Nagy Gábor Átkelő című kiállításáról

Ritka ajándék, ha valaki képes észrevenni a környezetét, benne a másikat – gondolnánk némileg indokoltan a 20. és 21. század társadalmi kérdéseire nézve. Ugyanakkor vitatkozhatunk is ezzel, hiszen alapvetően nem a szemlélődés, a másik látásának, a környezetünk felismerésének képessége hiányzik a leginkább, sokkal inkább annak igénye és vágya válik egyre tragikusabban „fehér hollóvá”. A megfigyelés, a másik komolyan vétele elsősorban idő- és energiaigényes, önlemondással, néha áldozattal jár. Talán ezek a legfőbb buktatói, amik miatt egyre kevesebben élnek az ugyanakkor mélyen szántott, termékeny és áldást hozó táptalajjal. Pedig a másik felfedezése kétirányú kommunikáció, egyben önmagunk megbecsülése is. József Attila szavaival: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. Talán ezért különleges számomra Nagy Gábornak a Levendula Galériában, a Múzeumok éjszakája keretében nyíló kiállítása. Hiszen az itt látható művek a másikról, a körülöttünk lévőről, végeredményben rólunk szólnak. Mégpedig úgy, hogy megvizsgálhatjuk, felkutathatjuk és megérezhetjük a megfigyelésen alapuló művészetet.

A Csongrádi Művésztelep alapító tagja ugyanis a csongrádi lélek, az ottani emberi sorsok, vagyis egy szociokulturálisan behatárolt, ugyanakkor a Tisza árteréhez hasonlóan folyamatosan változó és átalakuló világot tár elénk, és éppen e meghatározottság által, egyes élethelyzeteket értelmezve alkot tartalmában egyetemes érvényű alkotásokat.

Nézzünk néhány konkrét példát! A kiállított művek között kettőn is felfedezhetünk épített átkelőt, hidat. A címadás gyanítom, hogy nem erre, sokkal inkább az átkelés rétegeire irányul. A táj megismerésére, a művészeten belüli átlépés kérdésére ugyanúgy, mint a vágyott és keresett harmónia kutatására. Táj és ember viszonyai jelennek meg e műveken, nem megkerülve a meghatározottság és a lehetőségek kérdéseit sem. Valahogy úgy, mint az említett két alkotásnál: az elő- és háttér külön külön is elmesélői egy összetett történetnek.

A Kompátkelő című olajkép a mindennapok élethelyzetét rejtélyes elvonatkoztatásba helyezi, ezáltal kitágítva az értelmezési lehetőséget. Így a monotonnak is tűnő mindennapi rutin, de Kháron ladikja is eszünkbe juthat. S bár életre és elmúlásra is gondolhatunk, mégis, mintha harmónia venne körül. Hasonló nyugalomérzés keríthet hatalmába a Pihenő (pásztor) című mű esetében is. Itt megjelenik a Nagy Gábor által több esetben is használt angyalmotívum, mintegy invitálva, hogy telepedjünk mellé, gondoljuk át létünk, lényegünk, valónk mélységeit. A jelzésszintű szárny azonban nem feltétlenül a teológiailag értelmezett angyalt jelöli, sokkal inkább szabadságot hagy, mintegy a szeretet, kölcsönösség, jelenlét jelévé válik. Másutt ehhez hasonló a bárány motívum is. Az igazság, emlékek, tiszta élet lehetőségére nyit utat. És feltár. Legalábbis megéreztet valamit, ami vágyott, ami harmóniára épül, ami nem elérhetetlen. Ezt az érzést kelti bennem a Történet a kalapról című olajkép. A bárányok viszonya, a kép felosztása, a középpontba helyezett kalap úgy mutat meg valamit a távoliból, hogy nem idegeníti el azt a jelentől. És ha már transzcendensre utalás: emeljük ki a Karám című alkotást. Ez a kép a gondoskodó (jó) pásztor jelzett körvonalával válhat a biztonság, a hazatalálás, a helyünkön lét szimbólumává.

Előbb érzékeltetni próbáltam, hogy a művészi sokoldalúságon és kvalitáson túl tartalmában is impozáns művek tekinthetők meg. Sőt, tegyük hozzá, hogy nem is akárhogyan. Megdöbbentő ugyanis az a következetesség és egymásra építkezés, ami a Munkácsy-díjas festőművész művészetét jellemzi. És ez nem csak a szegedi REÖK palotában tavaly bemutatott nagyszabású, közel háromszázötven művet felvonultató, az eddigi életművet átfogó tárlat alapján mondhatjuk el. Ott a kiállítóház két emeletén az 1960-as évek második felétől egészen a 2020-as évekig tudatosan felépített, átfogó kiállításon ismerhettük meg a festőművész eddigi munkásságát. Megjegyzem, hogy nagy örömünkre a tárlat online formában az interneten megtekinthető. Számomra ennél is meglepőbb az vékony katalógus, amit Nagy Gábor első, a budapesti Stúdió Galériába szervezett önálló kiállítására jelentettek meg 1976-ban. Az ott szereplő fekete-fehér reprodukciók és a majd öt évtizeddel később született művek közötti rokonság ugyanis nem csak felfedezhető, hanem nagyon is elgondolkodtató. Az akkor húszas évei elején járó művész alkotásai alapján Haulich Lenke művészettörténész megállapítja:

„Nagy Gábor életkora szinte gyermekkornak számít. Kiállítása mégis azt igazolja, hogy felmérte hol és mikor él, milyen hagyományokhoz kíván csatlakozni, mik a kifejezési lehetőségei, s mi lesz az a sajátosság, amit ő fog nyújtani számunkra.”

