Remekművek béna kézzel

Renoir egész életét a festészetnek szentelte, és egészen 58 éves koráig semmi sem mutatott arra, hogy munkásságának utolsó húsz évében egyre súlyosbodó, gyógyíthatatlan betegség fogja megnehezíteni nemcsak munkáját, de mindennapi életét is. 1894-ben Renoir fiatal feleségével a Montmartre-on, a Girardon utca 13-as szám alatt lévő romantikus épület, a Château des Brouillards egyik lakásában élt. Már ekkor panaszkodott reumatikus fájdalmakra, ám nem tulajdonított ennek jelentőséget.

Jean Renoir, a festő idősebbik fia, híres filmrendező 1862-ben megjelent Pierre-Auguste Renoir, Mon père című könyvében (magyarul: Apám, Renoir. Gondolat, Budapest, 1972. Fordította G. Beke Margit) elmeséli a betegség első komoly jeleinek körülményeit. A család ekkor Essoyes-ban élt, és a fiúk egyik unokatestvére, Paul Parisot aki kerékpárok javításával és eladásával foglalkozott, amikor a családnál volt, megmutatta csillogó-villogó biciklijét. De Renoir festőbarátai is két keréken jöttek látogatóba. Renoir megkérte a rokont, szerezzen be neki egy kerékpárt. Egyik alkalommal eszébe jutott, hogy elkarikázik a forrásokban gazdag, közeli Servignybe, ahol a kavicsokon futó Ource folyó lenyűgözte. És ekkor történt a baj, amiről Jean Renoir így ír: „ezen az esős napon Renoir biciklin ment Servignybe. Egy tócsában megcsúszott a kerék, és ő egy kavicsrakásra esett. Mikor felállt, úgy érezte, hogy eltört a jobb karja. Gépét az árokba tolta, és gyalog tért haza. Azzal vigasztalódott, hogy szerencséjére két jobb keze van. (…) Az essoyes-i orvos sok csonttörést látott, értett is hozzá. Gipszkötést tett a karjára, és azt tanácsolta neki, hogy ne üljön többé kerékpárra. (…) A szabályszerű negyven nap leteltével montmartre-i orvosunk, Joumiac doktor levette a kötést, és kijelentette, hogy a csont szépen összeforrt. Renoir nyugodtan nekikezdett a festésnek mind a két kezével, és azt hitte, most már elfelejtheti a kalandot.” Ám nem így történt. 1898 decemberében Renoir olyan fájdalmakat érzett, hogy jobb karját felemelni sem tudta, és napokig nem nyúlt ecsetjéhez. Journiac doktor reumás ízületi gyulladást diagnosztizált, és közölte a családdal, hogy az orvostudomány ezt egy megmagyarázhatatlan betegségnek tekinti, és csak annyit tudnak róla, hogy súlyossá válhat. Egy fájdalomcsillapítót, antipyrint rendelt. Egy másik, Baudot nevű doktor gyakori béltisztítást javasolt. 1898 és 1900 között Renoir borzalmas fájdalmai átterjedtek csuklóira és ujjaira. Aix-les Bains, Bourbonne és Saint-Laurent-les-Bains gyógyfürdői hatástalanok voltak. A betegség rohamosan maga alá gyűrte. 1902-re a bénulás arcát is megváltoztatta. 

Renoir betegsége váratlan krízisek sorozata révén súlyosbodott. Főleg az éjszakák voltak kínosak. Néha napokig fel sem tudott kelni ágyából, így a munkát is félbeszakította. Barátja, Georges Rivière azt tanácsolta neki, hogy konzultáljon egy újabb doktorral. Renoir azt válaszolta, hogy ismeri saját magát, úgysem tartaná be az orvos utasításait és hozzátette: „Az én karakteremmel, amikor betegségünk van, megtartjuk azt, hacsak nem hajlandók eltűnni, megunván, hogy nem kezeltük őket.” 

Cagnes-sur-Mer, az utolsó menedék 

Miután az orvosok azt tanácsolták Renoirnak, hogy költözzön Dél-Franciaországba, ahol a tengeri klíma jót tenne beteg szervezetének, a festő Cagnes-ban telepszik le, ahol először a stílustalan Posta épületébe költözik, amelyről több képet is fest. 

Ezután megvásárolja a dombon elhelyezkedő, Les Collettes-nek nevezett három hektárnyi birtokot több száz éves olajfáival. 

Cagnes-ban Renoir egyáltalán nem él elszigetelten a külvilágtól. Műgyűjtők és műkereskedők, mint Maurice Gangnat és Ambroise Vollard, festőbarátai, mint Henri Matisse, Pierre Bonnard, Amadeo Modigliani, valamint Pablo Picasso is meglátogatják. Ez utóbbi, Renoir nagy csodálója, beteg barátja halálának évében, 1919-ben egy portrét is készített róla.

