Nátyi Róbert: Alfons Mucha, a szecesszió mestere
10 éves születésnapja alkalmából a REÖK az art nouveau ünnepelt mesterének, a morva származású Alfons Muchának (1860–1939) szecessziós stílusú munkáiból rendezett tárlatot. A hatvanöt munka az 1890-es évek elején Párizsban készült plakátoktól egészen az 1910-es évekig terjedő időszak művészi tevékenységébe nyújtott betekintést. E két évtized volt a morva származású művész legtermékenyebb periódusa. Alkotásai nemcsak a modern alkalmazott grafika élvonalába kerültek és a francia főváros köztereinek vizuális képére is jelentős befolyással voltak, de formanyelve hatással volt az említett évek tervezőinek, grafikusainak munkásságára is […]
10 éves születésnapja alkalmából a REÖK az art nouveau ünnepelt mesterének, a morva származású Alfons Muchának (1860–1939) szecessziós stílusú munkáiból rendezett tárlatot (2017. március 24 – május 7.). A GOAP-ból (Gallery of Art Prague) és a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményéből válogatott hatvanöt munka az 1890-es évek elején Párizsban készült plakátoktól egészen az 1910-es évekig terjedő időszak művészi tevékenységébe nyújtott betekintést. E két évtized volt a morva származású művész legtermékenyebb periódusa. Alkotásai nemcsak a modern alkalmazott grafika élvonalába kerültek és a francia főváros köztereinek vizuális képére is jelentős befolyással voltak, de formanyelve hatással volt az említett évek tervezőinek, grafikusainak munkásságára is.
Alfons Mucha több évi viszonylagos ismeretlenség után az első sikereit a francia fővárosban, az 1890-es években kereskedelmi plakátjaival aratta. Ekkori grafikáit, plakátjait a Champenois nyomda közreműködésével készítette el. 1894-ben egy lakberendező cég számára alkotott négy természeti ihletésű jelenetet a korszak könyvillusztrációs, illetve a népszerű képzőművészeti alkotásokat idéző képeslapok stílusában. A sorozat darabjai: Virág, Gyümölcs, Halászat, Vadászat címmel jelentek meg az olajfestés technikáját imitáló nagyméretű nyomatokon. Ezeken a korai dekoratív, szimbolista munkákon a néhány évvel későbbi szecessziós jegyek még nem fedezhetők fel.
A kilencvenes évek közepén a korszak ünnepelt, híres színésznője Sarah Bernhardt megbízta a művészt színháza, a Théatre de la Renaissance plakátjainak a megtervezésével. Az első ilyen plakát, Victorien Sardou Gismonda című színdarabjához 1895 januárjában jelent meg a párizsi bulvárokon. Az ember nagyságú, álló, keskeny formátum a gondos, szabatos rajzzal, az ötletes tipográfiával, az addig megszokotthoz képest teljesen újszerű megoldást jelentett. A művésznő a darab címszerepében pazar kosztümökben, elegáns, extravagáns ékszerekkel jelenik meg. Bernhardtra is nagy hatással lehettek a plakátok, hiszen rögtön hatéves szerződést ajánlott az egy csapásra híressé vált alkotónak. A kiállításon szereplő Lorenzaccio (1896) és a Médea (1898) ennek a mindkettőjük számára gyümölcsöző kapcsolatnak eredményei. Alfred de Musset–nek (1810–1857) a XVI. századi Firenzében játszódó 1834-ben kiadott romantikus tragédiájában Sarah Bernhardt a férfi főszereplő Lorenzaccio szerepében jelent meg a színen. A plakát a tettének hatásán tépelődő hőst ábrázolja, amint éppen Alessandro de’ Medici herceg meggyilkolásán töpreng. A bal felső sarokban megjelenő sárkány fenyegetően közelít a Mediciek címeréhez.
Másik kiállított híres plakátján, Catulle Mendés (1841–1909) tragédiájának címszerepében Sarah Bernhardt-ot abban a pillanatban ábrázolja a művész, mikor férje Iaszon hűtlensége miatti tébolyában Médea legyilkolja saját gyermekeit. Az iszonyattól döbbent hősnő most ébredt tudatára szörnyű tettének. A háttér vörös napkorongja baljós hajnalra virradt. Az archaikus ízű betűk, az antik palmetták a grafikus akkoriban kiforrott, sajátos szimbolizmusának jelképei. A színésznő bal alkarján tekergőző kígyós karkötőt Mucha később Georges Fouquet ékszerész számára el is készítette. Ettől kezdve szinte minden reklám grafikai munkájának középpontjába egy-egy dekoratív, a századfordulós ízlést tükröző hol kihívóan kacér, illetve – amennyiben a téma úgy kívánta – esetenként szende nőalak került. A művész korábbi naturalizmusától távol kerülve a fin de siecle légies, érzéki, éteri báját közvetítik a mának.
