tiszatáj | 2021. február 11.

Napló két szólamban

SIMON ZOLTÁN BLOGKOMPOZÍCIÓJÁRÓL
A blogot megelőző albumhoz csak a kiváltságosok juthattak hozzá, mindössze száz számozott példány készült belőle, míves kiadásban. Az Egy kicsit krincsen – kruncs / Thurzó Ilona naplója Simon Zoltán rajzaival című kötet afféle kétszólamú tipografikai kompozíció. A képzőművész, anyja gyöngybetűs naplójának soraiból, saját rajzaiból, korabeli fényképekből, „háborús cetlikből”, családi iratokból komponált igényes kiállítású albumot… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

GONDOLATOK SIMON ZOLTÁN BLOGKOMPOZÍCIÓJÁRÓL

A blogot megelőző albumhoz csak a kiváltságosok juthattak hozzá, mindössze száz számozott példány készült belőle, míves kiadásban. Az Egy kicsit krincsen – kruncs / Thurzó Ilona naplója Simon Zoltán rajzaival című kötet afféle kétszólamú tipografikai kompozíció. A képzőművész, anyja gyöngybetűs naplójának soraiból, saját rajzaiból, korabeli fényképekből, „háborús cetlikből”, családi iratokból komponált igényes kiállítású albumot, így nemesítve egy tizenhat éves lány naplóját artisztikus kordokumentummá.

Néhány éve találtam meg és dolgoztam fel egy grafikai albumban Anyám háborús naplóját, amelyet 1943. március 8. és 1946. január 28. közt vezetett. Ebből a naplóból 51 számomra fontos bejegyzéshez készítettem rajzokat.” – írja Simon Zoltán 2019-ben indított blogjának bevezetőjében. A művész napjainkra szinte a teljes anyai hagyatékot közkinccsé tette a neten. A naplóbejegyzésekhez egy másik saját írásfolyamot is rendelt, afféle párhuzamos naplót hozott így létre, a két krónika egymásba simítása, közlési bravúr lett. A párhuzamosok ez estben nem a végtelenben találkoznak, hanem egy izgalmas közös produktumban, amely úgy működik, mint egy jó sorozat a Netflixen, a blogkövető alig várja a következő epizódot. „…úgy döntöttem, hogy könyvem grafikai lapjain túl a naplóban szereplő bejegyzések nagy részét, most 76 évvel később, dátum szerint napról napra felteszem ebbe a blogba… és ezzel együtt a párhuzamos történelmi események dokumentumait, amelyeknek felkutatásában, mint oly sok másban is Rőczei György történész barátomra – könyvem szerkesztőjére – támaszkodom.” – írja a szerző bevezetőjében.

Simont a blog, mint komplex művészeti műfaj is érdekli. Megkeresi filozófiai attribútumait: a folytonosság izgatja, az idő dimenziója, és a visszacsatolás aktusa. Egy lány évtizedekkel ezelőtt a pincében gyermeki egyszerűséggel fogalmazott háborús tudósításaira napjainkban reflektál dokumentarista novellákkal, történelmi eseményeken tűnődő értekező prózával. Archívumokból előbányászott újsághíreket gondol tovább, fényképek üzeneteire épít egy saját világot, miközben családjának történetéből is felvillant fejezeteket. Ma már számos remek tanulmányt olvashatunk a megidézett időkről, ám e blog tekercsét görgetve valami nagyon személyeset kapunk két generáció történelmi kontextusáról. Egy törökszentmiklósi „tini lány” és a hatvankilenc tavaszt megélt békebeli fiú mesél a háborúról úgy, ahogyan a történészek nem tudnak.

Thurzó Ilike zsigeri adatközlő, Simon Zoltán pedig aktív rezonőr. Kettejük összjátékából bizarr és disszonáns harmónia születik. A grafikusművész életműve eleve a „kizökkent idő” hamleti világfájdalmát hordozza, a groteszk képi világ jól illeszkedik a háborús textushoz. Az ismert „Simon-lények”, ezek az invalid ember-fragmentumok autentikus elemei a világháborús esztétikumnak. E furcsa alakok, hiányzó és bepólyált testrészeikkel, fájdalomtól torzult arcukkal mintha a frontról jöttek volna, jogosan apellálhatnak együttérzésünkre, simogató szeretetünkre. A lovak, szarvasok, madarak pedig úgy hatnak, mint ősi totemek, amik éppen azon dolgoznak, hogy elűzzék a háború szellemét. Az tépett, elnyűtt figurák szimbolikus világát családi fényképek derűjével ellenpontozza a szerző. Ifjabb Thurzó Jenő jól szabott csíkos öltönyben egy amatőr felvételről mosolyog ránk, a jó svádájú Gyula pilótaruhában feszít egy műtermi fényképen, fiatal lányok néznek a lencsébe egy csoportképen, Ilona matrózblúzos szépsége pedig bizonyára egy ballagási tablón ragyogott valaha.

