tiszatáj | 2021. január 19.

Nagy Imre: Az átkelés művészete, avagy…

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA
Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás […]

NAGY GÁBOR FESTŐMŰVÉSZ ÁTKELÉS CÍMŰ ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA A SZEGEDI REÖK PALOTÁBAN

Leírták már sokan, sok helyen, hogy a 2020-a esztendő a koronavírus járvány miatt mennyire más életformára és a korábbiaktól különböző társas kapcsolati viszonyokra kényszerítette az embereket, sőt magát az egész emberiséget. A hétköznapi tevékenységeink (iskola, munka, vásárlás) mellett a legnehezebb helyzetbe a kulturális élet területén dolgozók kerültek, hiszen napi tevékenységük és megélhetésük lehetetlenült el egyik napról a másikra és találták magukat légüres térben érdeklődő közönség, hallgatóság vagy tárlatlátogatók híján. Pedig éppen ez a helyzet válthatta/váltotta ki az emberekben azt a felismerést, hogy a kultúra és művészet mennyire fontos lelki tényező a korlátozások időszakában szellemi és lelki egyensúlyunk megőrzésében, valamint ennek az egyensúlynak a fenntartásában. A szegedi REÖK-palota 2020-as évadzáró kiállítása többszörösen is áldozatául esett a járvány okozta bizonytalanságnak. Még a 2019-es esztendő második felében tervezték tető alá hozni Nagy Gábor festőművész életmű kiállítását, amelynek az apropója az volt, hogy abban az évben töltötte be a művész a 70. életévét. Viszont családi okok miatt Nagy Gábor akkor azt kérte, hogy csúsztassák át a kiállítását a következő év tavaszára. Február első napjaiban jelen sorok írója ott lehetett azon a műteremlátogatáson, amelyen a REÖK részéről a kiállítás leendő kurátora, Nátyi Róbert művészettörténész és a szervezésben érintett kollégák felmérhették a készülő kiállítás teljes kép és szoboranyagának szállítási igényeit, egyeztethettek a kiállítás koncepciójáról a művésszel, valamint megegyezhettek a lehetséges menetrendben. A tervezett időpont előtt azonban beütött a koronavírus és a kiállítás létrejötte, lehetséges megrendezése teljesen bizonytalanná vált. Szerencsére a tavaszi hullám enyhe levonulása, majd a nyári időszak oldott állapota reményekre adott okot, s végül hosszú előkészületek után október 10-edikén, a távolságtartási és maszkviselési szabályok betartásával megnyílhatott a kiállítás. A vernisszázsra a Magyar Ede téren, a REÖK-palota bejárata előtt került sor, majd az érdeklődők kötött létszámú csoportokban nézhették meg a kiállítási intézmény két szintjén megrendezett tárlatot. Ezt követően – a járvány második hullámának kibontakozásával és a szigorítások ismételt bevezetése miatt – a kiállítás csupán néhány hétig volt látogatható. Még ebben a szerencsésnek korántsem nevezhető állapotban is, a kiállítás a kulter.hu internetes oldal éves mérlegében elnyerte a 2020-as év harmadik legjobb képzőművészeti kiállítása besorolást, maga mögé utasítva a budapesti Műcsarnok, a debreceni MODEM vagy a budai Várfok Galéria kiállításait.

