Művészbarátok

SVÁBY LAJOS: ARCKÉPEK – ÖNARCKÉPEK, PIM

A portré egy örök műfaj, az önarckép szintén, nehéz azt mondani, hogy az újabb irányzatokkal párhuzamosan változik, pedig igen, és még sem. Attól függ, hogy ki nyúl hozzá.

Az íróportrék otthon vannak a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ebbéli saját gyűjteményük is jelentős, és különben is természetes, hogy ily módon (is) rendre bemutassa profilját. Most éppen a 80 éves Sváby mestertől válogattak három kisteremnyi képet, néhányat közülük csupán a PIM gyűjteményéből kellett elővenni, a javát a tulajdonosoktól kölcsönkérni, a maradék harmadrészt pedig hozta a művész. Az anyag legtöbbje íróportré, mellettük néhány önarckép, s vannak, amelyek a testvérmúzsákat képviselik, mint a filmrendező Dömölky Jánost, és a színésznő Takács Katit ábrázoló festmények.

Sváby Lajos festészetéről nem a portrék jutnak elsőre az eszünkbe, hanem harsány színekkel megfestett, izgága ecsetvonású alakos olajképei, amelyeken többnyire ziláltan széteső, torzba hajló, nagy gesztusú figurák csoportja állít elénk egy-egy valós, vagy szimbolikus szituációt.

Ez azonban itt egy egészen más világ, olyan, mint egy nagyobbfajta asztaltársaság. A való életben nem biztos, hogy így történt volna, de most összeültek – többek között – Jékely Zoltán, Ottlik Géza, Petri György, Kardos G. György, Orbán Ottó, Somlyó György.

Svábyt szokás neoexpresszionistának nevezni, ami summásan ugyan, de elég pontosan utal művészetének tartalmi és formai jegyeire, s ebből következően, automatikusan a portréit is ilyennek várnánk. Ami részben teljesül, de nem mindig.

Örkény István mintha egy szűk, vörös mennyezetű sárga falú szobában ülne egy asztalnál, amelyen visszatükröződik az alakja, s így kicsit olyan, mintha egy kártyalap lenne, azok – mivel bárhogyan forgathatók – mindig érvényes kettősségével. Szellemes metafora, mert Örkény valóság és abszurd iránti érzékének egyidejűségére utal. Az Örkény portré színei az íróhoz illően tömények, viszont amikor kell, az eszközök megszelídülnek, Ottlik Géza alakját például olyan könnyed, áttetsző módon rakja fel a vászonra a festő, mint amilyen finom, intellektuális jelenség volt maga a modell. Ottlik körül rengeteg a levegő, a háttere távlatos, felsejlenek a „hajnali háztetők” és a kanyargó Duna.

Sváby olykor semmit, máskor alig ad fel valamit vibráló előadásmódjából, ami itt, e művészalanyok megformázásában a szellemi készenlét, s a belső feszültségek kifejezőjévé válik, s ettől egyes képeken szinte tapintható a lényükből eredő alkotói koncentráció. Mivel azonban a megjelenítés módját minden esetben a modell karaktere diktálja, a festő vált, ha a „téma”, vagyis a személyiségjegyek érzékeltetése úgy kívánja. Ha például valaki szemérmesebb és távolságtartóbb alkat, akkor a képek is hagyományosabbak, már-már szolidak és szelídek, s ilyenkor a fényes olaj is a puha pasztellkrétára cserélődik.

A kiállítás megtekintése előtt azon töprengtem, hogy vajon a modell, vagy a festő lesz-e ezen a tárlaton a főszereplő? Számos esetben fel sem merülne ez a kérdés, de a markáns egyéni jegyeket érvényesítő, az emberábrázolás és emberi viszonyok mélységeit kutatva akár a brutálisan torzig elmenő Sváby esetében nagyon is kézenfekvő. Hiszen a portrézás egyfajta szakmai-művészi alázatot kíván technikailag is, mert a képmásban – hiába hiszik sokan fordítva – ugyanolyan fontos a külső hasonlóság, mint a belső tulajdonságok megragadása. Ismerek olyan portrékat, amelyeket mintha nem is az alkotójuk festett volna, olyannyira kilógnak az életműből a felismerhetőség kedvéért. Itt most más a helyzet.

A képeket nézve a legnagyobb élménnyé a jól ismert „svábyság” és a karakterizáló képesség magabiztos, sőt bravúros összeillesztése vált, ahogyan például a kaotikus rajzgomolyagból megformálódik Somlyó György összetéveszthetetlen szemöldökű feje, ahogyan a vad színorgiából hűen tűnik elénk a jellegzetesen görnyedt testtartású Petri, vagy ahogy a sötét drámaiság alól kivillan Takács Kati áttetszően finom vonású arcéle.

A kiállítás 2015. október 20-ig tekinthető meg.

Ibos Éva

[nggallery id=602]

Fotók: pim.hu