Pintér András Ferenc (PAF) kiállításáról

Deák Csillag: Össztánc

A művészet nem tárgy, hanem módszer. Látásmód, sőt életmód.
Mégis olyan, mint az erkölcstan, valahol meg kell húzni azt
a bizonyos vonalat.
(Temesi Ferenc)

Másodszor nézem meg a kiállítást, a kiállításhoz kapcsolódó második PAF album[1] bemutatóján is ott ülök. Borsos Mihály és Csizmár Edina mutatja be a könyvet. Összművészeti élményt kapunk, lapozzuk az igényes kivitelű és tartalmú katalógust, érezzük az illatát, halljuk a könyvhöz írt előszót, esszéket, és belehasít a csendbe a szaxofon. Jász András ismeri a festőt, kölcsönösen hatnak egymásra, improvizál, látjuk, ahogyan szól a saxofon, látjuk, hogyan tör ki a vászon (farostlemez) mélyéből a vörös festék, szétspriccel, de mégis benn marad  a képben, majd jön egy újabb szín, újabb hangszín, vibrál, hosszan, napsugársárgán, és a szünetben a fehérek mögé bújnak a korábbi színek. Aztán fekete, recsegős hang karcolja a vásznat és a fülünket, de nem hamis, és mind apróbbak lesznek a motívumok, egymásra fekszenek, elhalványulnak, halkul a hang, még cseng a fülünkben, de nem túl sokáig, kész a mű és várjuk, melyik kép mellett sikolt fel a zene, törnek ki az újabb színek, faktúrák.

A belső teremben videó és fényinstalláció világít, öt fekete oszlopon, Bukta műcsarnokbeli kiállításának egyik installációja ugrik be, a letarolt erdőt, a megvilágított farönkök évgyűrűit esőcseppek keltették életre újra és újra, a kivágott fák hiányát megidézve. Itt nem vízcseppek hullnak a megvilágított pauszpapírra, festékcseppek játékát és faktúráit, lenyomatát látjuk, amit a zene rezgése okozott. Bach, Jász, Queen zenéjének ritmusa adja ki a szerialitást, irányítottan, mégis spontán módon. A falon videó filmen követhetjük a festékcsepp életét, hatalmas, szürke amőbaként mozog, lélegzik, aztán, mint egy ufó felemelkedik, fények gyúlnak testében, mintha leszállni készülne a földre, kisülések, jelzések villódznak, majd pillanatokra ködbe vész a forma. Kameraváltás, a földre szállás megtörtént, megjelenik a horizont. De nincs megállás, a zene hullámai felrobbantják a cseppet, ami ősrobbanásként szétspriccel, visszahull, visszafolyik. A zene PAF képet fest, az örök változást, da capo al fine, újra és újra, ahogyan PAF is nap mint nap megküzd az alkotással, átfesti műveit, mindig újabb rétegekkel, faktúrákkal gazdagítva az összhatást, de sohasem ismételve önmagát.

A fényinstalláció, videó, zene, könyv, felolvasás sem elég, divatbemutatót is látunk. PAF képei vibrálnak a ruhákon, felsőkön, de nem egyszerű nyomatként, amilyent bármelyik sarkon készítenek fényképről. A faktúrák különleges technológiával kerülnek az egyedi tervezésű ruhákra, egy másik hordozón jelennek meg, az amúgy sem statikus képek lábra kapnak, kapkodhatjuk a fejünket, hol bukkannak fel.

Gesztusfestészet, önfeledt festészet? Mennyit ér egy gesztus, megismételhetetlen, vagy rutinos ismétlés? Élővé tenni az élettelent, megmozdítani a vásznat, nem lesz többé statikus a kép, és mégis magában hordozza a harmóniát. Hogyan lehet megteremteni ezt az egységet, vagyis az egyensúlyt, ez a képek titka. Ezért születnek újabb művek. Emóciók törnek fel, ahogy Borsos Mihály fogalmazott, szívnek, szemnek, léleknek szólnak. A művész mindvégig az idő, a mozgás és aktivitás intenzitását éli meg, juttatja kifejezésre. A gesztus totalitását keresi és a totalitás gesztusát találja meg. Személyes vallomásokat látunk, PAF démonjaitól, kételyeitől akar szabadulni, építkezik, gesztusa lépés a teljesség felé, a teljesség hiányának tudatával.

Démonok – Gesztusok az időkáosz fogságában a kiállítás címe. Az egyik képen megakad a szemem (Gesture figures II.), fekete őzet látok, ugrik, könnyedén szökell tisztáson, vagy tűzön át, Szentivánéji álom, talán így átváltozhat fehér őzzé, démonjaimat látom, szorongásaim Rorschach tesztjét tárja elém a művész? Figyel a részletekre. Közlésformái nem bevett, megmerevedett kódrendszereken alapszanak. PAF utat keres önmagához, a világhoz. Útközben van. Az úton levés örök mítosz, Kerouac, sőt Odüsszeusz óta. Az úton levés állomásokkal terhes, a befejezetlenség illúzióját teremti meg. A képek formáltsága a káosz ellenére is a rend utáni vágyat fejezi ki. Sohasem válik mértéktelenné a gesztusa. Ezt képeinek szerkesztésével, struktúrájával, nyitottságával éri el.

