Stefanovits Péter: Felülnézet című egyéni kiállítása

Abafáy-Deák Csillag: Felszállásra készen

Ami a tudomány számára a kétkedés, az a személyes élet számára az irónia.
(Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat, Bp., 1969.)

Ritka pillanat, amikor egy készülő kiállítás katalógusát már jóval a megnyitó előtt forgathatom, ha nem is kézzelfogható módon, hanem online, lapozva, rácsodálkozva az ismerős és a még sosem látott, soha ki nem állított alkotásokra.

Felülnézet a kiállítás címe. A katalógust lapozva még a Földön vagyunk, a felemelkedés, felszállás a megnyitón következik be. A REŐK-palota impozáns, a két emeleten átívelő kiállítás lélegzetelállító, szívbemarkoló és ugyanakkor a bombasztikus jelzők mellett mosolyt is kiváltanak, belőlem mindenképpen. Nátyi Róbert kurátor megteremtette számunkra, látogatók számára a megfelelő kifutópályát, hogy innen mi is felszállhassunk, nem is túl magasra, hanem egy olyan perspektívába, ami új nézőpontként többletinformációt ad.

Stefanovits Péter egy helyütt így fogalmaz: …művész szellemi, alkotói szabadsága a legfontosabb, ennek befolyásolása, az erre való korlátozó ráhatás minden formája elítélendő. Ideális esetben olyan társadalmi légkörbe helyeződik a szabad szubjektum megnyilatkozása, ahol a szakmai befogadó közeg is nyitott, elfogulatlan és kizárólag a szak-mai teljesítmény alapján ítél, válogat, vagy éppen a kurátori tevékenységét folytatja.

A tárlat Felülnézet címével is utal erre a tág, művészi-emberi horizontra, látásmódra. Nem távolságtartás ez, hanem folyamatos jelenlét, megszólalás, tettek és művek által, magával az életművel (Tízparancsolat sorozat I-X., 2020). Történelmi-kulturális korszakon és paradigmaváltásokon átívelő pályája koherens és következetes maradt (Időkapszula I., 2014, grafit, papír, Időszámítás I-III., 2014, digitális fotó, ’56-os kép, 2016, akril, vászon).

Bon Appétit, 2020, vagyis jó étvágyat kíván! Az installáció felteszi a Trianon kérdést, -traumát az asztalra. Nem gyorsétterem. Hófehér az abrosz. Makulátlan. Égtájakat is látunk, amikor már régen el vagyunk tájolva, itt É, D. K. Ny, minden a helyén. Mind a négy teríték mellett van kés, villa, kanál. Még nincs elveszve minden? Éhesen távoznak a lakomára hívottak? Nem. Az emésztést segítő salátástálak tele vannak. Kiporciózva. Nézzétek meg a kiállításon. A szalvétákon térképek, nem mertem kinyitni, tudom, nem szabad megérinteni a kiállított tárgyakat. A szalvétákon a térképek, nem tudom, mit ábrázolnak. Azt tudjuk, hogy rendesen beletörölték a szájukat a lakmározók. Vagy nem is így volt? Ez csak egy rossz álomnak tűnik, nyelünk egyet, galuskát érzünk a torkunkban. Muszáj továbblépnünk, Stefa segít ebben, finoman, szellemesen a következő alkotásokkal. Ezt teríti nekünk.

Önmagát is gúny tárgyává teszi, kétségeit sem tagadva. Szakralitása fegyelmezett, ha kell, ironikusan szemléli az egyházi rutint, felszínességet (Engedelmesség, 2020, vegyes technika, vászon, Ereklyék I-II., 2021, szén, pasztell, vegyes technika, papír). Önmagára és a világra kérdez rá, anélkül, hogy recepteket adna a sérelmek, gondok megoldására. Mer szubjektív lenni, önazonossága érzését (a belső gyermek attitűdjét) sem titkolja, önmagát szembesíti, hogy ki vagy, mi a szereped az életben, a világban. Mindezt sohasem direkten teszi, hanem a művészet, a humánum eszközével, találékonyságával. Nem mutat, nem hordoz agitátori vonásokat. Egy változó, ellentmondásokkal, kudarcokkal teli világban is felvállalja, hogy a jelenségek mögé látva a groteszk arcát rajzolja meg, finom iróniával, csipetnyi szarkazmussal (Rejtett átvilágítás, 2022, litográfia, Következetesség, 2022, vegyes technika, vászon).

