Mesél az illusztrátor

– Ha jól tudom, már gyermekkorodban is kifejezetten szerettél rajzolni, így számodra nem is volt kérdés, milyen pályára lépj. Szüleid műszaki területen dolgoztak, húgod építész, öcséd orvos. Hogyan fogadta a családod, hogy te a művészet mellett tetted le a voksodat?  

– Eleinte próbáltak rábeszélni, hogy én is válasszak valami „rendes” szakmát, olyat, ami biztos megélhetést ad. De amikor látták a kitartásomat és az elhivatottságomat, hogy én ezt, és csakis ezt szeretném hivatásomul választani, akkor megértették és elfogadták a döntésemet. Onnantól fogva már teljes mértékben támogattak és büszkék voltak rám is, ahogyan a testvéreimre is.

– Tanulmányi és alkotói pályád során kik gyakorolták rád a legnagyobb hatást, van-e példaképed?

– A szó igazi értelmében vett példaképem nincsen, soha nem is volt. A kortárs magyar illusztrátorok közül Rofusz Kinga művészetét csodálom nagyon. Nem csak a tehetsége, különleges, lírai stílusa miatt, hanem a sokoldalúsága okán is. Kinga nem csak az illusztráció területén alkot gyönyörűeket, hanem otthonosan mozog a báb- és filmművészetben is, és még a tanításhoz is van energiája.

– Sok mindent kipróbáltál a pályád elején: tanítottál rajzot a szülőfaludban, Kaposváron grafikát, terveztél színházi bábokat. Hogyan lettél végül könyvillusztrátor? 

– Az hamar kiderült, hogy a tanítás nem nekem való, nem vagyok jó benne. Egy jó tanárnak szerintem lebilincselő előadónak kell lennie, hogy szórakoztatóan, mégis hitelesen tudja átadni a tudását. Következetesnek és a kedvességében is szigorúnak kell lennie, ezt a gyerekek nagyon értékelik. Belőlem ezek a képességek hiányoztak, nem voltam jó tanár. Az általános iskolában fegyelmezési problémáim voltak, a hetedikesek megettek reggelire. 

Aztán jött a bábszínházi tervezés, ami abszolút szerelem volt akkor és most is. Annak idején ezt a tevékenységet azért hagytam abba, mert nem tudtam összeegyeztetni a színházat a családi élettel. Nagyon csodálom egyébként a színházi embereket, akik családosként élik ezt a sok elfoglaltsággal, sokszor éjszakázással járó tevékenységet. Én valami otthon végezhető, „magányos” munkát kerestem, így előtérbe került régi, gyerekkori álmom, az illusztrálás. 

– Miként jutsz el az ötlettől a megvalósításig, mi alapján választod ki az irodalmi anyagot? Saját írásaid is vannak, két jól ismert saját figurád: Lenka és Palkó. Mesélj róluk!

– Nem én választom ki az irodalmi anyagot, általában a kiadók fordulnak hozzám. Elolvasom a szöveget, és ha én is úgy érzem, hogy nekem való, akkor elvállalom a munkát. Ha azonban az az érzésem, hogy az adott mű nem rám vár, mert szerintem ezt nálam sokkal jobban meg tudná közelíteni valaki más, akkor magam helyett ajánlom valamelyik kiváló kollégámat. Nem is olyan régen történt hasonló eset, egy kéziratot elolvasva -bár nagyon is csodáltam a szerzőt és az irodalmi mű szépségét-mégis úgy éreztem, hogy ez nem az én mesém. Rofusz Kingát ajánlottam magam helyett, és a kész könyvet látva megerősített, hogy jól döntöttem. Én olyan szépen és bölcsen nem tudtam volna illusztrálni azt a mély és szimbólumokkal teli mesét, ahogyan Kinga tette.

Igen, vannak saját írásaim is, bár nem túl sok. Eddig csupán az Álomcirkusz és a Kocsonyakirályfi című könyvek, valamint az általad is említett Lenka és Palkó a saját szerzői köteteim. Mindegyik a Csimota Kiadó gondozásában jelent meg. Bár a kiadó gyakran bíztat, hogy írjak újra, de nekem ez így nem megy. Nem vagyok író, csak akkor írok saját mesét, ha valami nagyon kikívánkozik belőlem. Lenka és Palkó pedig kikívánkozott. A témájuknál fogva a Csimota Kiadó „Tolerancia sorozatában” jelentek meg. A két kötet egy könyvpár, együtt alkotnak egy kerek egészet, de természetesen önállóan is olvashatóak. A két könyv ugyanannak a barátságnak a történetét meséli el, a két gyerek szemszögéből. Először Lenka meséje született meg: egy olaszországi illusztrációs workshopra kaptam meghívást, erre az alkalomra írtam meg a mesét, és a kint töltött napokban kezdtem el megfesteni a képeket. Eleinte nem terveztem folytatni a mesét, ám amikor megjelent a Lenka, úgy éreztem, hogy az ő története úgy válna teljessé, ha Palkót is megismernénk. Éppen ebben az időben írt ki az NKA egy képeskönyv pályázatot, és ezt megnyerve írtam meg a folytatást.

– Milyen technikával dolgozol?

