Tiszatájonline | 2022. február 13.

Örökségünk // Our Heritage – Válogatás a Balázs-Dénes Gyűjteményből

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS

Örökségünk // Our Heritage – Válogatás a Balázs-Dénes Gyűjteményből

2022. 01. 28 – 2022. 03. 19.
Q Contemporary Kortárs Művészeti Központ
1062 Budapest, Andrássy út 110.

Kiállító művészek:
Albert Ádám, Bak Imre, Agata Bogacka, Borsos Lőrinc, Csákány István, Erdély Miklós, Fodor János, Gosztola Kitti, Vladimír Houdek, Anna Hulačová, Jovánovics György, Káldi Katalin, Kaszás Tamás, Keresztesi Botond, Kis Varsó, Kokesch Ádám, Komoróczky Tamás, Körösényi Tamás, Kútvölgyi-Szabó Áron, Agata Kus, Lakner Antal, Lakner László, Nicolás Lamas, Mark Manders, Maurer Dóra, Molnár Zsolt, Anne Neukamp, Ősz Gábor, Sugár János, Szemző Zsófia, Tranker Kata, Jiří Thýn
Kurátor: Zsikla Mónika

Abafáy-Deák Csillag: Őrzők 

A múlt nem valami eltartott ügy, hanem a valóságom
(Grecsó Krisztián)

A művészeti piac új szegmense jelent meg fővárosunkban a Q Contemporary Kortárs Művészeti Központ által. Ez öröm, a művészek önreprezentációját erősíti, eljuthatnak Baselbe, Hong Kongba, máshova. Ez önmagában még nem jelenti a művészi érték bizonyosságát, de egyfajta lehetőség a jelenlétre, amely a világra nyitottságot is jelenti. A képzőművészet nyelvi korlátokkal nem igen küzd, legfeljebb a bezártság az, ami korlátozza az érvényesülést. A Balázs-Dénes Gyűjtemény bemutatott anyaga híven tükrözi a privát tér és köztér átalakulását. A kritikai, gyakran humoros, néhol provokatív kortárs alkotások nyílt és szimbolikus üzeneteivel reflektálnak mai világunkra, a globális és lokális kulturális, művészettörténeti örökségre.

Csákány István műve (Örökségünk, 2019) nem töviskorona, hanem kezek, betonból, vasból. A vírusra is utalnak? Jeleket adunk le, nincs elég lehetőség az érintésre, gúzsba, vasba, acélba, falak közé vagyunk zárva? Segítségkérő jeleket adunk le, vagy egy érintés lehet teremtés is, mint Michelangelo freskója a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetén? A tájékoztató szövegben olvashatjuk, „a cím a kiállítás címadója is, a 20. századi képzőművészet egyik emblematikus művére, Bruce Nauman amerikai művész 1996-ban bemutatott Hand Circle című felfüggesztett körplasztikájára tett reflexió. A kompozíciós séma átvételén túl Csákány az eredeti mű üzenetét is továbbgondolva és a megkövült kézfejeket egy halotti koszorú alkotórészévé tette, ezzel is utalva a művész (et) után hátramaradt „hagyaték” társadalmi jelenőségére.”

A Voyeur (Borsos Lőrinc feat. Master of the Embroidered Foliage, 2016) mi vagyunk, látunk, és nem látunk. Borsos Lőrinc műve művészettörténeti, történelmi, aktuálpolitikai referenciákkal rendelkezik, a fotórealizmusban és a konceptualizmusban találjuk meg gyökerét. A Voyeur emblémaszerű alkotás, a popkultúra és a reklámmarketing világából származik. Az alkotáson felfedezhetjük Borsos Lőrinc védjegyét, a fekete zománcfestékből származó fényes feketét, itt háromszög formájában, kitakarja a paradicsomot, nem látja, vagy nem akarja látni, mert nem létezik, vagy ha létezik is, már nem hisz benne.

A jövő régészete szekció azt a kérdéskört járja körül, vajon „tárgyaink a jövőben mit mondhatnak el az itt kiállított munkákról, eredeti identitásukból kibillentett tárgyak és objektekké vált elképzelések alapján mennyire árnyalt képet alkothatnának a jövő tudósai egy letűnt civilizáció valóságáról?” 