Hogy Örkény István tisztelője-e vagy akár Becketté, nem tudom. Alkotásainak belső dinamikája az, ami felveti, felvetheti az irodalmi párhuzamot. Sejtések és újrasejtések, a megszerzett bizonyosság és az elveszített bizonyosság kettős arca jelenik meg műveiben (Átváltozás, 2020, vászon, clorox, Hitetlenség, 2022, akril, vászon.) Nem szerepet játszik, számára a színpad a vászon, a papír, a leírt szó, mondat, amely nemegyszer hiányos, mert senki sem lehet orákulum, tévedhet (Elhagyott oltár I-II., IV., 2018, szén, pasztell, aranyfüst lemez, papír).

A véletlenszerűség látszatával teremti meg a hétköznapi élettel való kapcsolatát, amely a néző fejében metamorfózison megy át, átértékelődik (Hódolat I-III., 2017, szitanyomat, Hegyi beszéd, I-V 2011, vászon, clorox). Az átmenetek struktúráját vizsgálja, az önellentmondásokat, konfliktusokat (Raktárkészlet, 2007, digitális fotó). Nem verdikteket mond ki, sulykol, éppen ellenkezőleg, az emberi természet, érzés és gondolat hálószerűségét állítja elénk, az emberi lélek nagy ismerője és kétkedője is. Tudva, hogy A kulcs a semmiben forog. (Örkény István Kulcskeresők)

A műfajok között szabadon mozog, ahogy belső látása kívánja (Jelkép, 1976, cinkmaratás, Időtlen tárgy I., II., IV., 1999, szitanyomat, Möbiusz táj, 2007, elektrográfia). Nem a forma határozza meg, mit visz a vászonra, de a tartalom elsődlegessége nem írja felül a formát, mint kifejező eszközt, hanem eggyé válnak, kiegészítik egymást. Sorozatokban gondolkozik, mint aki lépésről lépésre halad. Ez nem a tömörség hiánya, nem az egyetlen, mindent átfogó kép megtalálásának igényének feladása, hanem oszcillálás, a részletekbe mélyedés, a részletek más irányból való megközelítése, becserkészése. Mintha azt mondaná: És az itt nem szúr szemet senkinek, hogy ennek az embernek igaza van? (Örkény István Kulcskeresők)

Szemet szúr. Ha másét nem is, Stefanovits Péter szemét szúrja (Hegyi beszéd, I-V 2011, vászon, clorox). Folyamatosan arra törekszik, hogy az igazságot kimondja, de itt van egy csavar: a közvetlenül nem megnevezhető igazságot térképezi fel. Az igazság groteszk voltára mutat rá (Figyelem! A kis fametszők készülnek valamire, 2019, elektrográfia).

Járom a termeket, egyiket a másik után, titkok sorakoznak a statikus és dinamikus képeken. Megfejtett, megfejthető és megfejthetetlen titkok, a modern ember és a modern kor létélménye. A bűn és az ártatlanság, az igazság és a hazugság kettőse vörös fonálként húzódik végig az életművön (Rejtőző kereszt, 2002, Analízis, 2016, litográfia, Döntő pillanat I-II., 2016, szitanyomat). Mintha egy labirintusba tévednénk, amelynek csak bejárata van, kijárata nincs. Vagy ha van, nem ott van, ahol remélni szeretnénk. Hogy Stefanovits Péter groteszk realista-e, nem tudom. Mindvégig a földön jár, még angyalként vagy szellemként is (Angyali üdvözlet, sorozat, 2020, tinta, papír). Ragaszkodik a tapasztalathoz, a világ négy sarkához, a négy égtájhoz (Négy évszak Tél, litográfia).

