tiszatáj | 2015. március 30.

Nemes Csaba kiállításáról

DEÁK CSILLAG ÉS KÖLÜS LAJOS
A stadionépítés, a házak rombolása, Horthy és Joyce, 2014, Che Guevara és Horthy Rijekában, 2014. Ismét az abszurd, időben egymástól távol álló személyek találkoznak egymással, ami lehetetlen. Nemes Csaba ezzel a lehetetlen dologgal képes felidézni, hogy napjainkban mi folyik, és hogyan válik az idő egyre kötetlenebbé, felszínesebbé, képtelen emlékezések színterévé. Hogy nem is volt, nem is lehetett Rijekában CBA élelmiszerüzlet? Az lehetetlen […]

Che Guevara meets Horthy in Rijeka 2014 50x65 paper

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Nemes Csaba (1966, Kisvárda) Budapesten élő és alkotó művész. A kilencvenes évek művészeti útkeresését követően figyelme egyre inkább a társadalom aktuális kérdéseire, a közelmúlt eseményeire irányult. Műveiben olyan, a társadalomban állandó feszültség forrását képező témákra hívja fel a figyelmet, mint az etnikai alapú diszkrimináció és az ebből származó, sokszor a tettlegességig fajuló konfliktusok, vagy a szélsőjobb fokozott jelenléte a közéletben és a hétköznapokban. Festményeken, story board-okon, animációs filmeken és videó munkákon keresztül eleveníti fel a történések pontos, tényszerű részleteit az élmények komplexitásának visszaadását célozva meg. Műveiben a valóság lenyomatának létrehozására törekszik, annak értelmezését azonban a nézőre bízza. Az őt körülvevő társadalmi közegen túl, munkáiban rendszeresen visszatérő téma a történelmi múlt, és személyes múltja, amelyet hasonló módon, tárgyszerű emlékek felidézése és bemutatása révén közelít meg. (Pepper Art Projects)

Nemes Csaba: Nem művészeti közeg című kiállítása
2015. 02. 12 – 2015. 04. 16.
Knoll Galéria
1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 10.

 

Deák Csillag: Vasárnapi nyitva tartás 

Horthy and Joyce 2014 75x105 papermixed technicHa az idő megakad, akár egy lemezjátszó tűje, serceg és ugrik, kihagy, nincs adás, elvész valami, ködbe vész, az emlékezet csapdája, valamit ismerünk, de nem halljuk, tudunk róla, de hiába, a technika megtréfál bennünket. Nemes Csaba Knoll Galériabeli kiállítása is időcsapda, a művész részese volt valaminek, emlékezik rá, és egészen más jut az eszébe. Időomlás, Kurt Vonnegutot idézve, csak másként. Szabad akarat létezik, de reménytelen a változtatás. A világunk káoszba torkolló, rendre vágyunk, biztonságra és bizalomra.

Nemes Csaba a hasonlóságot keresi, nem korábbi korokat mutat, hanem a jelent, csak áttételesen jelzi a kapcsolódását jelennek és múltnak. A Kiegyezés parafrázisa nemek közötti kiegyezéssé változik, a női láb dobozba zárásával a mozgás lehetetlenségére utal. Piros kordont (vonalat) húz a férfi és a nő, valamint a templom közé. Kapcsolatuk áttételes, szellemi lesz, elgondolt és idézett, visszatekintő. Ki befolyásol kit és hogyan, tehetjük fel a kérdést, végig a szabadság gondolatát szem előtt tartva. Szabad kiegyezni? Egy esetleges kiegyezésnek ki a kárvallottja? Az egyház, a nő vagy a férfi? A kiegyezés szó talán nem helyén való, miközben tudjuk, 1867 mintájára szükséges rossz, a politikai erőknek ki kell egyezniük, nincs választásuk. Bármely irányban történő aránytalan elmozdulás a szélsőségek felé nyitja meg az utat.

Jól mutatja ezt a Donátorok terepasztalon, 2014 című kép. Az ismert arcok légvárat építenek, a légvár világában mosolyognak, tudomásul sem véve arról, itt bármikor összedőlhet a légvár. Dicshimnuszokból nem építhető ország, de még egy tisztességes, ponyvával fedett cirkuszi előadótér sem Öltöny és munkaruha. Körön belül vagyunk, a jól ismert munkamegosztás, a munka valahol alant folyik, a munkások a donátorok, mi felette állunk a valóságnak. Egy felhőn. Donátorok tartják. Az Agitárok, 2015 nem Kernstok Károly Agitátor a gyár kantinjában, 1897 képének és témájának újraírása vagy újrafogalmazása. A lázadás egy szobabelsőre korlátozódik, a fekete vasököl régi szlogent idéz: Munkás ököl vasököl, oda sújt ahova köll. Munkást sehol sem látni a képen. Nemes Csaba képén az ököl nem sújt, csak az ujjak szorulnak ökölbe, protest jelképpé válva. Nemes Csabánál illegalitásba vonult figurákat látunk, akik egy szobában vagy egy kiállításon fogalmazzák meg véleményüket.