Tudunk-e időutazni, hogy a jövőből nézzünk vissza? Lehet ez a művész (et) feladata? Útbaigazítanak-e Albert Ádám piktogramszerűen megelevenedő geometrikus élőlényeket ábrázoló zománctáblái (Cím nélkül, 2007)? Fodor János átlátszó műanyagból készült édességei (Hard Candy, 2009) csábítóak, de nem lehet megkóstolni őket. 

Lakner Antal is tárgyszerű, sőt valósághű (HER – Az Izlandi Hadsereg 1999-től, tengerészeti evőeszközkészlet, 1999), ám ez a valóság nem létezik, csak a képzeletben. Vagy mégis? Művészeti tárgyként jelen van, megfogható, szemlélhető hordozható étkészlet. Nem kellemes vacsora jut eszünkbe ezekről. Ez a jövő valósága? Mark Manders önarcképe egy könyv (Falling Dictionary, 2005-19), egy sorozat darabja. Író akartam lenni, de jobban lenyűgözött a tárgyak – hogyan viszonyulnak a nyelvhez és a gondolkodáshoz. Ahelyett, hogy szavakkal írtam volna, tárgyakkal kezdtem írni. Nyelvet akartam alkotni belőlük… vallja Manders (https://wsimag.com/art/54366-mark-manders). Műve egy időtlen valóságot jelöl, amelyben egymás mellett létezik a múlt és a jövő, az átmeneti és az állandó, a szép és a groteszk, a gyengéd és a brutális.

A De/konstrukciók szekció egyik főműve, egy installáció a terem közepén. Csákány, a művész saját magát formázta meg, szobrot állított magának (Sudden Gust of Motivation, 2012)? Összeroskad alatta a szék. Nincs stabilitás? Itt is egy másik művész alkotására is reflektál, Hokusait idéző Jeff Wall híres fotóművére utal. Tranker Kata Anya gyermekével (2019) című alkotása a hagyományos, sőt konvencionális női szerepekre irányítja figyelmünket. Van valami bizarr Sugár János installációjában, a család motívuma (Trash media, 2007), mint a répát húzó mesében, összeáll a család apraja-nagyja. A matrjoska babák plasztikák, kidobandók, fel- és elcserélhetők. Anne Neukamp piktogramszerű tárgyat hozott létre (Enteriőr 2 Courtesy of Q Contemporary, előtérben Anne Neukamp Pile, 2021), ikonnak is tekinthetjük a kanyargó körvonalakat, Bábel szimbólumának. 

Lakner László színes, tárgyias és dinamikus versképei (Cím nélkül [VersképL 1992; Cím nélkül [VersképL 1992/2017) betűkből építkeznek, szöveg és jel, ill. a jelentés viszonyát vizsgálják. Az amnézia jut eszembe, a felejtés, amikor valami szétesik, majd kisidőre minden újra épül, tiszta és érthető lesz a világból. Lakner banális szavakat rejt el (kaq, a, kutya) műveiben, így vetít az absztrakt kódrendszer mögé tárgyias jelentésösszefüggéseket. 

A Tájhangok szekcióban Körösényi Tamás művére figyelek (Tájhangok – kissorozat 46-48, 1994), a művést nem hiába mondta: A művészet él! Szoboregyüttese, un. kis sorozata az ablakon beáramló ellenfényben újabb asszociációkat ébresztenek a nézőkben, akik esetleg látták műveit korábban. A térplasztikák kizárólagos nézettel nem rendelkeznek, ebből adódik asszociációs erejük, amit tovább erősít a formák organikus jellege és a felületek tündöklő zöldje.

Ősz Gábor konceptuális fotómunkája (Nagyítás A-B, 2010) Michelangelo Antoníoni Nagyítás című filmjének parkjelenetéhez nyúl vissza. Visszanyúl, de át is alakítja a látványt. A művész a park növényzetének egy részét fehérre festi, majd az átfestett részt bevilágítja, aminek eredményeként a valós szituációt mutató színes fotók valószerűtlennek tűnnek, az éjszaka készült fekete-fehér felvétel negatívba fordított változata pedig egy nappali fénykép hangulatát idézi.  

