Mester és tanítványok

ARANYI SÁNDOR ÉS TANÍTVÁNYAI
Ezek a melók itt most azért érdekesek, mert nem egy téma vagy szemléletmód, hanem Aranyi mentén kerültek a falra. Az ő egykori, mára szakmailag elismert tanítványai állítanak itt ki, és ezt leszámítva semmi közös, vagy semmiféle kapcsolódási pont nincs a falra kerülő munkákban… – VÁRALJAI ANNA MEGNYITÓJA

ARANYI SÁNDOR
ÉS TANÍTVÁNYAI

Aranyi Sándor szakmai pályafutását az itt jelenlévőknek nem kell bemutatni, s mivel itt most elsősorban, mint művészetpedagógus, művésztanár jelenik meg, személyiségének erre az aspektusára helyezném a hangsúlyt. Mert Aranyi Sándor mindamellett, hogy aktív festő, grafikus és fotós, több generációnyi művész került ki kezei alól. Ez irányú elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint hogy 1992-től kezdve húsz évig a Rajz-és Művészettörténet Tanszék vezetője volt, továbbá, hogy közel negyven éve tanít festészetet a tanszék hallgatóinak. Művészetszervező tevékenysége szorosan összekapcsolódik az oktatói szerepkörrel, hiszen az általa alapított szerveződésekben, művészcsoportokban, valamint a Csongrádi Művésztelepen is jelen vannak tanítványai, akik közül sokan ma már ismert, befutott művészek. Aranyi nem tartja magát pedagógusnak a szó klasszikus (és talán kissé pejoratív) értelmében, mert direkt pedagógiai módszereket nem dolgozott ki és nem is alkalmaz, hanem – akárcsak mestere, Barcsay Jenő – elsősorban jelenlétével, személyes példájával tanít: a hallgatóival szimbiotikus kapcsolatot alakít ki, akiket a főiskola falain, oktatási keretein kívül a valódi világba, a sokszor kemény művészeti közéletbe is bevezet.

Számomra azért különleges ez az alkalom, mert a Mester és tanítványok sorozatban először élő mester kiállítását nyithatom meg, olyanét, akit személyesen is ismerek. Aranyiról már a kilencvenes évekből is vannak emlékeim: gimnazista voltam, amikor a Rajz-és Művészettörténet Tanszék még nem a mostani helyén, hanem a Szentháromság utcában, a Karolina Gimnáziummal egy épületben volt. Az osztálytermünk szintjén egy nagy, üvegezett szárnyas ajtó választotta el egymástól a két intézményt, kinyitni nem lehetett, mert fém lánccal és lakattal zárták. A lánc viszont elég hosszú volt ahhoz, hogy a fejem bedughassam az ajtórésen, s én sokszor leskelődtem az apácaiskola folyosószakaszáról a szabadabb világ, a főiskola irányába. Talán a berlini fal mögül kandikálhattak ilyen lélekkel a túloldalra? Az ajtó mögött, a folyosón cigarettáztak, hangosan beszélgetve cipelték mappáikat, mosták ecsetjeiket, és a festékektől meg a terpentintől mámoros illatok terjengtek, ezektől az átszivárgó szagoktól voltak elviselhetőbbek a gimnazista éveim. S már ekkor, itt, 1997-ben az imádott gimnáziumi rajztanárom mesélt nekem az ajtó túloldalán élő APU-ról, egykori tanáráról, akivel aztán „S” néni révén személyesen is találkoztam, nyilván kocsmai kontextusban.[1] APU volt ő, én legalábbis ebben a mivoltában ismerkedtem meg vele, így hívták egykori tanítványai, s emiatt, amilyen szeretettel ők ezt kiejtették, nekem Aranyi mindig egy szerethető ember maradt, akkor is, amikor már felnőttként munkakapcsolatba kerültem vele, és amikor nem is volt szerethető, mert simán leszedetett, majd újra rendeztetett velem komplett kiállítási anyagokat, vagy új alapokra helyezte a nyomdakésznek vélt kiállítási katalógust… Nem tudom, ez a motor, ami őt hajtja, milyen anyagból van, de hihetetlen energiák mozgatják, és elképzelni is nehéz, ki csinálná helyette (jórészt ingyen és bérmentve) ezt a sok mindent, a rengeteg kiállítást és művészetszervező munkát, ha ő nem lenne. Néhány nappal ezelőtt, a megnyitóra készülve leültem vele beszélgetni a szegedi Várkertben, és még hallgatni is sok volt az élettörténetet, a szakmai pályát, a Csongrádi Művésztelep alapításától kezdve a Szög-Art-on át a lakatossal, bútorszövetkezetessel való cimborálásig, hogy mindezen helyeken nyomtatógépek és festőállványok, munkához megfelelő infrastruktúrák legyenek. Őszintén érdekelt, miért is csinálta/csinálja mindezt, hiszen nyilván nem anyagi haszonszerzésből. Aranyi válasza nagyon reá jellemzően csak ennyi volt: a melók miatt. Azért, hogy nyugodtan tudjanak melózni…