Nemes Csaba a Befagyott struktúrák sorozattal megidézi az ötvenes évek hurráoptimizmusát, a békekölcsön szívós könnyedségét, a sztahanovista vállalások örömtelenségét. Az épületbelsőben homokrakás folyik, tétlen munka. Az eszme kifordult sarkaiból, időtlensége a rációt tagadja, az áldozatok szükségszerűek. Sorba lehet állni, mint Tarr Béla Prológusában, 2004. Egész életemben a kisemmizettek oldalán álltam, és olyan filmeket próbáltam csinálni, amelyek ezekről az emberekről szólnak. Az ő emberi méltóságukról. Amit nem megadni kell nekik, hanem felmutatni bennük. – nyilatkozta a Magyar Narancsnak 2001-ben Tarr Béla. Nemes Csaba képének több rétege van, szervesen összeillenek, a cél világos, felépíteni álmaink házát, lakását. Fel is épül, csak az utcán nagyobb lesz a sor. Nem a sorban állók a kedvezményezettek.

A Tandráma, 2015 részben Chirico parafrázis (Giorgio de Chirico: A szerelem dala, 1914), részben Vera Muhina alakjai élednek újra, támadnak fel, de senkit sem érdekelnek már, a bevásárolni induló néni se hederít rá a hatalmas alakokra. Jelképes, hogy a szobor együttes egy beépítetlen, foghiányos telken kap helyet. Szoborpark a város szélén vagy közepén? Egyszerre kifestett és egyszerre romos, pusztuló. Elfojtott indulatot látunk, fájdalmat, görcsös mozdulatot. Nemes Csaba a lehetetlen kísérti meg, vizuális választ keres az emberekben és viszonyaikban tovább élő múlttal kapcsolatban. René Magritte: Filozófia a budoárban, 1947 című képén is ott a valóság gondolati megközelítésének abszurditása. Amit látunk, és amit látni szeretnénk, élesen kettéválik. Nemes Csaba kepei a Kádár-kort is megidézik, sőt azt a korszakot láttatja, de már más köntösben, ruhában, viszonyok között. A Tandráma a Szabadság-téren felállított emlékmű ellentéte lenne? De a mellett nem mentünk el közönyösen. És mégis ott áll.

Tragikusan humoros a Befagyott struktúra sorozatból a Guggenheim, 2014 című kép. A fekvő olajmunkások, az olajkutak és a piros, ökölbe szorított kéz a The End felirattal valaminek a végét szimbolizálja, de nem árulja el, hogy ez a valami mit is takar, mit is jelent. Megállt az idő, véges az olajkincs, véges valami. Egy színes világ tűnik el. Az összecsúszó struktúrák – Guggenheim, 2014 kép is a lent és fent kettősét és ellentmondását mutatja. A perspektíva és a horizont hiánya az, ami első pillantásra hiányzik a néző szemének. A valamiért folytatott munka kérdőjeleződik meg, a hasznosság és a cél összekapcsolhatósága. A Befagyott struktúrák, 2015 sorozatban rajzok is feltűnnek. A stadionépítés, a házak rombolása, Horthy és Joyce, 2014, Che Guevara és Horthy Rijekában, 2014. Ismét az abszurd, időben egymástól távol álló személyek találkoznak egymással, ami lehetetlen. Nemes Csaba ezzel a lehetetlen dologgal képes felidézni, hogy napjainkban mi folyik, és hogyan válik az idő egyre kötetlenebbé, felszínesebbé, képtelen emlékezések színterévé. Hogy nem is volt, nem is lehetett Rijekában CBA élelmiszerüzlet? Az lehetetlen. Akárcsak az, hogy éppen zárva lenne, mert vasárnap van. Megnyugodhatunk, a tengerig is eljutott élelmiszerlánc termékeit is látjuk, mert CBA tejet iszik Horthy és Joyce, és a konzervdoboz sem Campbell, Warhol nem rúg itt labdába. Visszafelé olvassuk az ábécét, az ABC-t. És megint Az időomlás – Guggenheim, 2014. Vonnegut is belefáradna. A siker erőfeszítést igényel, de a siker hajszolása eleve kudarc. Az épülő új múzeum makettja alatt roskadozik az építőmunkás.

