tiszatáj | 2017. április 26.

Nagy Zopán: Palimpszesztek, jelek, fiktív leletek…

UTOLSÓ RÉTEG II. – A MAMŰ TÁRSASÁG TEMATIKUS KIÁLLÍTÁSA
Neo-archaikus, klasszikus, konceptuális, autonóm… átfedések. Mindez: a feltárások és fiktív jelek jelenségének idejében. Utolsó előtti (előtti-előtti-előtti…) réteg(ek) – talán ez a cím lenne találóbb az alkotók Nagy Folyamatból kiemelt műveinek összetett, változatos, sok-rétegű kiállításához. De nem is a cím, mindinkább a folyamat, a gesztus, a szellem dimenziókon való átjárása és a nyitottság a fontosabb […]

UTOLSÓ RÉTEG II. – A MAMŰ TÁRSASÁG TEMATIKUS KIÁLLÍTÁSA

Neo-archaikus, klasszikus, konceptuális, autonóm… átfedések. Mindez: a feltárások és fiktív jelek jelenségének idejében. Utolsó előtti (előtti-előtti-előtti…) réteg(ek) – talán ez a cím lenne találóbb az alkotók Nagy Folyamatból kiemelt műveinek összetett, változatos, sok-rétegű kiállításához. De nem is a cím, mindinkább a folyamat, a gesztus, a szellem dimenziókon való átjárása és a nyitottság a fontosabb.

A jelenlegi kiállítókról kivétel nélkül elmondható, hogy mindannyian több műfajban, több gondolati síkon tevékenykednek. Különféle technikákat is alkalmazva, kísérletező szemlélettel alkotnak. A szakmai tudás és a filozófiai játékosság kombinálása is több esetben tetten érhető.

Tekintsünk hát be néhány rétegződésbe, egy-egy téridő szimultánba és néhány elme-szférába:

A leíró éppen egy régi (mondhatni „időtlen”) történetben találja magát, mégpedig a „főszereplő” egyik álmában jár, amely többrétegű, belső színdarabként is működtethető:

A televízió egész nap egy meztelen, nemtelen késdobálót közvetített. A „főszereplő” (most: a jelenlegi hallgató, néző, alkotó, olvasó) le sem vette tekintetét e fura emberről, mégis egészen másra gondolt. Ő így létezett. Szüksége volt egy koncentratív pontra, hogy a képek, képzelete által meginduljanak és „rendezni” tudjon. A „főszereplő” nagyszerű rendező volt. Szobájából sohasem-kimozduló. Elég volt neki az, hogy például a célkeresztbe fúródó kések monotóniáját figyelje az ajtón, s máris megnyíltak csatornái. Az ajtó másik oldalán, a sötét teremben egy Lény (időnként boszorkány vagy aggastyán) tapasztotta spirális fülét a kések-szaggatta ajtólaphoz s kísérletezett, várt: mikor hasít be elméjébe az egyik tőrhegy? (A lerágott csont lerágása, a homunculus és a lárva… – közben ez a hangbetét kúszott az éterbe.)

A Kortalan Lény ekkor – az éppen autisztikus-mágikus „főszereplő” által – távoli dalt hallott, amely erdőkön át, favágók zajával és növények zizegésével vegyülve, az Archaikus világból szállott, a szent folyó partján épített kis oltárból, ahol homunculus énekelt, s a talajhoz ütődve, hajladozva, megszállottak hallgatták. –
„El kell foglalnom az Álmok Előtti Színházat, s a hívőket elűzvén, el kell varázsolnom a misztikus bábut, hogy az örök holt anyagba én költözhessek be, és azon túl általam hangozzék a nemtelenül tiszta dal. Az új hívők azután a halhatatlan Lényt imádják, nem is sejtve, hogy a bálványok ideje rég átváltozott már…”

A Lény: vasmacskáját vonszolja maga után, néha megáll s vékony fémpálcákkal ütni kezdi azt. Minden bordája, testrésze, hát még a koponyája: más és más hangmagasságot visszhangzik. Preparált acélcitera, vagy velős-üreges csont-xilofon hangjátékaira gondolhatnánk, de semmiképpen sem „macskazenét” hallhat a táj.