Ezek a melók itt most azért érdekesek, mert nem egy téma vagy szemléletmód, hanem Aranyi mentén kerültek a falra. Az ő egykori, mára szakmailag elismert tanítványai állítanak itt ki, és ezt leszámítva semmi közös, vagy semmiféle kapcsolódási pont nincs a falra kerülő munkákban. S mivel egy művészetpedagógus tevékenysége kiállításunk témája, értékelésünk is induljon ki ebből. Számomra ez a pluralizmus, ez a sokszínűség arra enged következtetni, hogy Aranyi nem egy dogmatikus tanár; tanítványai sokfélék, kialakíthatták saját stílusukat, világképüket, ő pedig elsősorban ebben, a saját formanyelv kikísérletezésében nyújtott nekik támogatást. Az a mottója, hogy bármilyen festői arculatot is válassz, még ha megbotránkoztató vagy megosztó is, tarts ki mellette öt évig, és befutsz vele. Vagyis, légy önmagad, és légy kitartó.

Így alakult ki Ágoston Lóránt kevés figuráját metafizikus háttér előtt intim dialógusba hozó képi világa, és Árki Tibor költői felütésű, mégis minimalista formanyelve. Balló Andrea absztrakt őskáosza a művészi kompozícióban teremtődik rendezetté, Bíró Ildikó digitális patchworkjei, varrott felületei és ujjlenyomatai pedig az egyedit és a szeriálist, a hagyományosat és a hightec technológiát feszítik egymásnak. Budaházi Tibor a történelem architektúrája után kutat, Halla Tibor a drónok perspektívájából tekint térkép-tájainkra, míg Hegyi Csaba józan geometrikus testekké stilizálja a személyes és bensőséges otthoni környezetet. Hermkens Edit disznóinak, bárányainak dionüszoszi kavalkádja a természet ősi erejére, az ember természettel szembeni felelősségére hívja fel a figyelmet, Hevesi-Nagy Anikó érzéki felülete pedig tobzódik az anyagban, ahogyan keni, vagy inkább formázza a festéket. Kovács Réka monolit tömbjei egyszerűségükben is erőt sugároznak, Laczkó Andrea MR felvételekre emlékeztető, s címükben is az elmúlásra, az ember törékenységére utaló akvarelljei pedig olyan szomorú lecsengésűek, mint Lányi Adrienn szinte monokróm, párás olajképei. Kukár István felületei egyszerre rusztikusak és kifinomultak, ahogyan a különféle anyag minőségeket egymás mellé helyezi, minimalista tájképek benyomását keltve a befogadóban. Molnár Sándor vonalgubancai hol törékeny ördögszekerek, hol pedig egy atomgomba-felhő ijesztő energiái. Nagy Dénes arany ornamentika elé helyezett báránya szakrális konnotációkat hordoz, Pacsika Rudolf pedig egy másfajta fénymisztikát, a később William Fox néven elhíresült – Hollywood egyik legjelentősebb filmstúdióját alapító – Fuchs-Fried Vilmost idézi meg az éjszakai égre kilőtt utópikus reflektor-csóvákkal. Pesti Emma gesztusos elemeket józan-geometrikus formákkal párosító elmozdulásai a festői aktus hol ösztönös, hol megfontolt működését helyezik képei középpontjába. Siska-Szabó Hajnalka Fényrezdülése a lápos víz élettel teli közegét stilizálja energikus képi motívummá. Sztanó Zsuzsanna kollázsainak imádkozó, ökölbe szorított és ernyedten kitárulkozó kezei puritán formanyelvükkel egy humánus és filantróp alkotó gesztusai. Vinkó Leó kubisztikus csendélete villanykörtével és szarvasi kávéfőzővel hívja humoros festői párbajra Picassot, és állítja szembe ironikusan a klasszikus avantgárd festészet küldetéstudatát a kortárs fiatal festők napi szintű problémáival. Zsolczay Balázs homok-képe elveszett kontinensek műholdképe, s végül, de nem utolsó sorban a mester, Aranyi Sándor mediálisan izgalmas munkái: a hordófedélre felhordott, rozsdamarta felületre emlékeztető destruktív tájak, valamint a fotók egy nyitott szemmel járó, az élet minden rezdülésére figyelő, s abban művészi értéket felfedező ember alkotásai.

