Sovány, magas Hitchcock nőnemben és állóképekben

VIVIAN MAIER A TITKOS SZENVEDÉLY CÍMŰ KIÁLLÍTÁSA A MAI MANÓBAN

2017 ősze túl az ajándékként kapott késő nyári időjáráson, fotókiállítások sokaságát is hozta. Nem győz az ember egyik kiállításról a másikra, egyik különleges fotós műveinek megtekintéséről a másikra menni és konstatálni, hogy milyen sokrétű és személyiség- és tehetségfüggő a fotóművészet.

Nyitásnak meg kell magyaráznom a cím talányos extremitását. Vivian Maier (1926-2009) munkássága, ami csak a halála után előkerült hagyaték megismerése nyomán nevezhető „munkásságnak”, számomra kifejezetten hitchcocki vonásokat mutat. Rejtőzködése, mégis önarcképek sokaságát felmutató furcsa szorongó és különleges humorral megáldott lénye a kiállítás végignézése alatt mosolygásra és a nagyhírű filmrendező emlékére inspirált. Minden Hitchcock rajongó pontosan tudja, hogy a rendező minden filmjében feltűnik egy-egy váratlan pillanatban. Két alapvető hasonlóságot vélek felfedezni a világhírű filmrendező és a csak halála után jóval felfedezett őstehetség Vivian Maier szemlélete között. Az egyik a világ furcsa, groteszk láttatása az egyik, a másik az az ambivalencia, hogy bár elnyomhatatlan vágy él mindkettőjükben arra, hogy megmutassák magukat, ezt elbújva, rejtőzködve, teszik.

Vivian Maier hagyatékát tíz éve fedezte fel egy amatőr történész John Maloof. Mintegy százezer negatív maradt az utókorra. A hagyatékot gondozó New York-i intézet kifejezetten a Mai Manó számára állította össze ezt az anyagot, ami a jelenlegi kiállításon látható.

Nem tudom mennyire általános, amit itt megfigyeltem, hiszen a hatalmas mennyiségnek ez csak töredék része, főleg az ötvenes-hatvanas évek New Yorkban és Chicagóban fényképezett anyaga, ami nekem feltűnt, hogy a portré alanyok, akár gyermekek, akár felnőttek, abban a ritka esetben is, ha arccal, akár teljes alakkal láthatók, sosem mosolyognak. El nem tudom képzelni mit mondhatott az utcán fotózó szikár nevelőnő, de a képeken mindig egy furcsa gyanakvó, grimaszszerű arckifejezés jelenik meg. A világlátása, és a világban élő ember Maier számára csak akkor érdekes, ha nem átlagos, nem hagyományosan megjelenített. Ezért a sok háttal fényképezett alak, ezért a test sokszor csak középső részének fotója. Nagyon szellemes, hogy a kiállítás első emeletén található egy pont így elhelyezett tükör, mikor a látogató is ilyen módon látja önmagát. Ugyanezt a szemléletet tükrözi, hogy önarcképeinek döntő többsége kalapos árnykép. Akár virágos fűben, akár deszkakerítésen, akár agy nagy városi ház fehér falán jelenik meg árnyékként. Az utóbbi kép teljesen Hitchcock világát varázsolja elő. Egyetlen utcai önarcképen látjuk a fotós arcát kivehetően, egyértelműen. És ez az arc is a fanyarul figyelő, nem vidám, de nagyon érdekes embert mutat.

Szereti a tükörrel való játékot, a kalapos női megjelenítést, a cipőket, a csak lábak fotózását. Összesen két ismert ember portréja látható a kiállításon: Audry Hepburn a My Fair Lady 1964-es chicagói premieren, komoly arccal és nem túl éles képen, valamint Sinatra egy 1960-as csoportképen. Az egyik legizgalmasabb és legmodernebb kép egy 1969-ben Chicagóban készült fekete-fehér fotó. Egy autó belsejében, fénycsíkban látható az ülés háttámláján pihenő férfi kézfej.

A kiállítás kiegészítése egy videóösszeállítás, ahol Vivian Maier cipői, filmtekercsei, az előhíváshoz adott utasítási láthatók, kiemelve az amatőr fotós nem mindennapi lényét.

Fürth Éva

Vivian Maier A titkos szenvedély című kiállítása a Mai Manó Házban
A kiállítás 2017. október 5–2018. január 8. között látogatható
Kurátor: Csizek Gabriella

© Vivian Maier/Maloof Collection, Courtesy Howard Greenberg Gallery, New York