Most egy kis terembe indul, hallja a „szent éneket”, és beleőrül, ha nem nyomja el a belső dallamokat, és ismét egy fehér macskát kell feláldoznia, hogy fekete mágiáját éber egyensúlyban tartsa.

Ám, mindeközben ne feledjük: a Kortalan Lény, maga a Művészet!
(Vagy annak szimbóluma, metaforája… Használhatjuk tetszőlegesen…)

A képernyő kinagyítva mutatja a szemből repülő késeket, melyek a középpontba fúródnak, de a „főszereplő” meg sem rezzen. A Lény segédje (most a boszorkány) kényszeresen tapasztja fülét az ajtó túloldalához, ami talán kunyhójának is ajtaja, és a vágy-bosszú őrülete rázza összekuszált erezetét… A „képen” nemsokára Schrölinger macskája jelenik meg, amely kísérlet és valós lehetetlenség is egyben, mert a mikrovilágba (kunyhóba) zárt újabb macskát, mely fűrészelésre várt, a „főszereplő” egy tükör visszavert fényeivel kezdi izgatni. A macska a kunyhóban, egy lyukacsos ládában („mikrovilágban”) érzékeli a cikázó fény legkisebb kvantumait s lassan – mivelhogy tele van elektromos töltéssel – a tükör fénye minden egyes szőrszál által megsokszorozódik, oly annyira, hogy a macska (ráadásul fehér is): egyetlen áttetsző fénysugárzás lesz, tehát eredeti állapotához képest: láthatatlan. Ő itt a „detektor” szerepét tölti be, mely a mikrovilágú ládát, kunyhót, fényt: a Makro felé növeli…

E „macska” tehát (mint műalkotás): önfényét túllépve, több, mint terjeszkedő élő, ám önvalóját elveszítve: teljesen halott. Mivel e „kísérlet” egészen tudományos, mégis képtelenség, arra kell következtetnünk, hogy a fizika: Isten egyik legfurfangosabb játéka! – Elmélkedik néhány hallgató…

A pelikán föltépi mellkasát, hogy fiókája aranyvért ihasson – suttogja a „főszereplő”, majd így tovább: látok egy nyolcszögű, sötét kőházat, a pincében Barlám és Jozafát, a királyfi-testvérek alszanak; őket, a hatalmas kőajtó előtt fekve: Dimnab és Kalilab, a két sakál őrzi. Egy másik teremben az ősvénséges rabbi, Eleazár szaval: „esik le zár, hullik le már, és készül a Gólem hamar; ó, Misna, Misna, Misna, halakha, aggada, Misna, Misna, Misna…” – Löw rabbi robotja szombatot szentségtelenített, mert a szavak félrezuhantak benne, de az én robotom, „Gólemem” (a főorvos) szentebb és tisztább (fehérebb-köpenyű), mint bármelyik beszélő állat – gondolkodik a „főszereplő”, miközben a vizitek zajlanak. – Eleazár sem megy sokra, mert a sakálok szétrombolják varázslatát, és a két királyfi fölébred…

Kint, a falu főterén Maris Stellát (Mózes közeli utópia-testvérét) „Malleus Maleficarumba” fogják, mert baromfiaiból ólom ömlött, amikor le akarták vágni azokat, s ha póréhagyma vagy kardvirág közé keveredtek, oly gyorsan változtak ötféle nagyságú- és fajtájú madárrá, s úgy szaporodtak, mint a legyek. Több gazda halálát okozták, és ha egy-egy kéményre szálltak: vetélés történt ott, és a termés elfonnyadt… Jaj, Maris!, elégsz te máris, de emléked helyszínén elemi szellemek születnek tiltott házasságokból. Hableányokkal üzekednek a Hunok s egy új vérfertő-tó nemzetség bontja ki arcait…

