Picasso festményei Guillaume Apollinaire szemével

Első cikkét Picassóról 1905. áprilisában jelentette meg a La Revue immoraliste hasábjain. Írásában a fiatal festő „vitathatatlan tehetségéről” szól, „a spanyol lelkek mélyén rejtőző miszticizmusról.” Kiemeli a művész különös érdeklődését a cirkuszi mutatványosok, a „karcsú kötéltáncosok”, az „ügyes, szegény, ravasz és hazudozós” fiatal akrobaták világa iránt. Picasso korai festményei nem egyszer megihlették Apollinaire-t. A Jelenés a felhők között című versében ugyanazt a jelenetet örökíti meg, amelyet Picasso Akrobata labdával című festményén látunk:

A verkli mögül egy egészen kis kötéltáncos jött elő tüdőszín trikóban
Csuklóján és bokáján szőrmecsík
Rövid kiáltásokat hallatott
És alsó karjait kedvesen széjjelvetve
Nyitott tenyérrel intett üdvözletet
Egyik lába hátul térdhajlításra készen
Így hajlongott a négy égtáj felé
S ahogy elindult egy golyón
Karcsú teste oly finom zene lett hogy senki sem maradhatott közömbös

(Somlyó György fordítása)

A La Plume 1905. május 15-i számában Apollinaire A festő Picasso című cikkében a Picasso által festett szemeket egy költői hasonlattal, a virágokkal azonosítja: „szemlélődők, mint a virágok, amik állandóan a napot akarják megfigyelni.” 

Apollinaire Picasso kék korszakáról

Picasso egy álló esztendeig élte ezt az oldott,
szakadék nedves mélyéhez hasonlóan
kék és szánakozó festészetet
(Guillaume Apollinaire)

Picasso legmegrendítőbb képei úgynevezett kék korszakában keletkeztek 1901 és 1904 között. A kék korszak Picasso életének egyik legtragikusabb eseményéhez, barátja, Carlos Casagemas halálához kapcsolódik. A szintén festő Casagemas halálosan beleszeret egy Germaine Cargallo nevű modelljébe, aki nem viszonozza szerelmét. A férfi elkeseredésében rálő a lányra, azután főbe lövi magát. A lány túléli a támadást, Casagemas viszont belehal sérülésébe. Picassót megrázza barátja halála. Azt mondta, kék korszakbeli festményei ezt a gyászt tükrözik.

Apollinaire költői magasságokba emelt méltatásokat ír ezekről a képekről. Picasso valamennyi 1902 és 1903-ban festett szomorú nőalakjára (Nő frufruval, Vállkendős nő−melankólia, Keresztbe font karú nő) illenek Apollinaire szavai: „Azok a nők, akiket nem szeretnek többé, emlékeket idéznek. Most a kelletténél is tüzetesebben sorra vették törékeny álmaikat. Nem imádkoznak; emlékeik ájtatos hívői ők. Úgy gubbasztanak az alkonyatban, mint ódon templomok. Ezek a nők lemondódak, és ha mozgatnák az ujjaikat, csak szalmakoszorút fonnának. Hajnalonként eltűnnek, megvígasztalódnak a csendben.” 

Picasso kék korszakbeli koldusairól írja Apollinaire: „Jégfényű ködbe burkolózva aggastyánok várakoznak elmélkedés nélkül, mivel csak a gyermekek elmélkednek Távoli országok, csip-csup civódások izgatják e fagytól megkeményedett hajzatú vénségeket, akik megalázkodás nélkül koldulhatnak. Más koldusok pedig belerokkantak az életbe. Nyomorékok, mankón járó vénségek és kunyerálók. Ámuldoznak azon, hogy elértek a célba, mely továbbra is kék maradt, de többé már nem a horizont.”

A rózsaszín korszakról

Az őrjöngés után jött a nyugalom
(Guillaume Apollinaire)

Picasso rózsaszín korszaka 1904 és 1906 közé esik. Ekkor az 1904-ben megismert Fernande Olivier-vel él boldog párkapcsolatban. Harlekinek, bohócok, cirkuszi jelenetek és az anyaság a témái ekkori művészetének. A harlekin Picasso személyes szimbóluma is volt. Apollinaire így ír a rózsaszín korszakról: „A kifürkészhetetlenül azúr művek mellett ott sorakoznak a jóval későbbi, rózsaszínű vásznak. Csodálatos nyugalom uralkodik rajtuk; a legújabbakon érezni, hogy a festő, aki annyi ifjú és súlyos bájt keltett életre, a művészet legtárgyilagosabb formái felé halad, hogy a fönségesig emelje őket.”

A Harlekin család című Picasso-festményről írja Apollinaire: „Egy négyszögletes szobában az apaság átszellemíti a bohócot, miközben felesége hideg vízzel nedvesíti be magát, és csodálja testét, amely éppen olyan karcsú és vékony, mint a férjéé, a paprikajancsié.”