Nagy Gábor festőművész olyan nagyszabású kiállítással jelentkezett október elején Szeged művészetértő közönsége előtt, amely a közel öt évtizedet átfogó képzőművészeti pályafutásának – és az egyes műcsoportokban részletesen dokumentálható – változatos alkotói tevékenységének hiteles bemutatója. Azért is lehet – sőt kell – most az életmű korrekt mérlegét megvonni, mert a REÖK két szintjének összes termeit megtöltik a művész alkotásai, azaz több mint háromszáz művet vonultat föl a kiállítás, amelyben az alkotó festményei, grafikái és izgalmas, a műfaji határterületeket feszegető plasztikái is bemutatásra kerülnek. Az anyagot maga a művész állította össze, s nem csak a műtermében található rajzok, festmények és szobrok közül válogatott, hanem azokból a magángyűjteményekből is, ahol munkái több évtizede féltett kincsekként vártak arra az alkalomra, hogy ismét a közönség elé kerüljenek, s a hasonló témájú vagy festésmódú művek között önnön belső erényeiket újra megcsillanthassák. Mint utaltam rá, vannak itt rajzok és grafikák is – s azért kell különbséget tenni e két fogalom között, mert a rajz az egy pillanatnyi benyomás azonnali rögzítésének az eszköze, míg egy komplett grafika ennek a rajzi impressziónak a lenyomatából létrehozott és annak továbbgondolt-továbbvitt, ha kell átdolgozott változata, mely önálló, teljes értékű műalkotás. Nagy Gábor mindkét műfajban most is a mesterszinten megvalósított munkáit vonultatta föl, s legnagyobb mennyiségben is ezekből a rajzokból és grafikákból kerültek a két kiállítási szint koncepciózusan kiválasztott kiállítótermeinek falaira. A következő – darabszámban – legjelentősebb műtárgycsoportot Nagy Gábor festményei adják, melyek pályájának legkorábbi időszakából, az 1970-es évek derekától egészen a legfrissebb – egy-két hónappal ezelőtt befejezett – művekig nyújtanak betekintést egy végtelenül gazdag, de bizonyos témák búvópatakszerű visszatérését mutató életműbe. Ezeken a festményeken azonban ugyanúgy megjelenik a grafikai eszköztár egyik-másik eleme, mint ahogyan Nagy Gábor grafikáin is alkalmaz bizonyos festői megoldásokat. A harmadik műtárgytípus pedig azon háromdimenziós műveinek köre, amelyeket emlegethetnénk akár kisplasztikákként, vagy fali plasztikákként is, bár talán a „faragott kép” elnevezés illene rájuk a legtalálóbban. Már csak azért is, mert ezen munkák mindegyikénél egy fából kimunkált-kifaragott alapra kerülnek motívumként fából, alkalmanként csontból, kőből vagy bronzból készített kiegészítő elemek, s a fa alépítményen vagy az abból kiemelkedő formákon jelennek meg festői megoldások, mintegy festett miniatúraként többlettartalmat biztosítva a komplett műalkotásnak. Ennek a komplex, többműfajú műtípusnak az egyik legalaposabban végigvitt darabja, az a kétajtós – festménymotívumokkal és fém dekorációs elemekkel kombinált – faliszekrény, amely a kiállítás második szintjének egyik záró termébe került, ahol bár a többi műtől szeparáltan, de azok világához abszolút illeszkedően lett belekomponálva a kiállítótér összhatásába.

Apropó összhatás és rendezés: a kiállítás kurátora és rendezője Nátyi Róbert művészettörténész, a REÖK-palota művészeti vezetője volt, aki a kiállító művésszel többször konzultálva, s az ő elképzelései szerint válogatta át és rendezte meg a több mint háromszáz műből álló kollekciót úgy, hogy Nagy Gábornak csak minimális esetben kellett a művek csoportosításán vagy egymásmellettiségén változtatni. Összességében elmondható, hogy egy nagyon laza – szinte látens – időrendben kerültek a termek falaira a művek, és ahol az egyes műtípusok vagy toposzok igényelték, ott gazdagabb merítéssel vonultatta föl a rendező az adott témát (például: Fűkatedrálisok, Tájcsapdák, Tájmetszetek) annak érdekében, hogy a látogató teljesebb vagy összetettebb képet alkothasson az életmű belső mozgatórugóiról.

Nagy Gábor 1949-ben született Budapesten. Képzőművészeti tanulmányait 1963 és 1967 között az ún. „kisképzőben”, azaz a Budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte, majd érettségi után elsőre felvették a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Itt mesterei Sarkantyú Simon, Vaszkó Erzsébet és Barcsay Jenő festőművészek voltak. 1973-ban, a főiskola elvégzése után felajánlották neki a tanársegédi állást, s az 1973/74-es tanévtől egészen 2011-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola (majd Egyetem) tanáraként művésznemzedékek egész sorát oktatta a rajzolás és festés rejtelmeire. 1986-tól kinevezték docensnek, s ugyanettől az évtől önálló festőosztályt vezetett, majd 1991-től a festőtanszék vezetője lett. Önálló alkotói pályájának elején, 1975 és 1978 között Derkovits-ösztöndíjas volt, 1980-ban pedig Munkácsy-díjjal tüntették ki.