A hosszú távú tudatos építkezés több kérdést is megfogalmazott. Miért alkot az egyes művek által is megállapíthatóan a technika bravúrjaival élni tudó művész hasonló forrásból több évtizeden keresztül? Mit talált meg vagy miért találta meg azt a témát, megközelítési módot amire ilyen következetesen és változatosan építi festői pályáját? És a teljesség igénye nélkül végül: Hogyan lehetséges egy hatalmas és széles horizontú életművet hasonló kiinduló pontból úgy megvalósítani, hogy annak egyes alkotásai ne váljanak se ismétléssé, ne alkossanak magánmitológiát és folyamatosan a megújulni tudó frissességet sugározzák? Sok művész örülne annak, ha itt most kettőspont szerepelne és egy kijelentő mondatban, vagy felsorolásban, de elhangozna a „receptszerű válasz”. De én jelen esetben csak feltételes módban és szubjektíven tudok beszélni. Úgy tűnik, Nagy Gábor a tehetség mellett rátalált valamire. Nem görcsösen, talán nem is hosszan keresve, sokkal inkább önmagából, belső kíváncsiságából, egyben tudatosságából fakadóan. Megtalálta azt az ember-táj-kapcsolat háromszöget, amelyben a létélmény, a másik megismerése, életforma és életszemléleti kérdése ugyanúgy feldolgozható és kinyitható a számára, mint az elmúlás, a transzcendencia és a hétköznapokban megélhető valóság. De egyből hozzá kell tenni, hogy ehhez a kulcs, vagyis az alkotói és lelki folyamat Nagy Gáborban, az ő érzékenységében van. Vagyis olyan művekkel, olyan életérzésekkel és felfedezésekkel találkozunk, amelyek ily módon csak az alkotóhoz köthetők, belőle táplálkoznak, míg tartalmukban úgy egyetemesek, hogy egyben széleskörűen megérhetőek is. Utóbbi azt hívatott kifejezni, hogy a nyitottság, szociológiai érzékenység és természetközeliség egysége igenis képes sokak számára mély filozófiai igazsággá, építő rendező erővé válni.

Elvonatkoztatnak, a látottból történetet, benyomást mutatnak és egy esemény, pontosabban fogalmazva lét-élmény felfedezésére invitálnak. A megéreztetett kitárulkozó közelség által válnak egyúttal realistává is.

Nagy Gábor alkotásaiban ahhoz hasonlót valósít meg, mint amit az irodalomban A puszták népével Illyés Gyula, vagy a zenében Bartók Béla a Román népi táncokkal. Mindegyik egy mikrovilágot tár fel, érzékelteti a táj és ember viszonyát, idilli és néhol groteszk valóságot ábrázol, megfigyelésen alapuló, leplezetlen igazságokat keres. Egyben emléket állít egy letűntnek hitt vagy vélt kultúrának, ugyanakkor teszi ezt úgy, hogy mindez eleven, élő és ható legyen és maradjon.

Ehhez társulnak az Elfelejtett portrék sorozat jelen lévő néhány alkotásai is. Megdöbbentő, de ezek a képek szólnak hozzánk. Pontosabban beszélnek, társalognak velünk. Mert a látással és láttatással találkoztatnak bennünket. Nem a felszínt és felszínest, hanem a mögöttest és bensőt tárják fel és hozzák közel. De tükröt is tartanak elénk, és a felerősített gesztusok által valónk mélyén lévő érzéseket hoznak a felszínre.

Végül engedjék meg, hogy egy ajánlattal éljek. Kérem önöket, hogy próbálják majd úgy is megtekinteni e műveket, hogy az egyes alkotások előtt megállva különösen is figyelnek majd annak perspektívájára. Nagy Gábor művészi filozófiájának talán a lényegét ismerhetik meg ezáltal. Ő ugyanis nem alá vagy fölé rendel, hanem szemmagasságba helyezi a másik embert, a környezetét, a minket körülvevő világot. Milyen jó lenne, ha ezt a látásmódot magunkkal tudnánk vinni és különböző élethelyzeteinkben alkalmaznánk!

Köszönet illeti az alkotót, hogy elhozta a Levendula Galéria falai közé a folyó illatát, a találkozások kérdését, a másik és önmagunk arcainak leplezetlen felfedezési lehetőségét! És köszönet azért, ahogy a képzőművészet nyelvén rámutatott arra, amiről Déry Tibor az irodalom nyelvén szólt, és amely gondolattal e tárlatot megnyitom: „A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.”

Galambos Ádám

Nagy Gábor Átkelő című kiállítása június 18-tól július 22-ig tekinthető meg a gödöllői Levendula Galériában (2100 Gödöllő, Remsey körút 21.)