahogy beteg nagymamámat éveken keresztül ápolta (Reggel, Délben, Este, 2018-2023), és legutóbb, egy, a Salazar diktatúra alatt nevelkedett és szocializálódott nőt (Rabul Ejtett Szabadságok, 2019-2023). Ennek az anyagnak a kapcsán kezdett érdekelni, hogy a hatalom, a mindenkori diktatúra hogyan hat a nőkre a különböző országokban és korokban. A fent említett Rabul Ejtett Szabadságok folytatása, a No bread for us at mens’ tables / Nincs számodra hely fotó és videóinstalláció olyan kérdésekre keresi a választ, mint például hogy milyen tendenciák voltak tapasztalhatók a 20. században, milyen ideológiák vezérelték a törvényhozókat, miket sikerült a feminista mozgalmaknak elérnie, hogyan hatott a 13 év NER-kormányzás a nők helyzetére Magyarországon, és hogy lehet-e ezek alapján következtetni arra, hogy merre tartunk.

A projekt először 2024. október 10-én a Liget Galériában lesz látható, a Molnár Vera által kurált, azonos című Nincs helyünk a férfiak asztalánál kiállításon, ami jómagam, és RitaGT portugál interdiszciplináris művész duóprojektje, A fotográfiát, videót és performanszot felölelő kiállítás a nők diktatúrákban betöltött szerepére fókuszál.

Takáts Fábián

Az enteriőrfotókat Simon Zsuzsi készítette.

Szász Lilla alkotásai https://szaszlilla.hu/ és https://www.instagram.com/dazzlefergusson/ oldalán megtalálhatóak.