Tájékozódik, hol van, hol lehet. Nem mindig kell tudnia, elég, ha érzi, ha megérzi, hamis útra tévedt, vagy nem jó úton jár. Szituációs technikája páratlan, néhány elemből rendszert épít, szociológiai jelenséget (Tájprotézis I-II., 2021, szén, pasztell, papír).

Nem tudom, hogy Stefanovits Péternél a cím szüli a képet, vagy a kép szüli a címet, tény viszont, hogy művészi felfogásában tetten érhetjük a konceptuális attitűdöt is. A címadás fontos számára, sőt a műtől való távolságot, a mű íróniáját az olykor közhelyes címadás is hangsúlyozza, a mű szerves része, egyben a játék kezdete, hasonlóan a visszatérő (önazonos) motívumokhoz, amelyek visszatérő volta szintén nem véletlen, hanem tudatos művészi választás, döntés eredménye.

Műveiben az intertextualitás számos formában megjelenik. Még akkor igy van ez, amikor egy idézet olvasható a grafika képterében. Az idézet közvetlenül és nyíltan ad információt, és a hivatkozás megértéséhez bizonyos ismeretekre van szükség, erőfeszítésekkel.

Az allúzió is jelen van műveiben, a sejtés, a rejtett utalás, a bizonyosság megkérdőjelezése, az adott szituációba való visszafogott belehelyezkedés. Olykor a referenciák értelmezése mentén közelíthetjük meg a képi világát, vizuális utalásait.

Az utalást az emlékezet, elsősorban pszichológiai kontextusban vagy összehasonlító történelemben alkalmazza. Az allúziót pszichokorrekcióként is felfoghatjuk, amely segítségével Stefanovits Péter tereli a néző tekintetét, tudattalan világát, ezzel akaratlan reakciót is kivált(hat) a szemlélődőből, miközben a grafika képi karakterét és helyét rögzíti. Amit látunk és a látvány mögöttese közötti azonosság és különbség nem azonnal fejthető meg, ismerni kell a jelenség, a hivatkozás eredetét is. A közhelyes motívumok érzelmileg válnak telítetté az allúzió által.

A kiállításmegnyitó után Szegedről kisbusszal hazafelé tartva még mindig nem landoltunk a Földön, peregtek fejünkben a képek, ezt segítette, Stefa választott otthonából küldött pákozdi pálinka is, amit megkóstolhattunk és útitársainkkal koccintva emlékeztünk a rendkívüli tárlatra.

Kölüs Lajos: A szívzörejek kottái

A művész óhatatlanul deviáns. Megelőzi a kort, amelyben él.
A „megelőzésnek” pedig megvan a maga patologikus veszélye.
(Huszárik Zoltán)

Stefanovits Péter szívzörejeit látjuk, és talán halljuk is a tárlaton, kottázni sem kell, kotta nélkül is játszható. 2017-ben Szívzörejcímmel nyílt kiállítása a Műcsarnokban. A képeken látható jelek, szimbólumok olyan jelenségekre utalnak, amelyek eltérnek a normalitástól, a megszokott-tól. Zörejek, hol a szíven kívül, hol a szíven belül. Nincs másik szíve, Eötvös bohócnak mindig volt egy hangszere, egy újabb. Stefanovitsnak szívzöreje más és más. Mindig van egy új és egy újabb. Ilyen alkat, érzékeny a ritmuszavarra. Az emberi élet anomáliáira, feszültségeire.

Kerül minden pátoszt, többnyire lefokoz, torzít, hogy élesebben látszódjon a zűr, amit a világ, vagy maga az ember okoz vagy okozni vél. Sosem hatásvadász. Néha úgy érzem, olyan, mint egy számítógépes program, amely az igen-nem között választ, a választás kényszerével, hidegen és okosan.

Képeit mozgalmas csend uralja. Tárgyak és gesztusok közötti feszültséget állítja elénk, színesen, fekete-fehéren. Őrlángot gyújt, hogy emlékezzen. Ezek az őrlángok nem a végvári vitézek táborának őrlángjai, sosem alszanak ki, mint egykor az utcai gázlámpákban sem. A lámpagyújtogató maga Stefanovits Péter, aki nem pálcát tart a kezében, hogy őrlángot gyújtson, hanem tollat, szént és a papírt, érintkezésükkel táplálja az őrlángot.