Apollinaire felhívja a figyelmet Picasso rózsaszín korszakbeli képeinek bizonyos androgün vonásaira: „Bohócok növelik a nők dicsőségét, hasonlítanak hozzájuk: se nem hímek, se nem nőstények. A színek tompák, akár a freskók színei, a vonalak zártak. De az élet határára helyezve, az állatok emberiek, és a nemek bizonytalanok.”

Apollinaire nem szól az Avignoni kisasszonyokról

A ma már az egyetemes festészet egyik legfontosabb alkotása, Az Avignoni kisasszonyok 1907-es bemutatásakor egyáltalán nem aratott sikert. Még Picasso barátai is megdöbbentek a kép láttán. „Úgy látszik, Picasso terpentint ivott, hogy tüzet okádjon” – mondta Georges Braque. Picasso barátja és egyben riválisa, Matisse epésen jegyezte meg: „Milyen mulatságos.” Szergej Shchukin műgyűjtő így kiáltott fel: „Mily nagy veszteség a francia művészet számára!” Apollinaire néma maradt. Még az 1913-ban megjelent A kubista festők című könyvében sem tesz említést az Avignoni kisasszonyokról.

Picasso kollázsai és Apollinaire „kubista versei”

A kollázs a kubizmus fejlődésének egyik sarkalatos pontja. Nem lehet tudni, Georges Braque vagy Picasso készítette az első kollázst. Mindketten „a valósággal” való kontaktust akarták festészetükben megerősíteni, ezért Braque festett papír fecniket, Picasso pedig viaszosvászon-darabokat helyezett el képeiben. Braque első kollázsát 1912-ben készítette.

Ugyanebben az évben készült el Picasso első kollázsa.

Kollázsaiba Picasso színes viaszosvászon-darabokat, postabélyegeket applikált. Apollinaire büszke volt barátja új technikájára és megvédte Picasso műveit a kollázsokat lenéző műkritikusokkal szemben: „Én nem félek a művészettől, és nincs semmiféle előítéletem azokkal az anyagokkal szemben, amelyeket a festők használnak. A mozaikrakók márvánnyal és színes fával dolgoztak. Hallottam egy olasz festőről, aki szarral festett; a francia forradalom idején pedig volt olyan, aki vérrel. Mindenki azzal fest, amivel akar: pipával, postabélyegzővel, levelezőlappal vagy kártyával, gyertyatartóval, viaszosvászon-darabbal, keménygallérral, festett papírral vagy újsággal.” Picasso számos kollázst készített Gitár címmel.  .  

Picasso kollázsai nem maradnak hatástalanok Apollinaire költészetére. A költő ugyanazt a felszabadító szellemet akarta megvalósítani verseiben, mint Picasso a festészetben. Ahogyan a műalkotásokról szóló írásait áthatja egyfajta líraiság, úgy versein érződnek a festészet hatásai. Ez a törekvése nyilvánul meg szimultanista költeményeiben, beszélgető verseiben és kalligrammáiban. Picasso kollázstechnikájához hasonlóan Apollinaire is „az ollót és a ragasztót alkalmazta” egyes verseinek megírásakor. A megcsalt szerető dalába például 1901-ben írt verseiből tett be részleteket. Ha nem is ollóval és ragasztóval készültek, de a kubista kollázsokhoz hasonló hatásúak Apollinaire úgynevezett beszélgető versei (poème-conversation), mint a Hétfő rue Christine. A költő a Christine utca egyik kis kávézójában, ceruzával jegyezte fel barátaival, Jacques Dyssord-ral és Peter Madsennel folytatott beszélgetését. Ám a vers egy minden logikai összefüggést nélkülöző beszédfoszlányok reprodukálása lett. Olyan, mintha nem is egyetlen társalgásból ragadta volna ki a költő a mondatokat. 

„Elutazom 20 óra 27-kor
Hat tükör szemez ott egymással szüntelen
Azt hiszem még jobban belezavarodunk
Kedves uram
Maga egy nyamvadt lingár
Ennek a hölgynek olyan az orra mint egy galandféreg

Louise otthonfelejtette a bundáját
Nekem nincs bundám mégse fázom
A dán cigarettázik és a menetrendet böngészi
A macska átmegy a sörözőn” (részlet, Vas István fordítása)

Apollinaire a festészet és a költészet megújításának nyitját a váratlan, a meglepő elemekben látja. Az Esztétikai meditációkban írja, hogy „az új a meglepetésben van.” Picasso jelentőségét pedig így foglalja össze A kubista festőkben: „A művészetek nagy forradalma, mely csaknem egyedül általa teljesedett be, nem egyéb, mint az, hogy a világa az ő új megnyilvánulása. Hatalmas láng ő.”