Önálló alkotói pályája kezdetén Nagy Gáborra is – mint nemzedékének oly sok tagjára – döntő és meghatározó befolyással hatott Kondor Béla munkássága és alkotásainak formabontó jellege. Kondor művészeti felfogása, egyéni világa, sajátos látásmódja az 1960-as évek művészetszemléletével nem volt összeegyeztethető és ezért is lehetett akkora hatással az őt követő képzőművész nemzedék tagjaira. Ugyanakkor elbeszélő, a múlt nagy tradícióihoz kapcsolódó művészete nem volt köthető az akkor ismert avantgárd irányzatokhoz sem, ezért is lehetett annyira meglepő a kortársak számára. Művészete sohasem vált archaikussá vagy eklektikussá, ugyanakkor stílust és egyéni mitológiát teremtett, amely öntörvényű volt, mégis sokan kerültek hatása alá. Az 1970-es évek elején Nagy Gábor – Dienes Gáborral, Szemethy Imrével, Banga Ferenccel vagy Szabó Tamással – egyike volt azoknak a fiatal művészeknek, akik a Kondor-i életmű tanulságait feldolgozva és továbbgondolva kezdték önálló alkotói pályájukat alakítani. Nagy Gábor munkásságának első évtizedében újraértelmezte a Kondor által is használt és alkalmazott egyetemes szimbólumokat, jelképeket és motívumokat – például a szárny, vagy az angyal motívumát, esetenként a triptichon formát – így keresve választ saját korának fojtogató kérdéseire.

Kondor művészetének hatása mellett volt azonban egy másik – az egész Nagy Gábor-i életműre hosszú távon kiható – élmény is, s ezt a több évtizeden keresztül folyamatosan ható vizuális impulzus-összeséget egyetlen szóval tudjuk meghatározni: Csongrád. Történt ugyanis, hogy 1975-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola két másik festőtanárával – Klimó Károllyal és Dienes Gáborral – valamint Szikora Tamás és Aranyi Sándor festőművészekkel létrehozták a Csongrádi Művésztelepet, amely évtizedeken keresztül a Képzőművészeti Főiskola nyári művésztelepeként is működött. Ennek köszönhetően Nagy Gábor nyaranta legalább egy hónapot Csongrádon töltött, folyamatosan vizuális jegyzeteket készítve a látott élményekről, emberekről, emberi szituációkról és a táji élményekről, s ezek a vizuális jegyzetek folyamatosan – mintegy búvópatak-szerűen – meg-megújulva jelentek meg festményein az elmúlt évtizedekben. Például, a Tisza-gáti motívumok folyamatos permutációját lehet látni az egyes műveken, amely téma végigvonul az összes kiállítási teremben kiállított munkákon. Arra is egyértelmű bizonyítékot találhatunk ezeken a festményeken, hogy milyen erőteljes benyomások érték Nagy Gábort ebben a városban, amely egész életére kiható módon biztosított – az emberi kapcsolatokon túl – festői motívumokat munkásságához. A Csongrádhoz köthető, Csongrádon született vagy Csongrád által inspirált művek általában fekvő formátumú festmények vagy grafikák, hiszen az alföldi táj tágasság-téresség élménye teljesen törvényszerűen diktálja ezt a formátumot. Az alföldi tájak vagy táji motívumok mellett van azonban egy másik nagyon fontos inspirációs forrás, ez pedig a csongrádi emberekkel való kapcsolata, ismeretsége, alkalmanként barátsága, mely hosszú távon határozta meg műveinek hangulatát. A csongrádi nők és férfiak, illetve az őróluk készült vázlatrajzok, arctanulmányok és portrék hangsúlyosan szerepelnek a kiállításban. Több olyan ciklust is láthatunk itt, amelyeken a közvetlen benyomások, vagy az elsődleges benyomásokat innovatív módon feldolgozó alkotói munka alapján fogalmazódtak meg ezek a portrék, illetve portrésorozatok, s előképeiket vagy párhuzamaikat Mednyánszky László csavargóportréiban, vagy az alföldi művészet egy másik óriásának, Tóth Menyhértnek a miskei emberekről készült portréiban mutathatjuk ki. Ilyen előzmények után tudjuk kijelölni a Nagy Gábor által készített csongrádi portrésorozatok, az „elfelejtett portrék” darabjainak a helyét a huszadik, illetve a huszonegyedik századi magyar képzőművészet történetében.