Művészi habitusában ott az örök nyugtalanság. Clorox Művek címmel állította ki különleges technikával készült 25 vásznát 2012-ben a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozó Budapest Galériában, a Szabad sajtó úton: …fehérítővel maratja ki az anyag fedetlen felületeit, mely technika a bizonytalanságot, a sötétség és világosság elkülöníthetőségét érzékelteti. A tárlat a háziasszonyok által jól ismert, a hiponál aktívabb fehérítőszerről, a Cloroxról kapta a nevét. A művész a vegyileg festett fekete vászonra fújja ugyanis a kémiai szert, ami fakít, és ettől erősen maratott grafika születik.

Sorozatban, ellenpontokban gondolkodik, kísérletezik (Időszámítás I-III., 2014, digitális fotó), mintha egy szőnyeg visszáját vizsgálná.A világ Isten-szőtte szőnyeg,/ Mi csak visszáját látjuk itt,/ És néha – legszebb perceinkben -/ A színéből is – – valamit./ (Reményik Sándor A szőnyeg visszája, 1933). Piros foltok és szürke hátterekből emelkedik ki a fekete vagy a sárga (arany) szín. Értéket jeleznek, az élet értékét és múlandóságát.

A kereszt számos alkotásán megjelenik, szakrális jel, súlya van, hol ember hordozza a vállán, hol a természet lágy ölén találjuk meg, elveszett, elhagyott tárgyként (Jelkép, 1976, cinkmaratás, Rejtőző kereszt, 2002, Teremtés I-II., 2012, litográfia, Elhagyott oltár I-II., IV., 2018, szén, pasztell, aranyfüst lemez, papír). Egyik mű sem bibliamagyarázat, az értelmezés szabadsága hatja át a műveket. Érintések. A szakralitás avantgárd, elvont, korszerű, mai technikán alapuló módszerekkel történő megközelítése, egyben őrzése.

Különleges viszonyban van a történelemmel, pontosabban a történetiséggel, a narratívával (Bartók oltárok I-III., 2006, elektrográfia, Átváltozás, 2020, vászon, clorox ,Bon Appétit, 2020, installáció). Szürreális látásmódjának szerves részei a történeti korok jelenségei, amelyeket gyakran összekapcsol kortárs utalással, egy utópia lehetetlenségét a mai valóság performatív aktusaival. Megnyit egy területet a gondolkodás számára, a konvenciórendszer legitimitásának feltételességét jelezve, hogy az igazság megjelenése mindig korlátokba ütközik, leggyakrabban maguk az igazságfeltételek azok, amelyek gátló tényezőként hatnak. Sajátságos Stefanovits paradoxon, hogy olykor a jelölő és a világ közti ok és okozatiság szétkapcsolásával éri el, teremti meg a mű belső feszültségét, az üresség terét.

A Raktárkészlet, 2007, digitális fotó c. műve olyan világot jelenít meg, amely az emberi lelkekben érzésként, lenyomatként ma is jelen van, bár Marxnak, Engelsnek és Leninnek egymás mellé állított mellszobrai a bolhapiac érzetét keltik bennem. Itt nem az a fő üzenet, hogy raktárra kerül a múlt és annak szereplője, ideológusa. Oleg Kulik életnagyságban tyúkketrecbe helyezte, tollal a kezében Lev Tolsztojt a Velencei Biennálén (Tolsztoj tyúkokkal), és három tyúk rövidesen tollakkal és ürülékkel borította be. Stefanovits ítélete közvetettebb módon, de a rács jelenlétével válik szimbolikussá, blaszfémia (Hódolat I-III., 2017, szitanyomat) nélkül.

