Nagy Zopán: Sötét anyag

FOTOGRAM-METRIKUS BACCHANÁLIA

Az Ártér Művészeti Egyesület kiállítása
(Budafoki Pezsgő- és Borfesztivál, 2016. szeptember 2 – 4.)

Lé. Lét. Létra. Lét-igenlő Létra…

Árnyékát fény hozza létre. Árny-kép. Fények negatívja.

Kacs, kacsintás… Objektív-szubjektív (szf)éra…

Világokat összekötő Létra.

Művészet és bor. Mindkettő a „Lét-ra”, a „Lajtorja” szimbolikájával él –

és (ahogy egy ismeretlen költő is mondaná): spirituális természetű. A földi és szellemi, avagy az anyagi és éteri világ közötti átjárás. De mindegyik egy-egy lehetőség is. A személy és a személyes találkoz(tat)ása a köztes világ(ok)ban…

Szőlő és fotográfia. Érleljük tovább… – Fény és víz és szellemiség…

Föld, nyersanyag, ásványok, kémia… – Fény, folyadék, szellemiség…

Fluidumok… – Gondolkodás, hozzáértés, gondoskodás…

Alsó, felső, belső erők – és valami plusz, valami más! – Bor! – Műalkotás!

Köz-helyek: hellyel, közzel, közlekedő elv(edény)ekkel…

Három az egyben: Látens kép-idézés(ek).

A Lét(ra) árnyéka (emlékeim szerint):

éppen fölszeletelte egy patinás borospince kitárt bejáratát.

Ezen árnyék a Húsvét szédületétől ívelt –

egészen a Szüretek fény-érlelt, opálos mámoráig… Át: odáig…

A Létra árnyéka tehát módszeresen szeletelte a pince bejáratát:

a mély-sötétbe igyekvő (azonosíthatatlan) alak meztelen testével együtt

s a fény-árnyék (és tér-mélység) állapota

zaklatottá és különösen darabolttá ihlette

té-tovaságomban ama – fejben többszörösen is exponált – fotográfiát,

melyet papírra nem hívtam elő (soha)…

II.

Elő sohasem hívtam: a Létrának

ama árnyéka által fölosztott – és megbolygatott,

fokaival fölszeletelt tér-lehetőség képet, melyet akkor

(Húsvét tájékától – a Szüreti mámorig) nagyon lehetetlennek,

rétegzett éber-álomnak véltem – s többször át is éltem,

ott, a meztelen alak segítségével…

III.

Papírra nem hív(hat)tam elő:

az emlék-kertemben oly erőteljesen élő

Létra bizonyos (túlon-túl is vibráló) árnyékát, amely

a Húsvét szédületétől – a Szüret mámorába hajló,

idő-préseket is fölszakító (szinte „szakrális”) kontrasztokkal

szeletelte föl a nyitott borospince kő-bejáratának boltíves részleteit

(a mögötte lenyúló sötét, hűs mélységbe is behatolva, belekarcolva),

a Sötét anyagot is megbolygatva…

S az árnyék fokainak sarlója lassan kaszabolta a felszínen kiégett, de még vonagló növényzetet, és a néhány foknyira túlmutató ég-részletet (egyaránt)…

Ám főleg: az azonosíthatatlan (mez nélküli) Lény – visszatérő – jelenés-alakját,

aki éppen (a mélyből révülten visszanézve), talán a Sötét anyagtól megbódulva:

két fok között agonizált…

És Dionüszosz kegyeltjei most összegyűltek, hogy csodálják és ízleljék a műtárgyakat: a Létezés Létráinak 365 féle árnyékát, fokait, fokolásait, fokozott fokozatossággal, fokról-fokra… És, hogy megismerjék az ódon kastély-méretű boroshordók belső tereiben lüktető, a nemes-penésszel átitatott, a ki- és beforduló sötétkamra pince-labirintusaiba vetített fotogramok önálló életét, metamorfózisát…