A Csongrádi Művésztelep, illetve a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyári művésztelepe kapcsán beszélni kell arról is, hogy Nagy Gábor az alkotói-művészeti tevékenysége mellett folyamatosan végzett és végez jelenleg is művészetoktatói tevékenységet. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 1973 és 2011 között tanított, majd ezt követően is aktív maradt mint művésztanár, mert nyugdíjba vonulása után feleségével, Nádas Alexandra festő- és grafikusművésszel saját művészeti iskolát indítottak. Ezen a ponton feltehetjük magunknak azt a kérdést, hogy vajon milyen művésztanár Nagy Gábor? Jelen sorok írója látta őt néhány művésztelepen – Mezőtúron, Miszlán – értékelés vagy korrektúra közben. Egyértelműen látszott, hogy úgy próbálja egyes tanítványait a helyes útra terelni, vagy eligazítani őket műveik tanulságait kiértékelve, hogy saját útjukat bizonytalan lépteik ellenére megtalálják. Nagy Gábor az az ideális tanár, aki úgy tudja a tanítványait vezetni vagy rávezetni az egyes tanítványok műveiből kikövetkeztethető egyéni alkotói megoldások kínálta helyes útra, hogy ugyanakkor hagyja érvényesülni tanítványai inherens, belső személyiségjegyeit és nem kívánja uralni sem a hallgatói munkáinak a stílusát, sem azok alkotói módszerét. Ritka az ilyen tanár, aki nem akarja döntő módon befolyásolni vagy a hatása alá vonni a tanítványait, aki nem epigonokat, hanem önnön értékeikkel tisztában lévő autonóm alkotói személyiségeket akar nevelni.

Nagy Gábor a csongrádi művészteleppel kialakult szakmai szálak révén került kapcsolatba Darmstadt városával, illetve a Darmstadt-i művészteleppel, s mivel a német művésztelep „kihelyezett nyári tagozatot” működtetett a dél-franciaországi Mirabel-ben, így jutott el Nagy Gábor Provence-ba, s ott is ebbe a varázsos hegyi városkába. Az életmű szempontjából azonban ez a látszólag átlagos esemény döntő hatású volt abban az értelemben, – hiszen utaltam rá hogy a fekvő formátumú kompozíciók voltak a jellemzőek csongrádi kötődésű műveire – hogy a csongrádi művek után, a mirabeli élmények hatására megjelenik Nagy Gábor munkásságában az álló formátumú, nagy léptékben megoldott művek sora, legyen az akár festmény, akár grafika. Azonban nem csak ez a fajta, a képformátumban bekövetkezett váltás jellemző a 2000-es évek első felének időszakára, illetve a Mirabelben vagy Provence más tájain készült (vagy inspirálódott) műveire. Ekkor fedezi fel a szintkülönbségeket mutató tájban azokat a „tájsebeket” – Nagy Gábor találmánya ez a kifejezés – amelyek rávilágítanak arra az időmélységre, amely egy-egy megnyílt sziklafalon vagy annak oldalában látható, legyen az akár természetes képződmény, akár az emberi tevékenység révén létrejött hasadék, azaz valódi seb a természetes tájban. Ezeknek a tájsebeknek a révén több tízmillió éves időmélységekbe tudunk betekinteni, mikor például egy, a pleisztocén korszakból származó kőzetfalnak a formáival ismerkedik. A másik érdekes aspektus a provanszi képek kapcsán, hogy a kiállításban legalább három olyan művet lehet látni, amelynek a témája és fő motívuma, valamint a címe is a ’bazalt’, az egyik legkeményebb kőzetfajta, s ezzel Nagy Gábor a kőnek, mint a legmaradandóbb szubsztanciának a tulajdonságait idézi meg s így az időtlenséget és a természet örökkévalóságát emeli be képeinek tartalmi üzenetei közé.

Egy másik alkotástípusa ugyancsak az idődimenzió kérdését boncolgatja: ezek azok a háromdimenziós művek, amelyek legtöbbje az Időtégla címet viseli. Az egyik, elsőként ebben a gondolatmenetben elkészített műve szintén Mirabelhez köthető, mert a háromdimenziós plasztika magját egy olyan több száz éves fa elem adja, melyet egy romos mirabeli házból hozott el, ahol az gerenda vagy ajtófélfa lehetett, amelyet körbeépített más-más időpontokban kivágott, és különböző színű vagy faktúrájú fák darabjaival. Ezzel a koncepciózus művészi aktusával ismét az elmúlás és az emberi tevékenység, az elmúlás és a nyomhagyás örök konfliktusának problematikáját emeli munkája központi gondolatává.