Mélységes barlangban vagyok most (gondolja a „főszereplő” egy szekrénybe bújva) s látom, hogy miként foszlanak le a falakról a fémek szerint fölfirkált Világkorszakok… Egy expresszionista némafilmben a negatív szereplő a lelkipásztor volt, aki feketebárányokat őrzött a réten, s amikor bement a fogadóba az úrhölgyekkel úrvacsorázni, akkor a dombon lévő szent idő-mutató átfordult, akár a kereszt(csont), s így állott a kisfilm végére a feje tetejére a téves pillanat(világ)… –

Nem írok pergamenre, amióta Caj Lun* föltalálta a papírt. Ő mérgezett eunuch volt, én: rétegesen magamba temetett, csak részleteiben feltárható lehetetlen. – Gondolja a „főszereplő”. (*Caj Lun [i. u. 50–121], a Han-dinasztiabeli Ho császár egyik hivatalnoka – fegyvertárának igazgatója –, akinek a papírgyártás feltalálását tulajdonítják, melynek dátumát i. sz. 105-re teszik. Sokan őt tartják a történelem legismertebb eunuchjának is. Felfedezése nemesi címet és hatalmas vagyont jelentett a számára. De belekeveredett egy udvari cselszövésbe, ezért bebörtönözték. Az ítéletet nem várta meg, megmérgezte magát.)

– Jaj! Dzsingisz Kán megerőszakolja Aquinói Szt. Tamást; ezután fekete halál pusztítja Európát, s Dante a föld alá bújik; Kepler száz évet visszatávcsövezik Kolumbusz felé; Edward de Vere pedig Othello-szőlőt kíván. Marlowe megírja a Máltai zsidó történetét, melyben Barabás egy tömeggyilkos; kisvártatva Marlowe: kocsmában-hadonászó kések áldozata lesz, s talán csak egy utcalány siratja… – Jaj, a „főszereplő” sztereotip ringatódzásba zuhan, de motyogása még átsejlik az oltár mögül (a szekrényből): Rembrandt megfesti a Tádzs Mahalt; ó, Bach, sok-száz Wattba dugnak; a gőzgépek orgonadarabokat fújnak…

A tudás fonalai összegörcsölődtek bennem; immár a Nem-tudás tudását kell hirdetnem…

Elkezdeni sem volt könnyű, befejezni pedig (szinte) lehetetlen. Gondoljunk itt bármire. Főként létezéseinkre. Most, az ötezer-egynéhány éves Anana papirusz-tekercsről is elénk peregnek az örökérvényű, örök-örvényű szavak: minden élet között a sötétség fátyola leng. De végül megnyílnak az ajtók (a rétegek), és megmutatkozik minden terem, amelyen lábaink (gondolataink) kezdettől fogva áthaladtak

És ekkor, e szavakra: palimpszeszt-szigetek, merülő, majd fel-felbukkanó jelkép-jelenések úsznak be az Udvarházba, a főszereplő, az alkotó, a néző, a hallgató érzékeinek összetett, réteges elme-csarnokába…

(Udvarház Galéria, Veresegyház, 2017. 04. 21 – 05. 13.)

BABINSZKY_Csilla_alkotása_az_Anita_sorozatból (3) BABINSZKY_Csilla_alkotása_az_Anita_sorozatból (5) DOBÓ_Bianka_alkotása GYŐRFFY_Sándor_alkotása Horváth_Helén_Sára_alkotása (1) Horváth_Helén_Sára_alkotása (2) Horváth_Helén_Sára_alkotása (4) Kácser_László_alkotása (1) Kácser_László_alkotása (2) Kácser_László_alkotása (3) MAYER_Éva_alkotása Miklós_Árpád_alkotása_Nagy Zopán_Összeér_című_verse_alapján_2015 OCSKAY_László_Doky_alkotása Antal_Malvina_alkotása BABINSZKY_Csilla_alkotása_az_Anita_sorozatból (1)