Az évek során többször váltottam technikát, de ami már régóta stabil, állandó, az az akrillal való festés. Ehhez a festett alaphoz olykor társultak egyéb kiegészítők, mint pl. jó pár évig szívesen készítettem kollázs képeket. Most ez már nem érdekel, jelenleg a letisztultabb irányok sokkal jobban foglalkoztatnak. Egyik kedvenc sorozatom mostanában a Hófehérke, amelyhez új technikát fejlesztettem ki. Röviden annyi a lényege, hogy fóliából kivágott kliséket festékezek fel és ezeket nyomtatom le, majd az így kialakult artisztikus felületeket megőrizve tovább festem a képet.

– A Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban rendezted legújabb kiállításodat. Mi volt a koncepció, mit láthatunk tőled? 

Alapvetően a vándor-kiállításom anyagát mutattam itt is be, ami évek óta jön-megy az országban, tehát elsősorban nem a legújabb képeim ezek, hanem olyanok, amik valamiért fontosak nekem. Illetve olyan képek, amelyekhez valamilyen igazi történet is tartozik. A kiállításaimat ugyanis én magam szoktam megnyitni, és a megnyitón ezeket az igaz történeteket mesélem el. De ez a tárlat ezúttal kiegészült az újabb munkáimmal is: bemutattam a Hófehérke sorozatból is pár képet, de láthatóak itt a legeslegújabb és számomra jelenleg a legfontosabb, általam illusztrált könyv, az „Amália álmai – mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról” című kötet illusztrációi is.

–Számtalan díjjal jutalmazták már az alkotásaidat, nemzetközileg is ismert vagy. Te mit érzel igazán sikernek? 

Legjobban a Lenka és a Palkó című könyveim sikerének örülök. Nagyon sokat járom az országot a kis Ládaszínházammal, és mesélem a történeteket a gyerekeknek. Csodálatos látni az arcukat, ahogyan átélik a cselekményt. De nem csak a gyerekek arcát öröm látni. Egyszer egy felejthetetlen élményben volt részem. Az ELTE egyik drámatanára, Sinkó Judit meghívott az órájára, hogy lássam, hogyan dolgozzák fel ezt a két könyvet. Olyan hallgatók vettek részt a foglalkozáson, akik még nem ismerték ezt a két mesét. A tanárnő különböző feladatokon keresztül vezette őket, és ahogyan egyre jobban kibontakozott előttük a cselekmény és élték át a konfliktusokat, igazi katarzis élményben volt részük. Számomra és számukra is nagyon felkavaró volt, ahogyan átadták magukat az érzelmeknek. Volt, aki elsírta magát, volt aki dühöngve földhöz vágta, ami éppen a keze ügyébe került, másvalaki meg elkáromkodta magát hirtelenjében, ahogyan megvilágosodott előtte a konfliktus. A végén pedig együtt elemezték a történteket. Nagyon fontos, hogy ezt a két könyvet immár tanítják a pedagógusképző egyetemeken. Ez az igazi elismerés számomra. Valamint az, hogy sok nyelvre lefordították őket. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy immár nem csak itthon, de például Svédországban, Lengyelországban, Franciaországban vagy akár Kínában is segíti a gyerekeket és a pedagógusokat ez a két könyv.

– Igen aktív alkotó vagy, workshopokat rendezel, vásárokon, könyvbemutatókon veszel részt. Most mi a következő nagyobb projekt? 

Muszáj több lábon állni, az alkotómunka mellett ezért van szükség mindenféle kiegészítő tevékenységre. Ahogyan említettem, sokat járjuk az országot mesélve a gyerekeknek, a vásárokon pedig értékesítjük a könyveket és az egyéb portékát. Jelenleg is az adventi időszak vásárai zajlanak. Ha ennek vége, és visszatérnek a dolgos hétköznapok, akkor pedig újra a munkaasztal elé telepszem, és befejezem azt a könyvet, amit több párhuzamosan futó munka miatt félbehagytam. A Csimota Kiadó számára készül Paulik Móni könyve, a címe „Szabad a Nem”, és azt a fontos témát feszegeti, hogy a gyerekeknek igenis joguk van Nemet mondani, visszautasítani olyan emberek közeledését, akinek az érintése nem kívánatos számukra.

– Mennyire inspirál a Balaton melletti új lakóhelyed és természeti környezete? 

Ennek a falunak valójában csak a nevében szerepel a Balaton előnév, azonban nem a tó partján helyezkedik el. Tehát a Balaton tőlünk kicsit messze van, nem lehet csak úgy minden nap gyönyörködni a víz megnyugtató látványában. A természet persze inspirál. Ez most a legutóbbi munkámban egészen konkrétan meg is mutatkozott. Egy évtizedek óta áhított mesekönyvet illusztráltam, nevezetesen Boldizsár Ildikó: „Amália álmai – mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról” című könyvét. Amália egy jó boszorkány, ismeri a csillagok titkát, és beszél az esők nyelvén. Egy igazi természeti lény. Egy percig sem volt kérdéses számomra, hogy ezeknek a csodálatos meséknek az illusztrálásához a természet ajándékait hívom segítségül. Amikor csak tehetem, felballagok a kutyámmal a közeli szőlőhegyre. Jót tesznek a lelkemnek ezek a séták, de Amália illusztrálása közben szinte naponta többször is ürügyet kerestem ezekre a kis kirándulásokra, amikor friss növényeket kellett gyűjtenem. Falevelek, fűszálak, finom indák lenyomatai alkotják ugyanis Amália környezetét a képeken, melyeknek színvilágát az őszi szőlőhegy hangulata ihlette.

            Takáts Fábián

Honlap: www.picturebook.hu