PAF nyughatatlan elme, teret enged a spontaneitás gesztusának. Egyúttal provokál is, kizökkenti a szemlélőt, mit is lát, és mit nem lát(hat). Az eldöntetlenség képeinek fő ereje. PAF a befejezett kezdetet, és a kezdet befejezetlenségét tárja elénk. Ez képeinek dinamikát és feszültséget kölcsönöz, a színek egymásba olvadnak, egymásba égnek, elhalványodnak, mint az idegek, idegnyúlványok, egyszerre közvetítik a valóságot és a valóság fájdalmát, hogy az nem is létezik. A hiányt érezzük, fantom fájdalomként éljük át, benne az elhagyás, a magára maradás gesztusát.

PAF legnagyobb kritikusa önmaga. Kép vitatkozik egy másikkal alkotással. Az idővel, a hellyel. Az absztrakt felé nyit, színvilága változatos és sokszínű.  Zalán Tibor elhíresült esszéjében arról ír, hogy a bizonytalanság vállalása morális kötelesség, s hozzáfűzi, hogy ugyanakkor esztétikai teremtőerő is (Arctalan nemzedék. In: Fasírt. Magvető – JAK, 1982)…[2] PAF gesztusa sohasem bizonytalan, vállalja őket, de azzal is tisztában van, hogy a gesztus mindig bizonytalan, mert kód és dekódolás kérdése is, néha félreérthető. Folytonosan ellenpontozza törekvését, gesztusát, képeit. A szerialitással rögzíti a gesztust, mint létfragmentumot. A töredék (Tandori Dezső) a léthelyzetből való kimozdulást teszi lehetővé, anélkül, hogy fogódzót kapnánk a kimozdulás irányát és célját illetően. A gesztusok improvizációt is hordoznak, egy leheletnyi időtávot adnak, a létezés örömét és keserűségét felidézve. Hidden time című képén nem Dali elfolyó óráját látjuk, a homokkal feldúsított felületbe visszafejtve ábrázolja az órát, nem homokóra ez, nem peregnek a szemek, az idő belehasít a felületbe, talán visszafelé haladunk, de ez sem bizonyosság, a képet átszelő vörös gesztus áthúzza a számításainkat.

A gesztus lehet törmelék, bomlás- és bontásanyag, amelyet PAF felhasznál, újra használ, láthatóvá teszi, hogy hova kerül a gesztus, pőrén és szabadon, nem akarja eltüntetni, sebekké, hegekké válnak, amelyeket stigmaként viselünk, hordunk. A gesztus értékvesztés is, mert többet jelent a kimondott szónál, mondatnál, de kevesebbet is. Értékvesztés a rész, a részlet dominanciája. Az egész hiánya miatt érezzük az esetlegességet. Sorshelyzetet látnánk, annak állapotát? Az állandó keresés gesztusa az, ami áthatja a műveket. Tematikailag is felosztható ez a keresés. Gesztus, démon, káosz.

PAF folytonosan rehabilitálja gesztusát, az örökhétfőt keresi, mi van ma, mi van ma, kérdezi Petri Györggyel, mert hosszabb a péntek, mint a szombat. Sűríti az időt, elevenen boncol és kasíroz. Eredménye a kép, amely a szemlélőjét is tovább inspirálja.

 *

Kölüs Lajos: PAF (F), a bűvös sárkány

Miért repül egy sárkány, és mi az, hogy pedellenőr? Semmit sem tudtam akkor, hogy mit jelent a véletlen hasonlóság, a jogos átvétel, idézet, remix, mash-up vagy pimasz nyúlás.[3] „Én vagyok a híres egyfejű / A nevem is annyi csak: Süsü.”[4] Az Art Salonban PAF (Pintér András Ferenc) képeit látom. PAF szereti a mesét, a történetet, a zenét, és nem egy pedellenőr. A sárkány kortalan, a kisfiú nem. PAF munkáiban mindvégig ott van atrouvaille, az ötletszikra, sziporka, hirtelen, véletlenül támadt jó gondolat, felfedezés. A gyermeki szem és kíváncsiság (Still Child, 2013). A szeriális kompozíciókat felfoghatjuk ikonográfiai folyamatot alkotó jelképtárnak is (Demons and caos I-IV, 2014). Ez utóbbi négy darabos poliptichon, a valaha volt egészet hivatott megidézni. A születés állapotából nem tudunk kilépni, se bent, se kint, se fent, se lent, se előtt, se után. Szemünkkel fedezzük fel a teremtés  formáit és az időt (Pantomime, 2013, Paint on each other, 2013).