A Virágok (1898) sorozatban eredetileg négy virág, merengő vagy mélán andalgó nőalakokkal kísért megszemélyesítését vázolta fel. A művész naturalizmusa az évek folyamán hatásos módon letisztult. Eredendően az 1897-es kiállításán két akvarellt festett, majd a következő évben készült el a négy darabból álló sorozat. A szegedi kiállításon az Írisz és a Szegfű című darabok láthatók, amit az eredeti szériában még a Liliom és a Rózsa egészítettek ki. Mucha légiesen karcsú nőalakjai pompás kosztümökbe bújtatott érzéki virágként hajladoznak a buja vegetációban. Nő és a természet szimbolikus, allegorizáló kapcsolata különös hangsúlyt kap az art nouveau művészetében. Ez a biztonságot, a menedék képzetét keltő, a realitástól elforduló álomvilág a fin de siècle művészeinek kedvelt képi toposzává vált. Érdemes elgondolkodnunk a párhuzamon, amelyet a morva mester munkáján látható virágok, illetve a Magyar Ede által épített Reök Palota szimbolikájában oly sok helyen megjelenő halványlila íriszek között vonhatunk.
Mucha kereskedelmi plakátjain innentől kezdve jelenik meg az a séma, melyben, a középmezőben egy nőalakot, a fölső sávban pedig a terméknevét, illetve a portékát kínáló cég adatait helyezték el. Párizsban a modern alkalmazott grafikának a kilencvenes évektől olyan meghatározó mesterei alkottak, mint Toulouse-Lautrec (1864–1901), Jules Chéret (1836–1932) és Eugéne Grasset (1845–1917). Mucha művészetére mindhárman hatással voltak, de a morva művész független tudott maradni befolyásuktól és éppen ebben az időszakban, 1895 és 1900 között sikerült kialakítania egyéni stílusát. Álmodozó arckifejezésű asszonyai és lányai a stilizált, elvont szépségeszmény megfogalmazása mellett sem nélkülözik az erotikát.
A JOB (Joseph Bardou Co.) cigarettapapírt reklámozó plakát jellegzetes példája Mucha művészi alakításmódjának. Az ülő alakhoz Michelangelo Sixtusi kápolnájának egyik szibilláját választotta modellnek. A nő hajának tekeredő, hullámzó fürtjei, az ún. „makaróni stílus”, Mucha későbbi alkotásain védjegyévé vált. A plakát diszkréten él a reklám eszközeivel, hiszen a felirat csak a grafika felső részét uralja, illetve a tapétaszerű háttér ornamentikájában és a hölgy melltűjén jelenik meg. A La Plume című kéthavonta megjelenő irodalmi, kritikai, művészeti folyóiratot 1889-ben hozta létre Léon Deschamps. Olyan híres művészek, mint Eugène Grasset, Toulouse-Lautrec, Maurice Denis, Gauguin, Pissarro, Signac, Seurat és Redon tartoztak körébe. A lap rendszeresen szervezett kiállításokat Salon des Cent néven. 1897-ben Mucha második párizsi kiállítását is ott tartották. Ennek alkalmából készült Mucha illusztrált címlapja, melynek több példánya látható a kiállításon.
A Librairie centrale des Beaux-Arts gondozásában jelent meg 1902-ban a Documents décoratifs című kiadvány, melyben Mucha az Art Nouveau mozgalom egyik alapvető mintakönyvét hozta létre. A 72 táblán megjelenő fantáziadús tervek a szecesszió formaművészetének fontos forrását jelentették. Ebben a korszak női szépségideálját éppúgy megjelenítette, mint a divatos toaletteket, elegáns ruhákat, ékszereket, evőeszközkészleteket, asztali dísztárgyakat, könyvdíszeket, plakát és tapéta díszítményeket, modern, szecessziós betűtípusokat stb. Az összes lapról árad készítőjüknek alkotókedve, lendületes, a szecesszió növényi ornamentikáját megidéző vonalkultúrája, eredeti fantáziája. Szellemes ötleteit a kor több iparművésze parafrazeálta, iparművészeti iskolák pedig beépítették akkori tanterveikbe.
Mucha kreativitása nem ismert határokat. Számtalan kereskedelmi megbízásnak tett eleget. Nemcsak nagyméretű utcai plakátokat készített, de szinte a kereskedelmi grafika minden válfajában alkotott. Vállalt a menükártyáktól kezdve képeslapok tervezéséig, naptárak, reklámcímkék, csokoládék, kekszek, bonbonok csomagoló papírjaiig szinte mindent. Később, Prágába visszatérve az új állam papírpénzeit, illetve bélyegeit is ő tervezte.