A Provence-i táj élménye, a hegyek és völgyek változatossága, a térmélység és a légperspektíva csak itt megismerhető varázsa váltotta ki munkásságában a madártávlati élmény megörökítésének igényét, s ettől az időponttól jelenik meg munkásságában az álló formátumú – hosszú, keskeny képfelületű – fűkatedrálisokban, tájcsapdákban vagy tájmetszetekben, illetve tájsebekben megragadható vizuális élmény. A tájmetszet tematikában született műveken az indusztrializáció különböző fokozatait és annak relikviáit is megörökítette, s ezekkel a motívumokkal Nagy Gábor munkái a természeti környezetünk iránti felelősségünkre is felhívják a figyelmet.

Ennek az álló formátumú képfelületnek egy másik aspektusát is felfedezhetjük az életműben, még ha nem is annyira direkten, mint a provanszi kompozíciókon. Ezek Nagy Gábor toszkán tájábrázolásaiban érhetők tetten, leginkább a toszkániai városkák reneszánsz lakótornyainak a motívumaiban jeleníti meg és használja ezt a motívumot, éppúgy, mint ahogyan a ’tájmetszet’ vagy ’fűkatedrális’ tematikájú műveken láttuk. Ezekből az itáliai utakon készült munkákból jelen kiállításban keveset lehet látni, de egyik-másik érzékeny rajza a második szint grafikákat felvonultató termében ehhez a tájélményhez köthető.

A háromdimenziós tárgyak, avagy a „faragott képek” létrejöttének körülményeiből nem hallgathatjuk el azt a tényt, amelyet Nagy Gábor maga is hangsúlyozni szokott, nevezetesen, hogy nagyapja – aki szíjgyártó és lószerszámkészítő mester volt – tanította meg őt a szerszámok megbecsülésére és a kézműves munka tiszteletére. Ez a családból hozott komoly örökség az, amely az ő alkotói tevékenységére is rányomja a bélyegét. Aki járt Nagy Gábor műtermében, az jól tudja, hogy az asztalon gondosan egymás mellé rendezve, szinte katonás rendben vannak előkészítve a rajzeszközök – tollak, ceruzák és ecsetek. Tudja jól, melyikért hova kell nyúlni, s azzal is tisztában van, hogy amikor bármelyiket is kézbe veszi, azt rendben, munkára alkalmas állapotban találja, s készséggel dolgozhat vele a rendkívül érzékeny vonalakon és a finom, fátyolszerű felületeken. Plasztikus tárgyain is minden esetben megjelennek a festészeti és grafikai technikák, s ezeken a műveken érhető tetten leginkább az a képzőművészeti problematika, mely Nagy Gábort szinte a kezdetektől foglalkoztatja, jelesül az, hogyan alkalmazható az absztrakció és a látványszerűség együttesen egyetlen műalkotáson belül. Ennek a két (a szakmai írásokban és műkritikai megszólalásokban egymással szembeállított) fogalomnak lehetséges-e a megbékítése egyetlen alkotáson belül, illetve, hogy létezik-e az alkalmazásaiknak határterülete, avagy másképpen fogalmazva, lehetséges-e az absztrakció és a látványszerűség összeházasítása egyetlen kép vagy faragott kép felületén belül. Megerősíthetjük a művészt hitében, hogy az absztrakt látásmód és a látványszerű ábrázolás harmonikus együttessé áll össze minden művében.