Színesre festett, anyagok hordására használt, kerék, görgők nélküli, két embert igénylő szállítóeszközt látni, dobozzal a tetején. Kaszás Tamás műve (Saroglya, 2011) a Bauhaus mintát követi, akcióthrillerként is felfoghatom. Az alkotásnak esztétikai és társadalmi dimenziói vannak, ember és a munka világára utal, egyben a kiállított tárgy letisztult formájában, a funkcionális esztétikájában Walter Gropius által meghirdetett eszme, a „művészet és technológia – egy új egység” köszön vissza. Kaszás Tamás másik művében is a Bauhaus szellemisége és esztétikája jelenik meg (Bauhaus méhkas, 2015). Agata Kus alkotásán (Aktorki, 2021) világítóan kék szemű gyermekpárt látunk. Ez még nem horror, csak misztikum és megvilágosodás, tájhangok nélkül.

Az absztrakció öröksége szekcióban látható Bak Imre alkotása (Absztrakt romantika, 2001), amelynek jellemzője az egységes színfelület, a geometrikus forma. Kútvölgyi-Szabó Áron objektje (Mentális hálózat I., 2013) geometrikus, konstruált hálózat, súlytalan vázszerkezet, csomópontokkal, a plurális szemlélet mellett a transzparencia és az anyagiság kifejezője, az erő viszont rejtett és láthatatlan.

Kokesch Ádám Cím nélkül, 2015 alkotása a perspektíva, a térszerkezet zavarba ejtő illúziójával játszik, megtéveszti szemünket a földközeli absztrakció (trompe-l’œil), hirtelen nem is tudjuk, milyen a nézői pozíciónk, honnan és mit látunk. Az üvegasztal úgy jelenik meg, mintha egy átlátszó mennyezetet látnánk, a lent fent van, a fent meg lent. Egy valós helyzet szimulációját látjuk, különös csavarral. A fent és lent látványa vízszintet is jelent, faliképet, Krisztusra utaló kereszttel.

A műtárgy kollekció bemutatott darabjai híven tükrözik, hogy az experimentális, kísérleti szemléletű alkotók elhivatottan keresik a megfelelő művészi kifejezési formát, és művészi projektjüket úgy hozzák létre, hogy szemük előtt állandóan az anyagi érvényesülés vagy a kortárs kánonba való bekerülés lebegne. Balázs-Dénes gyűjtőpáros támogatása, gyűjtése a non-konform művészeti világ újraéledését, virágzását segíti, a kortárs kánont módosítja, szélesíti.


Kölüs Lajos: A jelenbe ágazó múlt

Ha rajtunk múlás űli már torát, / Te megmaradsz s míg új jajokkal ég / Az új kor, nékik is zengsz, hű barát…
(Keats: Óda egy görög vázához, 1819, ford. Tóth Árpád)

A kiállítótérbe lépve Csákány István egyik műve fogad. Kint a kerítésen, a kiállítás plakátján egy váza csalogat, két világ, két szemlélet. Keats verse jut eszembe (Óda egy görög vázához), a szépség (az un. Sosibios-váza) iránti rajongása. Nicolás Lamas Risk Factor, 2020 című objektje egy dárdára szúrt színes váza, címerként felmutatva. Nem kocsmacégér, több annál, az öröklét és a múlandóság találkozásának, egyben a művészet időtlenségének szimbóluma, nincs tökéletes létezés, csak vágy iránta, a görög eszmény, a görög szépségideál mindennapjaink áldozata, ha becses áldozata is. És ott a kérdés, amely ma is releváns: rajtunk múlik, hogy mit és hogyan őrzünk meg? Az Örökség című kiállítás nem a halálra, az életből való kivonulásra helyezi a hangsúlyt, hanem ellenkezőleg, a túlélésre, a megőrzésre, a továbbadásra.