Thurzó Ilona bejegyzései arról a hamvasságról, gyermeki világlátásról árulkodnak, ami a negyvenes évek jól nevelt lányait jellemezhette. A napló elején egy hátországi mezőváros mindennapjait ismerheti meg az olvasó, de a korabeli vidéki életvitel jellemzői mellé, az író bőven adagol kamasz érzéseket is: burkolt vágyakat, szerelemhez hasonlító érzeményeket, rózsaszín lányreményeket. A fiatalok a háború idején is jöttek-mentek, szórakoztak, a lányok szépítkeztek, moziba jártak, sőt tánciskolába is. A törökszentmiklósi árokparton akkoriban is nyílt virág, s a barack is megérett a kertben, mikor eljött az ideje. Úgy tűnik, a háború csak a történelemkönyvekben válik hadi események folyamává, a kortárs mindennapokban a keddeket szerdák követik, a novembereket meg decemberek. 1944-ben a Mikulás is eljött, Ilikének „10 dekányi penészes mazsolát hozott”.

Magyarország ekkorra már a pincébe bújók, a menekülők, a család fiútagjait a fronton tudók országa volt, ahol már minden a háború zsákmánya lett: a fiatalok pajkossága, az öregek bölcsessége, az asszonyok találékonysága, a férfiak be nem vallott félelme, bátorsággal álcázott rettegése is. Thurzóék otthonába hol német, hol orosz katonák szállásolták be magukat. Volt, aki lányokkal erőszakoskodott, de akadt olyan orosz tiszt is, aki feleségül vett egy helybeli cselédlányt. A németek, mikor elvonultak cigit, meg savanyúcukrot hagytak ott a háziaknak, az oroszok cérnát és gyufát. Lajos bácsi ellopott valami elásott ládát, Fábiánék udvarába ledobtak egy bombát, Gyula bácsit majdnem a kertben kellett eltemetni, mert nem tudtak gyászkocsit szerezni. A Thurzó család egyre jobban féltette a meggyengült idegzetű apát, akinek az orvos fejfájási port írt föl, de – mint kiderül – a derék vasutason ez nem segített.

Simon Zoltán anyja hagyatékában lelt rá a leánykori naplóra. Nem tudta örüljön-e igazán a leletnek: „Sejtelmem sincs, miért is nem hajította ki, a többi hülye levéllel és a tucatnyi pótolhatatlan dokumentummal egyetemben, amit az utolsó éveiben szisztematikusan a szemétbe dobott, …Miért ragaszkodott ehhez haláláig. Hányszor, de hányszor futottam neki, hogy most aztán tényleg elolvasom. Itt volt az ideje.” – írja Simon könyvének appendixében. A sorokban József Attila-i durca bujkál. Szemrehányás, s talán a féltékenység érzése is arra a valóságra, amit nem ismerhetett eddig és meglehet, kicsit röstellte is magát, hogy akaratlan belekukkolt anyja soha nem említett élményeibe.

Hogy az asszony miért nem dobta ki a kockás füzeteket? Az ifjúság édes madarát őrizgette így emlékei kalitkájában? A felfokozott érzelmeket, a nagy lelki amplitúdókat konzerválta a zöld füles dobozba? Talán e korszak szebbnek tűnt számára, mint a háború utáni békés, dolgos felnőtt évek, amik hazugságban és önámításban teltek egy egész generáció számára? Néhai Thurzó Ilona akkor volt tizenhat éves! Akkor mondta neki Sanyi, mikor felszállni készült a vonatra: „Várjál rám csepp lyány, ha lehet”.

Berlint „zsidómentesnek” nyilvánítják..a partraszállás főpróbája Angliában nem sikerült fényesen… a 2. Ukrán front jobbszárnya az Úz és a Csobányos völgyében, valamint az Ojtozi-szorosban átlépte Magyarország akkori határát, és felvette a harcérintkezést a székely határőrséggel.” A fiú fontosnak érzi összekaparni és megérteni magát a kort, melyben anyja naplója született. Számos dokumentumot sorjáztat az olvasó elé, hungarista felhívást, korabeli filmek listáját, harcra buzdító plakátot, bizarr apróhirdetést, halotti anyakönyvi kivonat. Sok-sok lelettel ágyazza körbe Thurzó Ilona naplóját, aminek tartalma így szélesedik komplex valósággá. És Simon Zoltán ezt a valóságot toldja meg saját művészi fikcióival. Íme, egy a sok közül:

Az ember még egyszer visszapillantott lommá lett bútoraira a katona válla felett. Az egész életük ott állt egymás hegyén-hátán  az új zománcos sparhelttel, a lábasokkal és a kosárba tett tányérokkal együtt meg a kihasadt ruhásbatyuból kibuggyant dunyhahuzattal, amibe nagy, nagy buborékokat fújt az októberi szél.”

Ha a keresőbe beírjuk a krincsen-kruncs varázsigét megnyílik előttünk egy blog, mely egyszerre hiteles és tanulságos napló, fiktív memoár, hol groteszk, hol romantikus képregény. És mementó is. Emlékmű egy háborús generáció számára, amely épp mostanában tűnik el gyorsan, és örökre.

 Pacsika Emília

      

krincsenkruncs.wordpress.com