A beteg Renoir a festői környezetben több mint 700 képet alkot. „Mennél kegyetlenebbül kínozták a fájdalmak, annál többet festett. Nizzai barátai egy fiatal modellt szereztek neki, aki apám halála után az én feleségem lett. (…) Andrée-nak is része volt abban, hogy Renoir megörökíthette vásznain az életöröm utolsó csodálatos hozsannáját.” – olvassuk az Apám, Renoir-ban. 

Cagnes-i periódusában Renoir elsősorban birtokából merített ihletet. Számos képen megfestette a háza körüli tájat. Az alábbi kép 1914-ből való.

1910-ig Renoir ha nehezen is, de tudott járni. Először egy, majd két bottal, azután mankókkal. Egy évvel később felesége rendelt neki egy kerekesszéket. Szolgálólányuk, a megtermett Louise emelte ki ágyából és helyezte át a festőt a kerekesszékbe. De már ülni is alig tudott. Fiának azt mondta, olyan, mintha izzó parázson ülne. 1912-ben egy híres bécsi orvos vizsgálta meg, aki Jean Renoir elmondása szerint megígérte a betegnek, hogy néhány hét alatt lábra állítja. Erősítőket adott neki, majd egy napon felállította kerekesszékéből és azt mondta, Renoirnak, induljon el. A festő, aki két év óta nem kelt fel a kerekesszékből, hitetlenkedve tett néhány lépést, majd ezt mondta: „Lemondok róla, doktor. Minden erőmet rá kellene szánnom, és a festésre nem maradna. Ha választanom kell a járás és a festés között, inkább a festést választom.” A neves műkereskedő, Ambroise Vollard 1920-ban megjelent Auguste Renoir című könyvében megírja, hogy Renoir azt mondta neki, boldog ember, mert csak festeni tud, és hozzátette: „nem panaszkodhatom, megőriztem látásomat.”.  

Hogy védve legyen az időjárás viszontagságaitól, ugyanakkor elég fényt kapjon, Renoir egy faházat építtetett a kertbe, nagy üvegablakokkal.

Renoir utolsó éveinek főműve A Fürdőző nők, ami 1918 és 1919 között, kevéssel halála előtt keletkezett. A művészettörténet a festő képi testamentumaként kezeli a 160×110 centiméteres festményt. Az előtérben lévő két meztelen nő modellje egyaránt Andrée Heuschling volt. A kép Renoir élet, az emberi test és a természet iránti szeretetét tükrözi, és sokat köszönhet a Renoir által csodált Tiziano és Rubens festményeinek. A mostani kiállításon is látható képet a festő fiai a francia államnak ajándékozták. Ma az Orsay Múzeum tulajdona. 

Renoir, a béna kezű szobrász

Egyre erőtlenebb keze ellenére Renoir 1907-től a szobrászat felé fordul. Saját kezével két szobrot készít, az egyik kisebbik fiáról, Claude-ról egy féldombormű, a másik egy 1908-ban létrejött mellszobor szintén Claude-ról, akit Coco-nak becézett.

Renoir többi szobra egy rendkívül tehetséges spanyol szobrásszal, Richard Guinóval együttműködve készült. Ambroise Vollard ismertette össze 1913 nyarán Guinót és Renoirt. Vollard meggyőzte az ifjú Guinót, „legyen Renoir keze.” A festő vele együtt gondolta ki, hogyan lehetne képeit három dimenzióban megvalósítani. 

A festő és a szobrász szinte szavak nélkül megértették egymást. Renoirnak elég volt egy intés pálcájával vagy egy morgás, és Guino tudta, mit kell tennie.

Legenda vagy valóság?

Renoir életrajzírói közül egyesek azt állítják, hogy utolsó éveiben Renoir a kezéhez kötözött ecsetekkel festett. Mások ez egy legendának tartják, és azt mondják, hogy „csupán” a kezébe kellett adni ecsetjeit, mivel ő maga már nem tudta megfogni azokat. Egyik vélemény sem alaptalan, mégpedig mindkettő Renoir fiainak elmondása nyomán alakult ki. Jean Renoir az Apám Renoir című könyvében így ír erről: „Sokan azt hiszik – mert mondták, meg is írták róla −, hogy az ecsetet kezéhez kötözték. Nem egészen így van. Az igazság az, hogy beteg, érzékeny bőrét az ecset fanyele is sebesre dörzsölte, és ezért egy darab finom vászonnal védte tenyerét. Elgörbült ujjaival inkább markolta, mint fogta az ecsetet.” Másik fia, Claude viszont másképpen emlékszik. 1959. február 26-án Gabrielle Renard, Renoir kedvenc modellje és két fiának dajkája, nevelőnője meghalt. A Paris Match című hetilap 1959. március 14-i számában Claude Renoir egy hosszú megemlékezést tett közzé Gabrielle-ről. Ebben apjuk utolsó napjairól többek közt ezt írja: Látom magam előtt, amint ’Ga’ tartja a palettát, ami már túl nehéz volt apámnak. Látom apámat így festeni utolsó napjáig, és keverni a festéket az ecsettel, amit erőtlen kezéhez erősítettem. 

Magyar Miklós