PAF világa csepp-világ, mondhatnánk gömbnek, ebben a világban tükröződnek gesztusai, kerekednek, nyúlnak, hajlanak, megszakadnak, összekapcsolódnak, időtlenné válnak, és az idővel lesznek súlyosak a mozdulatok. Close-up, nagyon közel, mind formában, mind színben. Nincs kijárat és mindig kijutunk valahogy és valahová (Over, 2013). Nem akarunk kijutni sehova, zötykölődünk oda-vissza, sőt ringatózunk. A színek világában. Rozsda Endre Égbolt Mozartnak című képe jut eszembe. PAF festményeinek zenei ritmusa van, bár reménytelen vállalkozás lenne ezt a ritmust kottázni. Látni és érezni kell ezt a ritmust, ezt a zenét, benne az időt formálódni és kiteljesedni. Robbanással teltek a képek vagy robbanás közeliek. Nincs nyugalom, nincs megérkezés, a mozgás folytonos. Ez a mozgás kitölti a kép felületét, és nem érezzük azt, hogy lehatároltak lennének, nem érezzük a képkeret hiányát. Átlók és vonalak, folttá váló testek, alakzatok töltik ki a teret, a képek egymás utániságában ott van az újdonság és változás, az ismétlődés lehetetlensége (I play V, fatábla, 2013).

PAF számára a kép egyszerre tradíció (Jackson Pollock, Jean Raine, Kokas Ignác, Nádler István, Orbán Attila, Reigl Judit, Bernáth András) és egyszerre változó funkció is, kontextusukat keres, és ebben a kontextusban ott van a néző is, a néző gondolatfoszlánya, érzése, kibillenő és harmóniát kereső tudata. Mérték után vágyunk, az arányok folytonosan ellentmondanak egymásnak, miközben a kép belső rendezetlensége szárnyakat ad képzeletünknek.

Gesztusfestő PAF (White Gesture III, 2013)? Lendületből él, felturbózza magát, a részletek struktúráját rajzolja és festi meg. A rész és halmaza válik általános érvényűvé. PAF szelíd festő (Emotions 9, fatábla, 2013), bár színei közt uralkodó a piros és a fehér, fekete, mintha vérengzene, mintha mindig hó esne, vagy szurkoznának, utat, hidat építenének (Ego, 2013). PAF sokoldalú, és mégis egylényegű festő, gesztusaiban ott a szökési sebesség, azaz a küszöbsebesség, amely ahhoz szükséges, hogy egy bizonyos égitestről indulva az űreszköz parabolapályára álljon. PAF gesztusai elszakadnak a kép centrális terétől, attól állandóan távolodnak. Ez a dinamika festészetének sajátja, belső koherenciája (Vertical line IV, fatábla, 2013). Képei pszichodrámák is. Világ Ura, a nő, akit nekem adtál, elment tőlem. Ha egy nő ellentmond vagy önállóan gondolkodik, akkor egyből démon lesz belőle. Mégis hozzá vágyik a férfi, és hiába marad hű akár egy életen át testben, az álmait elviszi az EGY, a NŐ.[5] Az elérhetetlen, betörhetetlen nővel, a démonná vált Lilith-tel küzdő férfit látjuk az alkotásokban.

PAF egy-egy pillanatba tömöríti gesztusát, a háttér és környezeti elem egyszerre válik megfosztottá, felismerhetetlenné, félelmetessé, hiánnyal telivé, testetlenné, és testet hordozójává. Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond.[6] PAF nem tagadja, a mai világ is olyan, mint a mese, a feje tetején áll. Démonokat és káoszt lát, érzékel (Demons and caos I-IV, 2014).

..ilyet ki lát? Ki látja egybe, / ami lehetne, ami egybe-nem-látva: / csak önmaga kétes mása, / azé, ami nem is volt. / Semmin dögfolt.”[7] Egybelátni valamit, részleteiben is, nos, ez PAF sajátja, játékosan és valódi humorral teszi. PAF most számvetést készít, ez a színbe és alakzatokba formált emberi gesztusok számadása, a szavak nélküli kimondás, elmondás, megőrzés és újrateremtés cselekvő állapota. A körforgás örök természete. Valami mindig átalakul, eltűnik, és újra megjelenik. Az élet. A piros szín, a fehér szín, és ami összeköti, körülveszi őket, a fekete. Az ismeretlen világ, amelyben bár ott a káosz, benne mégis a megformált rendet keresi PAF és általa talán mi, nézők is.

PAF társává fogadja képeinek szemlélőjét, ártatlanul, csibészesen, észre sem vesszük, hogy mikor vonódtunk be játékába, képi világába. Ott vagyunk, nem tudunk szabadulni tőle. Mint Óz, a csodák csodá-jában. A gyermeki kíváncsiság legyőzhetetlen, ha félelemmel is vegyül, a kíváncsiság győz. PAF győztes. Legyőzte magában a sárkányt, bár inkább úgy fogalmaznék, szélnek eresztette őket, a zsineget PAF tartja kezében (Demons VIII, 2013).

Pintér András Ferenc (PAF) kiállítása

2013.02.14. – 2014.03.29.

Art Salon: Társalgó Galéria

1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.

[nggallery id=324]

A fotókat Borsos Misi készítette