Az életmű kiállítás megtekintése után minden látogató konstatálhatja egy viszonylag új keletű képi motívum megjelenését és gyakori ismétlődését, melyet főleg a második szint termeiben kiállított műveken lehet felfedezni. Erről az új képi motívumról a honlapján a következőképpen nyilatkozik Nagy Gábor: „Az utóbbi évek […] motívumai között […] megjelent egy tárgyias elem, a ’bárány’, amely vágyaim szerint, de történetileg is a tisztaság, az őszinteség, a szeretet és az áldozatvállalás nemes tartalmának hordozója.” A bárány, illetve kifejlett formájában a kos, számtalan ősi kultúrában fontos szerepet játszott. Az ókori Egyiptomban Hnum és Amon istenségeket ábrázolták kosfejű alakokként, Indiában pedig a védikus időszakban Indrát ábrázolták kosfejjel vagy kosszarvakkal, az ókori görögöknél pedig a bárány az újjászületés szimbóluma volt. A bárányt olyan sok (pogány) kultúrában használták áldozati állatként, hogy a fokozatosan erősödő keresztény egyház 692-ben a konstantinápolyi zsinaton kimondta: Krisztust nem lehet a nap és hold között álló bárányként ábrázolni, hanem csakis emberi mivoltában örökíthető meg. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a Nagy Gábor munkáin megjelenő bárányok a szelídség, az ártatlanság, és a tisztaság szimbólumaiként értelmezhetőek. Kifejlett állatként a kos alakjában jelenik meg, s tudjuk hogy a Kos, az állatövi jegyek kezdő jegye, amely az ókorban a tavaszponton kelt, s ezért tartják a kost ma is az újjászületés és az újrakezdés általános szimbólumának.

A magyar nyelv varázsos leíró, képes jellege is megerősíti Nagy Gábor bárány értelmezését, s ennek igazolására legyen elég csak a „kezes bárány” vagy az „áldozati bárány” kifejezéseket felemlegetnünk.

Ugyanakkor a kifejlett, felnőtt példányt viszont birkának hívjuk, amely nem minden esetben jelent hízelgő, avagy dicsérő minőséget. A „követi mint a birka” kifejezés pedig a valamit vagy valakit vakon követő ember vagy emberek megnevezése a köznyelven. Egyik képén olyan átkelés előtti állapotban lévő csónakot vagy ladikot látunk megfestve, amelyben egy csapat birkát látunk – aktuális társadalmi-politikai konnotációkat is kelthet bennünk ez a műve.

A jelen kiállításnak a címe Átkelés. Ha átkelünk valamin, legyen az egy folyó, egy híd, vagy akár csak egy ajtó illetve kapu, akkor az egyik minőségből átjutunk egy következő, másik minőségbe. A profánból átléphetünk a megszenteltbe, vagy átvitt értelemben akár a tudatosság egy magasabb fokára is kerülhetünk. Nagy Gábor képein azt látjuk, hogy számára az átkelés mindig egy vízfelületen való átkelést jelent – lehet az átkelő egy biciklit toló ember vagy asszony, aki az átkelésre, azaz a kompra vár, s lehet az egy-egy bárány vagy egy kisebb birkanyáj. A vízfelület azonban a legtöbb esetben sötét és fenyegető minőségként jelenik meg az átkelésre várakozó előtt Nagy Gábor vásznain. A sötét vízfelület pedig analóg kapcsolatba hozható a rémisztő és rideg éjszakai égbolttal – egymás tükröződéseiként tételeződnek hagyományos kultúrák tanításaiban. Kihívást jelent minden átkelés, hiszen nem tudhatjuk mi vár reánk az út során, illetve mibe lesz részünk, ha megérkeztünk. Ennek a gondolatmenetnek a lezárásaként feltehetjük azt a kérdést, hogy milyen átkelésre csábít bennünket Nagy Gábor? Kijelenthetjük, hogy aki átlépi a REÖK-palota kapujának küszöbét, innen a Magyar Ede tér profán teréből átjut a kiállítótermekbe, ahol a Nagy Gábor festményei, grafikái és plasztikái által teremtett megszentelt tér fogadja, azaz a hétköznapi valóságból átkelt a képzőművész megszentelt univerzumába. S amikor körülnézett, s végignézte a kiállított művek teljes sorát, akkor hozzám hasonlóan Nagy Gábor egyik kedvenc mondásával minősíthetik a helyzetet. Toszkániai barangolásaink során ugyanis, egy-egy lenyűgöző hangulatos kisváros főterén állva, vagy egy majorság tájba illő organikus látványában gyönyörködve sokszor hallottam Gábortól: – Ez a mi világunk! – Most, erre a mondásra reflektálva, itt a művek között körültekintve csak annyit tudok mondani: – Tanár Úr! Ez a mi világunk is!