Számos művész kortársához hasonlóan az ő fantáziáját is lebilincselte a fényképezésben rejlő lehetőség. Mucha bécsi időszakában, az 1880-as években, egy kölcsönkapott kamerával kezdett el fotografálni. Ezt a szenvedélyét Párizsba érkezve is folytatta. 1896-ban, amint anyagi helyzetében javulás állt be, a rue du Val de Grace-en berendezett új, tágas, a hatalmas világítóablakoknak köszönhetően napfényes műtermében nagy lendülettel folytathatta a fényképezést. 1896-tól az 1900-as évek elejéig számos fotósorozaton örökítette meg készülő festményeinek és plakátjainak modelljeit. Kiállításunkon az 1897 körül készült műtermi fotográfiák illusztrálják a fényképeknek az alkotói folyamatban betöltött szerepét. Fényképei ugyanis túlmutatnak az egyszerű vázlatokon és előkészítő tanulmányokon. A modellek és a műterem berendezései, kellékei utánozhatatlan századfordulós hangulatot kölcsönöznek a képeknek. A művész többször örökítette meg magát is fotográfiákon. Az első bemutatott önarcképe 1887 körül készült párizsi műtermében, alkotó munka közben, míg a másik az 1920-as, 30-as években örökíti meg az idős mestert. Különböző utazásai során is folyamatosan készített fotográfiákat. A forradalom előtt, 1916-ban járt Oroszországban, ahol az utca embereit, járókelőket fotózott, zsánerképeket készített előtanulmányként készülő Szláv eposza számára.
Sikereinek csúcsán elhagyta Párizst, diadalainak színhelyét. 1904-ben Amerikába, majd 1910-ben végleg szülőhazájába költözött. Ezektől az évektől kezdve egyre intenzívebben foglalkozott a Szláv népek története című epikus festménysorozatának terveivel. Ennek előzménye, hogy 1908-ban a Bostoni Filharmonikusok egyik koncertjén Smetana Moldva című szimfóniája óriási hatással volt rá. Ezen utolsó alkotói korszakában kifestette a prágai Főpolgármesteri hivatal csarnokát, és teljesült régóta dédelgetett álma, hogy megfesse húsz óriási méretű vásznon a cseh nép történetét. 1928-ban a teljes ciklust Prágának adományozta, A szláv népek története címen. A festő várokozásai ellenére a korabeli közvélemény és kritika elutasította az akkorra már avíttnak tartott historizáló, akadémista stílust, illetve idegenkedett a festmények idealista, nacionalista tartalmától is.
Az utolsó kiállítási egységben – egy kivételével – Mucha Csehországban készített munkáit láthatjuk. A művész korai, szecessziós alkotásain is megfigyelhetünk bizonyos elemeket, melyek szülőföldje népművészeti hagyományait elevenítik föl. Több, korábbi párizsi darabján, az Art Nouveau dekoratív elemei mellett megjelennek a cseh, morva művészet részletei, díszes főkötők, százszorszépkoszorúk, növényi ornamentikát idéző hímzések formájában.
Morva tanárok kórusa (1911) című plakáton például a díszes népviseletbe öltözött lány alakját a párizsi munkák hagyományos kompozíciós megoldásában látjuk. Füléhez illesztett, tölcsért formáló keze jelzi, hogy a mögötte látható ágon ülő madár énekét hallgatja. A híres, a Művészetek sorozat zenét illusztráló darabjának átirataként 1898-ban nyomtatott plakát, a szecesszió és a Morva nemzeti hagyományok összeolvasztásának igényével készült. A világhírűvé vált kórus változatos repertoár darabjait, amelyek klasszikus, illetve népzenéből álltak Mucha brnoi középiskolai kórustársa, a modern Morva népzene ünnepelt zeneszerzője, Leoš Janáček jegyezte. Az Ivančicei Regionális Kiállítás plakátját, 1913 (1912) Mucha szülővárosa tiszteletére tervezte, egy egyébként soha meg nem valósult esemény céljára. Az ivančicei Mária Mennybevétele plébániatemplom tornya előtt két morva népviseletbe öltözött lányt látunk. Egyik korai, 1878-as akvarelljén már szerepelt ez a templom. 1903-ban párizsi sikerei csúcsán Ivančicei emlék címen újra feldolgozta a témát a templom tornyai körül repkedő fecskékkel, mint honvágyának megfogalmazásával.
A húszas években Mucha munkáin az art nouveau formái helyenként konzerválódnak, de a 8. Sokol Fesztivál Prága plakátján (1926) a főtéma már a történelmi képek pátoszát sugározza. Az 1862-ben Miroslav Tyrš és Jindřich Fügner által alapított Sokol (sólyom) mozgalom az ifjúsági sport és torna előmozdítására jött létre. A tornafesztiválok szervezése révén a mozgalom fontos szerepet játszott a cseh nacionalizmus előmozdításában. A népművészeti elemek, a virágkoszorú, a növényi díszítés, a szoknya fodrainak dekoratív szecessziós ízű hullámzása még jelzik a századforduló nosztalgiáit, de e stílus fölött véglegesen eljárt az idő.
Ezek a kései művek megőriztek valamit a morva mester korábbi szecessziós modorú munkáiból, jelezvén, hogy alkotójuk mindvégig kitartott korai sikereinek dekoratív stílusánál. Időközben a szecesszió formaeszményei is túlhaladottá váltak, ekkor már az avantgárd művészet irányzatai játszottak főszerepet a képzőművészet színpadán.
(Megjelent Tiszatáj 2017/4. számában)