tiszatáj | 2022. szeptember 22.

Marosi Kata Lebegő sziklák című kiállítása

MŰVÉSZETFILOZÓFIAI ÉS ESZTÉTIKAI REFLEXIÓK

MÁTÉ ZSUZSANNA MEGNYITÓJA
Marosi Kata festményeinek és digitális grafikáinak témája a sziklák megjelenítésében bontakozik ki, mely az „olyan, mintha” élményét nyújtják. Az élettelen sziklák itt életre kelnek, vannak újszülöttek, éjszaka születők, tűzből születők és vannak öreg, fáradt, táncoló sziklák is.

Remélem, hogy e képeket látva, sokan meglepődnek, mivel legtöbbünk számára a szikla egy valamilyen hegy alkotórésze, egy csupasz, alaktalan, többnyire szürkés kőzettömeg, a hegynek egy magányosan álló, nagyobb, kopár darabja, sokszor a magasba nyúlóan, ám mégis szilárdan állva. E jellemzőkkel szemben, mintegy feszültséget teremtve közvélekedésünkkel, a festőművész sziklái – a beszédes kép-címekkel is jelezve – lebegnek, zuhannak, menekülnek, levitálnak vagy éppen tűzre szállnak. És többnyire nem is magányosak, hanem társas képződmények, alárendeltek vagy éppen egymásrautaltak, egyensúlyozóak, netán kívülállóak. És nem is szürkék, hanem állapotukkal korrelálva szinte tobzódnak a színességben és persze, néhol nem is kőzettömegek, hanem van, amikor üveg-, vagy felhősziklák, vagy éppen tűzből, jégből valók. Folyamatosan meglepődhetünk, mivel jól tudjuk, hogy ilyen sziklák nincsenek, mégis e képeket látva, ’olyan, mintha’ mégis léteznének, élnének. A sorozat révén egy dinamikus átváltozás folyamatát jelzik, de úgy, hogy néhány ugyanolyan vagy hasonló formátumú szikla variálódik tovább az egyes képeken. Meglepődésünk oka, hogy a meghökkentő szikla-képződmények nézésekor tudatunk, a befogadó tudata a ’valódi és a nem valódi’, az ’azonosság és a nem azonosság’, az ’állandóság és a változatosság’ felderítésében vibrál, mivel különböző, ellentétes pólusok feszíttetődnek egymásnak, az ’olyan mintha’ valóságos lenne, ’de mégsem az’ esztétikai élménye. Ilyen ellentétes pólusok, hogy a szikla közvélekedésünkben magányos, itt több képen mégsem az. Vagy az, hogy a szikla élettelen, itt pedig élő, sőt antropomorfizált, mintha emberi léthelyzeteket is láttatnának. Vagy, hogy a szikla stabil, itt pedig azonosságában és állandóságában mégis rendkívül változatos, különböző állapotokba és átalakulásokba helyezett, a sorozat egészét is tekintve (stb.). A két ellentétes pólus közötti vibrálás, az esztétika terminológiájában fogalmazva az oszcilláció maga a hatásimpulzus kiváltója. Az oszcillációknak – a sok-sok ellentétesség feszültségteremtése révén e dinamikus – sokaságát, Marosi Kata képeinek meghatározó hatásimpulzusának vélem. 

