Tiszatájonline | 2018. október 3.

Plein air másképpen

A CSONGRÁDI NEMZETKÖZI ALKOTÓTÁBOR KIÁLLÍTÁSA
Idén tanárok és tanítványok dolgoztak itt együtt, találunk köztük lengyelt, románt, szerbet, németet, litvánt, de még némethonba települt argentint is, az idei telepen is részt vettek romániai, vajdasági magyarok, és természetesen hazai alkotók is. Nemrég a művésztelepen készült művekből nyílt kiállítás a Szegedi Akadémiai Bizottság székházának galériájában és e tárlat arról árulkodik, hogy – bár a művek egymástól függetlenül szuverén életet élnek – van közös jellemzőjük, ez pedig az elengedettség… – PACSIKA EMÍLIA KRITIKÁJA

A CSONGRÁDI PLEIN AIR NEMZETKÖZI ALKOTÓTÁBOR KIÁLLÍTÁSA
A SZAB-SZÉKHÁZBAN

A plein air az akadémizmus műterméből vonult ki a természetbe, képviselői egy bitumen fekete festői világot fürdettek meg egykor a napfényben. E törekvés művészei a teátrális modorosságot váltották le, miközben színnel, valőrrel, fénnyel teli látomásos valósággal töltötték meg vásznaikat. Sokan ma is szívesen festenek a természet közelében ám mára a plein air, a „szabad levegő” fogalma úgymond az alkotói szabadság szimbólumává is lett. Csongrádon a Plein Air Nemzetközi Alkotótáborban nyaranta több évtizede gyűlnek össze olyan alkotók, akik a szabadság élményére, a szabad levegő lélekbe áramlására vágynak. Az egykori Czájlik szőlőbe és villába minden alkotó elhozza a maga stílusát, gondolati világát, de másképpen érzi magát itt, mint az otthoni műterem magányában. A közösségben oldódnak a beidegződések, netán a görcsök is. Idén tanárok és tanítványok dolgoztak itt együtt, találunk köztük lengyelt, románt, szerbet, németet, litvánt, de még némethonba települt argentint is, az idei telepen is részt vettek romániai, vajdasági magyarok, és természetesen hazai alkotók is. Nemrég a művésztelepen készült művekből nyílt kiállítás a Szegedi Akadémiai Bizottság székházának galériájában és e tárlat arról árulkodik, hogy – bár a művek egymástól függetlenül szuverén életet élnek – van közös jellemzőjük, ez pedig az elengedettség. Igaz vannak olyan művészek akik itt is, generális kérdések körül keringenek, de az összhatás a felszabadultságról árulkodik. A tárlaton cím nélküli alkotásokat láthatunk: filingek, hangulatok, érzetek, a szabad lélegzet által inspirált műveket.

A nemzetközi mezőnyben a lengyel alkotók táborát erősíti Anna Siek, aki úgy bánik a festékkel, mint szobrász a negatív-pozitív felületekkel, festményén a szurok-fényes-fekete és a matt-süket-fekete bizarr váltakoztatásával „sötét izgalmakat”képes kelteni. Honfitársa, Barbara Czapiga megvicceli a nézőt, borsózöld dinnyeszeleteket és citromsárga fűszerpaprikákat rak elé egy tálcára, talán azért, hogy konkrét tárgyábrázolása mián nehogy realistának tűnjön. Patrycja Bodula grafikái klasszikus technikákkal előadott, epikus munkák. A csongrádi tájról, házakról készült linómetszetek, tollrajzolt fák afféle szemlélődő realizmussal ünneplik a valóságot. Nem mondható el ugyan ez Volker Beyer (német) gesztus-képeiről, melyeken karakteres meszes fehér ecsetnyomok vegyülnek fekete és színes festékcsapkodásokkal, laza faktúrákkal. A művész, tasisztikus, „szín löttyentett” kompozícióiban hömpölygő dinamika rejtezik. Ronald Münch (német) festményei mintha a jugendstilhez csatolnának vissza. Egyik képén piros-sárga mezőkben fekete „vonal piktogram” kígyózik. A kép erős dekorativitást mutat, mint ahogy a másik is, amin a finom sárgákkal, zöldekkel feloldott faktúrákba határozott sötétkék formák robbannak bele. Claire Heinl (német) tűzzománc szerű mandorláján mindössze két szín keringőzik egymással. A csurgatott technikával készített „relief” plasztikáját valószínűleg homok és a pigment keveréke adja. Az oválisra komponált szecessziós rács fekete ornamentikáján hatásosan kukucskálnak át a türkiz-zöldek.