A tárlat tartalmi jegyek alapján tagozódik, osztódik külön termekre. A falakon látható eligazítások a látogatót segítik a látvány feldolgozásában, megértésében, eligazításában. A tematikai szekciók a gyűjtemény világába engednek bepillantani, egyben jelzik a gyűjtők ízlését, miben is találják meg örömüket azon túl, hogy tisztában vannak azzal, a megvásárolt alkotások nem azonnal, hanem csak évtizedek elteltével hoznak(hatnak) hasznot. Nem a trendet követik, épp ellenkezőleg, az alkotás esztétikai értéke, egyedisége számít.

Kis Varsóműve (Mountain) poszt-konceptuális tájkép, monokróm, dombormű finom vonalakkal. Egy hegyet ábrázol, a hegygerinc csillog, attól függően, hogy honnan nézzük. Kis Varsó műve Keats versének világát idézi, a fenséget, a megközelíthetetlenséget, a távoliságot, az elérhetetlenséget, a hegy eszményét, vízióját, ott van, muszáj közel menni hozzá. Közelebb, még közelebb.

Lakner Antal műve fikció (HER – Az Izlandi Hadsereg 1999-től, tengerészeti evőeszközkészlet, 1999), egyben a valóságot idézi meg. Egyfajta identitást jelöl, kulcstárgy a történelem, mint jelenség megértéséhez, megfogható, olyan mint egy emlékmű, könyv, épület. Lakner a kulturális tudatosságra és kifejezőkészségre irányítja figyelmünket, mire is terjed ki kompetenciánk, hogyan illeszthető be ez a mű mindennapjainkba. Miként is tudjuk a különböző, egymástól függetlennek tűnő információkat, fikciókat feldolgozni, elemezni, legyen szó hazai vagy más közép-európai művészeti alkotásról.

Kaszás Tamás Neo-Agro zászlók, 2011 című alkotása a címereket idézi fel bennem, ahogy az egyes bandériumok felsorakoztak az uralkodó előtt. …a kasza egyenes írta egykor Ady Endre (Dózsa György unokája), Kaszás művében nem lobban láng, gyűlölet, munkára való eszközöket látunk. Tárgyi relikviái egy korszakra utalnak, jelképek, a talpasok seregére utalnak, miközben csak zászlók. Ha hosszú rúdon fenn lobog/ szemmel nem is láthatod – énekelte egykor Bródy János (A zeti zászló). Nem látjuk a talpasokat.

Erdély Miklós Eredeti és másolat egy közegben, 1974 (kartonra ragasztott fotópapír, grafit, 59,9 x 50 cm) című műve a művészet mibenlétére kérdez rá. Ahogy Csákány István Örökség című alkotása is. Mit is vár el egy látogató? A sajátkezűséget, mely az eredeti műalkotás elválaszthatatlan kelléke, és a befogadást alapvetően befolyásoló tényező. Erdély a birtoklás emberi vágyára utal, az eredeti által az alkotó személyiségét is birtokolja a tulajdonos.  A másolás olykor elkerülhetetlen, tanulmányi, ismeretterjesztési célt szolgál. 

Mauer Dóra Hét elforgatás – Önarckép, 1977-1978 fotóalapú sorozata a matematikai gondolkodás (pl. Fibonacci-sorozat), a logika, a geometrikus rendszerek, a szerialitás világába vezeti tekintetünket. Egy csúcsára állított négyzet alakú fehér papírt forgat az arca előtt fotózáskor, és mindig a legutoljára előhívott, négyzet alakú, csúcsára állított fényképet használja fel, így a fotósor minden egyes tagja tartalmazza a megelőző tagokat.

Szemző Zsófia három fotóalapú, dadaista kollázsokkal van jelen (Evereybody drinks water 1-3, 2019), amelyekben a szubjektivitást, az egyéni preferenciát és a tágabb társadalmi kérdéseket köti össze. A konceptuális és ironikus művek az antropológiai gondolkodásmódra reflektálnak, hol van a cselekvő, az egyenlő lehetőségek, feltételek megteremtésén munkálkodó ember helye a természetben, mindenki ihat vizet? Az asszociatív képzettársításokat (a víz éltető erejét, az ivóvizet, a szomjúságot, a vízhiányt) érzékenyen és finoman előhívó földrajzi, kultúrtörténeti, építészeti, fiziológiai, pszichés, szociális elemeket, utalásokat tartalmazó kollázsok visszatérő motívuma a kör, a korong, a gömb, a hal, a hajó, a víz, a napfény és egy kultikus hely.