Az Ítélet, 2015 című kép a maga szatírizmusával jeleníti meg az építkezést és a rombolást, a lehetetlen vállalás kudarcát. Kőműves Kelemen ballada tragédia dalban elbeszélve. Nemes Csaba dalol, könnyedén és otthonosan. Elfalaz valamit, szándékosan, miközben semmit sem rejt el. Lírai monológot hozott létre műveiben. A régi valóságalapját keresi, kutatja, mindegyre belebotlik önmagába, saját világfelfogásába. Képein nincs balladai homály, olykor direkten közli, mire is gondolt, mi is a szándéka. Megmutatja, mi van lent és mi van fent. Ez nem felcserélhető. Az igazságot keresi, kíváncsi rá, hol is található meg, bár a kérdés, hogy van-e igazság, mindig ott lapul a kérdésekre adott válaszokban.

 

Kölüs Lajos: Lábadozó struktúrák 

Tandráma 2015 2015 150x200

Nemes Csaba legújabb munkái részben rijekai kiállítása és Nw York-i tartózkodása kapcsán készültek, részben pedig az itthoni közegre reagálnak. Valóságos elemeket és alakokat látunk a festményein, amelyek montázsok. Bennük Nemes Csaba víziói jelennek meg, dinamikusan, szerkezetük kiegyensúlyozott, s modellként szolgáló struktúrák rendre visszatérnek egy-egy képén. Hétköznapiság uralkodik a figurák mozdulataiban, helyzetében, politikai rangjukban és tevékenységében. A sorban állók kiszolgáltatottsága kényszer szülte helyzetből fakad, ma ilyen rend van, talán ilyen rendet akartunk. Vagy mondhatjuk azt, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam? Ez már kívülállás lenne, ami Nemes Csabától távol áll. Ő benne van a helyzet centrumában, működik, és működés közben figyeli az eseményeket, rögzíti a jelenségeket. A hősök terét vizsgálja, az új Árpádokét és az új Elődökét. A hét vezér mai sorsát. A vérszerződést.

A hatalom örök kérdése, kinek az érdekében gyakorlod a hatalmadat. A népfelség elve háttérbe szorul, marad az alattvalói lét, miközben kvázi szabadon adhatod-veheted a munkaerődet. A technikai újdonságok nem ember idegenek, csak megvalósításuknak ára is van. Valami elvész, valami átalakul. Valami sosem lesz többé, valami újjászületik, halhatatlan. Nemes Csaba képcímei beszédesek, sorozatot jelölnek (Befagyott struktúrák). A társadalmi mobilitás hiányát is felvetik a képek.Ami valószínű, az valóság is lesz, mondhatnánk szabadon Murphyvel. Nemes Csaba képalkotása direkt, lényegre törő, a mellékes részek is hangsúlyozottá válnak (pl. Che Guevara meets Horthy in Rijeka, 2014), teret és időt követelnek maguknak. A tapasztalat abszurditását foglalja képekbe, hogy valami úgy történhet meg, hogy talán senki sem akarja vagy akarta. Ez a véletlen tragikuma, a múltba ágyazott jövő lehetetlensége, töredezettsége, valamint a jövőbe sosem torkolló múlt az, ami ellentmondásos képet mutat lehetőségeinkről. A kapcsolati hálók átláthatók, a valóságban sokkal rejtettebben jelennek meg.

Nemes Csaba szatirikus énje ölt testet a képekben. Az elképzelhetetlen világ köszön ránk a művekből. Ismerős világ, a hírekben, az újságokban olvashatók, láthatók. Távlatot szemléltet, és kiderül, nincs távlat, nincs támpillér, ha látjuk is az oszlopokat. Látszat és valóság fonódik egybe, amit gondolunk, azt el is hisszük, amit látunk, helyette nem akarunk mást látni, elfogadjuk. A Babszem Jankó élclap őszintesége és keserűsége is ott van a képekben. A megismételhetetlen pillanat, valami véget ér, valami elkezdődött. Rijekából az Osztrák-Magyar Monarchia egyik alakja (Horthy és Joyce) üzen, találkoztak. És egy, a valóságban sosem bekövetkező találkozást is megfest Nemes Csaba. Che és Horthy. A művész mintha egyensúlyozna, patikamérlegen mérné, mi fog történni és nem történik meg, hiába várjuk. Az elesettség, a kiszolgáltatottság olyan élmény, amit nem lehet megkerülni, szembe kell vele nézni. Nemes Csaba nagy előnye és merészsége, hogy egybe látja a történelmi mozzanatokat, a szekvenciákat. Vertikálisan is fölfűzi őket, új szemszögbe téve keresi továbbgondolásuk lehetőségét.