Fotogram-metrikus Bacchanália! – Bizonyos klasszikus Szatírok, poéták, Pánok, az Aranykor fura urai: Nimfákkal, Najádokkal; Zeusz, Héra, Zagreusz: meghasonlott Titánokkal, negyed-istenekkel, Baccháns-nőkkel, borászokkal, múzsákkal, mű-tört-én-ész-ekkel, kurátor-képzős diákokkal és artista „szomeliék”-kel, illetve az újkor kevert lényeivel: kortalan mű- és nedű-élvezőkkel együtt, mind-mind asztrális keringőt és lassított vitustáncot járnak a Sötét anyag (a kipárolgás, az esszencia) körül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Képző- és iparművész alkotók munkáit láthatjuk itt, melyek a Herendi Péter által vezetett fotogram-workshop jegyében születtek. Az Ártér Művészeti Egyesület nyári művésztelepének beszámoló kiállításán vagyunk. A kiállítók: Beregi Edina, Drégely Imre, Filotás Viktória, Haid Attila, Herendi Péter, Kaintz Regina, Kalas Zsuzsa, Kaszás Réka, Millavári Szilvia, Molnár Zoltán, Pető Márk, Palik Eszter, Sztrakay Orsolya, Várhelyi Csilla.

Az együtt-működések és a technikai fogások az individuumban, az egyéni gondolkodásban oldódnak fel. Fotó. Gramma. Grammatika. Betű. Szó. Szókép. Képvers… A savak, szavak, definíciók, illetve fiktív fixírek, fény-fixációk mögül: feloldódott lírikus absztrakciók variánsai tárulnak elénk.

Fotogram-metria. Távérzékelés. A belső távolságok, a külső-belső fikciók tájai, az egyén gondolat-sejtjeinek formavilágai (sajátos kompozíciói), az extra- és hiperérzékeny nyersanyagokba beivódó (az elme szöveteiből kirajzolódó) képalkotási módok. Biokémikus rezgések. Vagyunk mindezek is. Vagyunk.

És még többek: a mögöttesben, a lehetetlennek tűnő lehetségesben, a maradandó tünékenyben, a kép(zet)ben…

Az Egység részleteiben, mikro-milliárdjaiban, egyetlen kortyban, a zamatok tovább-áramlásában, egyetlen szemvillanásban, a meglátások és félreértések határtalan képességében… Vagyunk. Jelenlétünk, elmúlásunk és megújhodásunk folyamatos el(ő)hívásban zajlik. Ha látens módokon, ha lappangva, rejtőzködve is… Létezünk: elhívásban, hivatottságban, vívódásban egyaránt, ha mindez nem is kézzel fogható.

A Homo Ludens nyitott és kreatív kísérletei: absztrahált gondolatok, melyek (sok esetben) ismeretlen csatornákat is megnyitnak. Szintek, szintézisek, ön-tudati utazások, fény-tani, vagy éppen „al-kémiai” feltárások…

A káprázat dimenzióiban a szenvedély közös is lehet. Maya misztikus fátylának el-lebbenése, leleplezése, fél-álmaink fátyol-tánca a színterek mögött zajlik… Korty, ízlelés-rezonancia, ízlések és devianciák… Ó, vörös vérlúg-sóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

Bíborköd, skarlát, mély-rubin… Vércseppek, rítus, karmazsin…

Mélykék örvények általi spirális fortyogás, képlékeny de-for-má-ci-óó…

Képzamat, kép-telenség, kép-illumináció…

Mákony, tehetség, idegek, érzelem… Tünékenységünk rétegesen átható…

Ó, szférikus aberráció!* – Speciális én-törések, specifikus töredék-egységek… Vagyunk… A képzelet mindenható! – A Szertartás folytatható…

– – – – –

Epi-logo-lógus:

*A tökéletes lencse minden végtelenből érkező sugarat az optikai tengely egyetlen pontjába,

a fókuszpontba irányít. Ezzel szemben egy gömbfelületekből álló valódi lencse szférikus aberrációt szenved. Az optikai tengelytől távolabb érkező fénysugarakat egyre közelebb fókuszálja, így nem hoz létre tökéletes fókuszpontot.

Az érzék(enység)ek a „védtelenben” találkoznak.

A végtelenből a véletlenbe (vagy sors-csapdába, esetlegesbe…)

érkező sugarak mindenkire másként hatnak. Hatnak– és hatványozódnak…

A képzelet mindenható! – A Szertartás folytatható…

– – – – –

Ergo bibamus!