Vladimír Houdek 2012 óta, a konstruktivizmus szellemiségét vállalva, körmotívumokat kezdett el készíteni, most bemutatott három alkotásának is a kör a fő témája (Untitled 1-3, 2018). Különféle elemeket, absztrakt és valósághű motívumokat helyez el a körbe (kezeket, lábakat, fejeket), tudatosan törekedve arra, hogy a motívumok kissé zavartak vagy tökéletlenek legyenek, ily módon a kör megszűnik, mint olyan, mássá válik, új jelentés- és felfogási kontextus jön létre, miközben a valóság és absztrakció határai elmosódnak. Houdek szerint: …Számomra felszabadító, ha az értelmezés valóban pusztán a néző intellektusán, mentalitásán, esztétikai felfogásán múlik. És ez a diszkréció arra késztet sok embert, hogy azt mondják nekem, hogy „láttam valami mást is benne”, és ez nagyon inspiráló számomra.

Jiří Thýn posztkonceptuális művét láthatjuk (Untitled from the series History, a different perspective and four angles of view, 2013). A két alkotás építészeti környezetet ábrázol, a két műben a fényképezés médiumát és átfedéseit, valamint a tér, a kompozíció és a hagyományos fényképészeti technikák viszonyát vizsgálja, köztük az idő és a tér diffúzióját. A fénnyel való összetett játékon keresztül feltárja a negyedik dimenziót, és a mozgás illúzióját az egyébként statikus közegben. Ez a megközelítési mód az absztrakció örökségének újragondolásaként is felfogható.

Anna Hulačova szerint: A mutáció mindenütt jelen van. Most egy sci-fi világban élünk. Műve ezt a felfogást tükrözi (Darázs Madonna, 2018), amelyben felismerhetjük az utópia és a disztópia, az organikus és a digitális, az evolúció és a mutáció közötti feszültséget. Tömbszerű alkotása ikonográfiai és szimbolikus jel, az ősi bálványokra utal, egyben a klasszikus szobrászat a jelen kontextusában való alkalmazása. Lelkes környezetvédő, egyes műveit kivájt közepével a méhkasok tetejére helyezte, így a méhek idővel bonyolult lépeket hoztak létre szobrai üregeiben.

A Balázs-Dénes gyűjtemény kulturális örökség. Világok találkoznak egymással, és ez nem sci-fi, hanem valóság. A Balázs-Dénes gyűjtemény kortárs művészeti szcénát öleli fel, Kelet- és Közép-Európa képzőművészetét. A művek időhorizontja eltérő, a tudatos gyűjtés jegyei így is megfigyelhetők. 

A fősodorba tartozó művek és művészek tárlata a Q kiállítás. A trendet nem követő gesztusokra, törekvésekre is felfigyelhetünk, az egyéni és kollektív emlékezet könyörtelenségének mozzanataira. Erős a jelenléte a geometrikus absztrakció és a konceptuális festészet képviselőinek, ill. a modern hagyomány (Bauhaus) tovább gondolásának. Az építészettel és urbanisztikával összefüggésbe hozható objektek és kísérleti fotográfiák közép-kelet-európai modernitásunk sajátosságára, a határátlépésekre, a nemzeti sztereotípiákra, a marginalizálódásra, az elzártságra, a párhuzamosságokra és az eltérő mintázatokra, az identitáskonstrukciók meglétére, hiányára, az érzelemkeveredésre, a történelmi tapasztalat elbeszélhetőségének másságára, miként lehet megszólalni a metaforikus és a nyomkövető referenciák keresztezése nélkül. Az alkotó egyfajta örök disszidensként kapcsolódik a számára önmeghatározást és orientációt jelentő közép-európai kultúrához. 

A Q felpezsdítheti a hazai képzőművészeti szcénát, ha nem is formálhatja át, de egyértelmű, hogy a Makláry Fine Art, a Deák Galéria, a Molnár Ani Galéria mellett új szereplővel találják szembe magukat a művészek, a tárlatlátogatók.