Vívódó művész Nemes Csaba, mert kerüli a Mi a magyar kérdést, de a világ másik végén is azonos marad korábbi önmagával, helyzetével, kialkudott vagy várható pozíciójával. A görög Agorán jár, szabad szájú, de nem pökhendi módon veti fel kérdéseit, amelyek a köz kérdései is. Nemes Csaba saját közegét teremti meg, de ebbe a közegbe mások is beleférnek, a köztér és köz fogalmának újragondolásával hozza létre a szükséges diskurzust a különböző pólusok között. Ítélete közvetett, a fel- és megmutatás erejében bízik. Voltaire Candide-ja szólal meg: Hogyan, nektek nincsenek barátaitok, kik tanítanak, vitatkoznak, kormányoznak, bűvészkednek, és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak? – Azt hiszed, hogy bolondok vagyunk, mondá az aggastyán; mi valamennyien egy véleményen vagyunk és egyáltalában nem értjük, mit akartok a ti barátaitokkal. Nemes Csaba véleménye karakteres vélemény, ha más vélemény is, mint ami hivatalos.

Nem jár kanosszát, hogy hasonuljon egy számára nem elfogadható világhoz. Fellebbez, játékosan és furfangosan. Leleplez, mint Swift, sőt ellentmond. Felháborodik, ha gonoszságot, ostobaságot, embertelenséget tapasztal, és sosem részvétlen a nyomorgók, a megalázottak, a kisemmizettek iránt. Úgy van, hogy nincs mit megbocsátani neki. Mindenki sértve érezheti magát. Azért, mert eltűri azt, ami van, vagy azért, mert maga is létrehozója annak, ami van. Swift szóban és írásban békepárti, és ez Nemes Csabára is elmondható. Képei pamfletnek, paródiának és eposzi kellékeknek is felfoghatók. Szatírának.

Nincs harsány nevetés, ha képeket nézzük. A nagyidai cigányok világát is érezni. .. mindkét tábor káprázat után fut, s kiereszti markából a valóságot: a cigányok délibábért vagy a pillanat öröméért dobják oda, a királyi had pedig az elvont elméleti tudás oltárán áldozza fel. Nemes Csaba a hétköznapiság csapdáit mutatja meg, a mindennapi életünk fonákjait. Kinevetjük önmagunkat, gyengeségeinket, nem tudni. A szembenézés jelenünkkel, magatartásunkkal, elodázhatatlan kényszer. A Kádár és az azt követő korban ott vannak korábbi múltunk homályosságai, toposzai és mítoszai is. Kultúrfölényünk viszonylagossága, tespedtségünk reménytelensége, letargiánk folytonos győzelme a realitások felett, álom és valóság folytonos konvergenciája. Győzelem és kudarc felcserélése, a hit és hitetlenség örökös háborúja. A szabadság hiánya, a megdermedt struktúrák ősisége. Hitelesen megszólalni és cselekedni anélkül, hogy házalnunk kellene sikereinkkel.

Neo-konceptuális műveket látnék? Nemes Csaba figyelmeztet, Nem művészeti közeg. És a paradoxon, hogy mindvégig művészetről is szó van. A tünetek ismertek, meglehet, hogy másként ítéljük meg őket. Ki súlyosabbnak, ki kevésbé súlyosnak látja a helyzetet. Van krízis, nincs krízis. A művészi identitás kérdése is változatlan. Műalkotások függnek a falakon. És ott a kérdés, egzisztenciális ok jelen van-e az igazság felmutatásában vagy homályban hagyásának? Hatalom és művészet viszonya miként is hat ki az alkotásokra. Nincs pesszimista felhang a művekben, inkább ironikus felütések uralják a látványt. Valami felszabadult könnyedség, játékosság, sőt bölcselet. A politikai művészetnek rangja van, és tegyük hozzá, Nemes Csaba által is. Jobban tetszik a társadalomkritikus szó. Elmegy a falig, és tovább, bontja a falakat. A létezés és a művészet tabuit keresi, találja meg. Hol van a határ?

           

[nggallery id=527]