Akár egy utazó, vándorol a világban, a városban, koptatja az aszfaltot, padot, sosem kívülállóként van jelen (Szabadtéri gyakorlat II., 2011, litográfia, Korfúi szentélyek – sorozat, 2014, barnított fotók). Képeinek otthonossága (Királysír, 2018, akril, vászon), a motívumok összetettsége (Élettörténet, 2012, elektrográfia, Időszámítás I-III., 2014, digitális fotó) teremti meg, hogy számos mű időben is fennmaradjon, nem csak mint korlelet.

Számára a technika csak keret, lehetőség, a stílus, a kreatív megformálásmód teszi egyedivé alkotásait (Róma I-VIII., 2018, elektrográfia, Kijárat sorozat, 2018, tintarajz, papír).

Montázs- és filmszerű, az alkalmazott grafika kifejezésmódját is magába ötvöző technikája révén olyan képi rendet hoz létre, amelyben a váratlan, a véletlen, a hiány mint képi jelenség hordozza, rejti magába a mű alapvonását, alapértékét, egyben ezzel az adott jelenséget kiemeli a tömegből, vonzóvá, érdekfeszítővé teszi. Mintha tudás fáját építené, az ember ön- és létértelmezését segítve (Örökítési gyakorlat I-II., 2005, litográfia, Bartók oltárok I-III., 2006, elektrográfia). Nemcsak akciófigyelő, hanem a képi térben lezajlódó események révén akciózik is (Időjáték II-III., 2004, szitanyomat, Möbiusz táj, 2007, elektrográfia), egy sajátos ex-libris világot teremtve, amelyben nem idegen hatásként van jelen a plakát (az utca művészete) sem.

A művészi szabadságát mindvégig megőrizte és megőrzi, az alkotói függetlenség ellenére, vagy inkább azt teljesebbé téve, művészetének és műveinek közös jellemzője a személyesség, az egyediség, az ötletesség és a kifejezőerő együttes jelenléte, a propaganda szolgálatát elkerülő alkotói magatartása, szemlélete (Engedelmesség, 2020, vegyes technika, vászon, Hitetlenség, 2022, akril, vászon, Engesztelés, 2022, akril, vászon, Irgalom, 2022, akril, vászon, Mulandóság, 2022, akril, vászon).

A jelek jelentés­vesztése és az emblémák jelentésmódosítása visszatérő toposzként van jelen az életműben. Folytonos a szívzörej és kottacsend, egymásba fonódnak képnaplók, transzcendes dimenziók és élmények. Az anyag, a jel túlmutat önmagán. A csend is. A csend el van vetve, a szívzörejt eltakarja a nevetés, a naplók töredékben maradnak fenn. Kinek a csend, kinek a zaj, a sűrű, disszonáns hang kell, a zűr szív nélkül. „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,/ ami nekünk vigasz!(Illyés Gyula Bartók, 1955).

Nem véletlen, hogy a pólusok dialektikája (groteszk és transzcendens) visszatérően jelen van Stefanovits Péter művészetében. Gyakran a mítoszok nyelvét használja (Korfúi szentélyek – sorozat, 2014, barnított fotók). A hagyományok tisztelete mellett a progresszív megoldásokat is keresi, ennek jó példája műveinek szimultánizmusa, azaz az egyidejűséggel megkérdőjelezi az időbeliségen nyugvó linearitást, a mintakövetést, a mintaértelmezést, és a képi térben, vagy a sorozat által különböző nézőpontokat ütköztet.

A műfajok változatos használatával a különböző részleteket (háttér, közeg, szín, forma), a történet narratíváját, struktúráját (belső törvényszerűségét), lírai vagy drámai szemszögből gondolja tovább, értelmezi át, például Feltöltés, 2019, digitális reprodukció, Búcsú, 2021, akril, vászon, Változás I-II., 2021, akvarell. A részletek kiteljesedésében, sokarcúságában a teljesség igézetét ismerjük fel, a lét totalitásának érzetét, benne az emberi szabadságot. Átjárókat nyit az áttetsző emlékek és a jövő elképzelt világa között az esendő ember tudatával, dacával, hogy töretlen tud lenni. És igaz. Kottával és kotta nélkül.