Mivel ez a sorozat záró kiállítása, egy számomra meghatározó, a művészet taníthatóságát feszegető metaforával fejezném be megnyitómat. Fischer Ernő kiállítás megnyitóján[2] beszéltem a rám oly nagy hatást gyakorló Raymond Carver Katedrális című írásáról,[3] melynek keretét egy hosszúra nyúlt vendégeskedés utolsó, félrészeg virrasztóinak – a házigazdának és vak vendégének – dialógusa teremti meg. A sötét szoba egyetlen fényforrása a lehalkított tévékészülék, melyben épp katedrálisokról szóló dokumentumfilmet sugároznak: a film nagy része kommentár nélküli légi felvételekből áll, melyekben a felhőkig magasodó tornyok önmagukért beszélő látványa tárul a néző szeme elé. A vak férfi azzal a kéréssel fordul vendéglátójához, hogy magyarázza el neki, milyen is egy katedrális. A feladat nehéznek bizonyul; úgy tűnik, a katedrális olyan valami, ami szavakkal megragadhatatlan, főképp, ha hitetlen emberre hárul a magyarázat feladata, s ily módon a spirituális megközelítés eleve kimarad értelmezési lehetőségei közül. A férfi feladva verbális próbálkozásait, nekiáll papírt keresni a sötét lakásban, s végül egy bevásárlótáska kilapított oldalát felhasználva, megfogja vak barátja kezét, és közösen látnak neki az épület felvázolásának. A magasra nyúló, hosszúkás, lendületes vonalak, a támpillérek lebegő íve, a keresztboltozat szamárhátívei, az erővonalak letapogatása empirikus tapasztalattá teszik a leírhatatlant, a szavakkal megragadhatatlant. A fenséges fogalma érzéki, testies tapasztalattá válik. Egy idő után maga a látó rajzoló is behunyja szemét, s immáron a vak keze kerül felülre, így téve számára is bensővé egy ezidáig csupán esztétikailag megragadhatónak vélt formát. Számomra ez a fajta együtt tapogatózás, az esztétikai struktúrák életmód-szerű közös keresése a mester és tanítvány viszony legfontosabb feladata.

Váraljai Anna

(A kiállítás megnyitójának szerkesztett változata)

Csongrád Galéria, Csongrád, 2021. 07. 03 – 07. 25.

Kiállító művészek:
Ágoston Lóránt / Árki Tibor / Balló Andrea / Bíró Ildikó / Budaházi Tibor / Halla Tibor / Hegyi Csaba / Hermkens Edit / Hevesi Nagy Anikó / Kovács Réka / Kukár István / Laczkó Andrea / Lányi Adrienn / Molnár Sándor / Nagy Dénes / Pacsika Rudolf / Pesti Emma / Siska Szabó Hajnalka / Sztanó Zsuzsanna / Vinkó Leó / Zsolczai Balázs