Viorel Cosor (román) egyik képe a Gesztusgombolyag címet is viselhetné. A tépett, borzas, laza ecsetvonásokból gombolyított forma egy gőzbundába csomagolt égitestet juttat eszünkbe, s azt is, hogy e mű könnyed eleganciával születhetett. Alkotója nagyvonalú gesztusokkal rakta föl a színeket melyek persze nem zabolátlanul burjánzanak, egyféle barokkos rend lakik a gomolygó dinamikában. A honfitárs Claudio ad Toma képei firkantott jeleivel egy élő organizmus illúzióját kelti. A művész ezerszínű nyüzsgést varázsol a szurokfekete fényes alapra. Rózsaszín fehér, sárga – Kandinszkij, Miro – ecsetnyomokkal zizegteti meg képeit. Rémus Rotaru festményein a meztelen vászon is kivillan az erős vehemenciával felhordott festék alól. Az alkotó egy afféle szangvinikusan konstruktív felfogást képvisel. A sötét, kötött, geometrikus szerkezetekbe meszes fehérekkel csempész oldott, vérbeli festői gesztusokat, így teremtve ellenpontozott feszültséget. Miguel Epes (argentin-német) festménye „kozmikus pillanatfelvétel”: a képen egy festék-meteor robban föl éppen és a sötétkék ráfröccsen a sárgákra, pirosakra, lilákra. A színek keveredéséből, örvényléséből nagy dinamika támad mely gyönyörű türkzeket is kiszabadít a kozmikus térbe. Jandric Radovan (szerb) szürrealisztikus képének centrumában hatalmas iskolatábla áll – melyet mintha felhő borítana, a tábla körül tengernyi ember tömeggel, kódorog céltalanul. A „tudás táblája” mintha hidegen hagyná őket. Talán észre sem veszik? Vagy nem érdekli őket? Mint a többi műnek, ennek sincs címe, így csupán sejthetjük, mire gondolt az alkotó, ám gyanús, hogy a diópáccal készült monokróm rajz témáját nem a csongrádi táj ihlette. Vaida Kuniged (litván) merített papírfoltokból applikált műve organikus ízeket hordoz. A papír-fragmentumokat az alkotó tussal meghúzott finom hajszálerekkel kötötte össze, és növény magvakkal ékesítette. A finom szemcsékkel meghintett kollázsban lírai szellősség, levegős frissesség lakik.

Jakabházi Sándor (romániai magyar) színes nyomatai sejtelmességgel telitettek. Rajtuk a finommívű rétegződések afféle sgrafitto hatást keltenek. Némely foltok úgy jelennek meg a nyomatokon, mint visszakapart vakolat alól a kivillanó falfesték. Grafikáinak az alkotó rafinált perspektívát adott, a képek „befelé húznak”. A dekoratív egynemű felületek előtt homok-szürke finomságok, vonalkákból szőtt foltok – talán Krúdy írói világából idecsempészett ködök – lebegnek, melyek mintegy felpuhítják a rácsozott, geometrikus struktúrákat. Egy elmélyült alkotó kiérlelt grafikai világa van jelen az összetartozó műcsoportban. Bíró Ildikó is egy kompozícióba rendezte kilenc grafikáját, így afféle „mágikus képregény” vált az együttesből. A monotípiákon (fotografikákon?), a lehanyatló nap ég-vörösei adnak hátteret fekete árnyalakoknak. Fátyol-függöny mögött, egy spirituális térben titokzatos figurákat látunk. Az árnyak egy helyütt mintha a nagyvárosi forgatagban bámészkodnának, másutt, mintha egy tó jegén gyülekeznének, vagy valami nádason lopakodnának át. Feszültséggel telített, szorongós líra lakik e művekben. „Oldani vágyom” jelenik meg a felirat egyik alkotáson, a másikon ezt olvashatjuk: „To sad, to cry.” Balla Attila expresszív festményének a Tűztenger címet is adhatnánk. A képen lángvörösek kékek, sárgák és feketék gomolyognak. Az alkotó a vöröseket itt-ott homokkal szórta meg, de a tűz ettől nem csillapodott. A lángok a vízből csapnak föl, a vörös hullámokon mintha tűzálló sárkányok úszkálnának. Varga Patrícia Minereva képe expresszív és szürreális hatást kelt egyszerre. Az alkotó intenzív sárgákkal dolgozott, két napkorongot is festett az égre egy narancs és egy citrom színűt. A domboldalra felkapaszkodó aranyló gabonatábla Van Gogh szellemét is megidézi.

Szepesi Dóra szeriőz finomsággal kidolgozott absztrakt etűdjei a miniatúrák erényeit hordozzák. Az áttetsző formák között megjelenő nőalakok, árnyképek, árny-arcélek a rokokó ízeit is visszaidézik. Marosi Katalin most kiállított grafikáira viasz-áttetszőséggel varázsolt színeket. A kemény vonal struktúrákat bátran öntötte nyakon laza festőiséggel. Vörös foltok kiabálnak ki röpködő zöldek és sárgák közül. Szaftosan izgalmas nyomott felületek „áthallásos” szépsége jellemzi az alkotó grafikáit. Sejben Lajos most is jót játszik. Hat mini képe, hat derűs anzix a csongrádi plenerből. Ég-kék és pillangó-sárga lazúros üzenet a szabad levegőről. A művész meglepi a nézőt egy méretes plasztikával is, ez egy bumfordi, háromlábú fából baltázott idol, ami a billenékenység bálványa is lehetne. Deák Zoltán opusza az „Impresszió arannyal” címet kapta e sorok írójától. A monotípiába kollázsolt valódi faágacskák mintha egy mesebeli allét jelenítenének meg. Az alkotó a finom hajszáleres nyomat fölé a „tájkép”egére, egy leheletnyi arany gesztust is földobott, ami láthatóan jól érzi magát a puha-fehér kumulusz felhők társaságában. Aranyi Sándor a művésztelep alapítója, szervezője, életben tartója, mint alkotó kakukktojásnak számít, az általa képviselt műfajt nehéz lenne valahova besorolni. Fotóit meg kell tapogatnunk ahhoz, hogy ne gondoljuk őket festménynek. A művész fényképezőgéppel fest mostanában s most is fénnyel átitatott, selymes csillogású felületekkel, rózsaszínek, kék-zöldek szürkék összefolyásából keletkezett szivárvány elegyekkel játszik.

A hűvös őszi borongásban olyannak tűnik ez a kiállítás, mint a nyárral feltöltött napelemek arzenálja, plein air kapszulák gyűjteménye. Még nyitva a tárlat, lehet melegedni.

Pacsika Emília