Az ember értelemmel bíró lény, világában, a saját életére is reflektálva: értelemadó, értelemkereső és olykor értelemtagadó is. Az egyes műalkotások befogadóiként is spontán módon ezt az értelmet keressük, mely együtt jár az értelemképzéssel vagy éppen annak elmaradásával. A műalkotás ’magánvaló’ értelme, bennünk befogadókban, különböző értelmezéseket, értelemképzéseket, másképp-értéseket generál, miáltal egyáltalán nem tudjuk elkerülni azt, hogy amire az alkotó nem gondolt műve létrehozása során, mi azt mégis belegondoljuk, így olyan értelemmel, jelentéssel ruházzuk fel a művet, mely talán nem is állt a létrehozó szándékában. Ez nem hogy nem probléma, hanem a modern és a kortárs művészetben éppenhogy egy kívánt esztétikai minőség, melyet az esztétika – Hans-Georg Gadamer, a filozófiai hermeneutika 20. századi létrehozója óta és hazai követői, például Almási Miklós révén – hermeneutikai feltölthetőségnek nevez, mely egy jelentésbővülést, többértelműséget is magába foglaló minőség. Marosi Kata szikláihoz, e kevés számú, formájukban ismétlődő, sűrített szikla-jelekhez a befogadó újraalkotó, szubjektív, asszociatív és értelemképző tudata több jelöltet, azaz többletjelentést generálhat. Mivel az alkotó a néhány alap szikla-formát különböző szín- és struktúra kompozíciókba helyezi, a sorozat egészét tekintve egy gazdag variabilitásban és egyúttal egy komplex viszonyrendszerbe is, így a sűrítettségből fakadó jelentésbővítést, a képek többletjelentésének kibontását inspirálhatják bennünk. A befogadó pedig szinte alkotótárssá válik, játékos újraalkotóvá válhat, a befogadás szabadsága pedig éppen a másképp-értések szabadságaként nyilvánulhat meg. Miért? Mert maga az alkotó, Marosi Kata festőművész is játszik, a szó művészetfilozófiai és esztétikai értelmében játszik. 

A játékösztönt, valamint a játék és a művészet relációját kb. 220 évvel ezelőtt Schiller írta le először, a Levelek az ember esztétikai neveléséről c. művészetbölcseleti munkájában. A művészet hatásának jellege abban nyilvánul meg szerinte, hogy a művészet a befogadót az újkori ember (a már akkoriban is észlelt) szétdaraboltságából, töredékjellegéből, „mechanikus élet”-éből és egyúttal „anyagösztönéből” a harmonikus, a szabad emberi lét megvalósítására ösztönzi. Miáltal az embert „Egésszé az esztétikai emberség útján a művészet teheti, mely így a természeti lényből észlényt alakít”. Szabad és harmonikus emberré pedig csak akkor lehetünk, ha az „anyagösztön”-t és a „formaösztön”-t egyesítjük a „játékösztön”-ünk révén. Idézve híressé vált sorait: „az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik.”  Schiller szerint e „játékösztön” legnemesebb formája maga a művészeti tevékenység, egyben a művészi alkotótevékenységet, mint a képzelőerő szabad játékát is jellemezve. A művészet segítségével, az „esztétikai állapot”-ban levéssel, e játékösztönnel az akkori szépség eszményében, az ember eljuthat az igazság megértéséig, önmaga harmonikus és szabad megvalósításáig. 

Bár nem kérdezve meg Marosi Katát, számomra ebben a művészetfilozófiai és esztétikai értelemben játszik, amikor alkot, legalábbis itt látható műveinek a rám tett benyomásai alapján. Szabadon és kreatívan teremtve új és új relációkat sziklái köré, egyúttal mégis abban a keretrendszerben maradva, mely a festőművészet, a grafika sajátja. Létrehozva önmaga egyik megvalósítási formáját, belefestve, belerajzolva képeibe gondolatait, érzéseit, önreflexióit, önértelmezéseit, feltehetően néha maga is rácsodálkozva e szabadság teremtő produktivitására. Sőt, önmaga és mások már meglévő alkotásaihoz is játékosan viszonyult, legalábbis a festőművésztől kapott információk jellegét tekintve, mivel, ahogy Ő mondta, a döntően ebben az évben készült alkotások között találunk olyan digitális grafikákat is, melynek során a saját korábbi munkáit is felhasználta, a már létező képeinek, festményeinek a részleteit egy másfajta kifejezésmóddal újraértelmezte, illetve a nyomtatás után még manuálisan tovább alakította.  Továbbá vannak olyan képei is, melynek kiindulási alapját más művész fotója adta, így Aranyi Sándor festőművész néhány képének részletei, pl. az Éjszaka születő sziklák, Földbe fúródott sziklák, Menekülés, Üvegsziklák esetében, melyeket az ’engedélyével’, jelentős mértékű továbbgondolásával alakított át, vagy éppen direkt módon felismerhetőnek hagyta. Meglátásom szerint Marosi Kata a Christo sziklái című képével, illetve néhány más képén a becsomagoltnak tűnő, vagy szinte átkötözött szikláival pedig egy újabb játékos utalást tett. Egyben arra az irányzatra is, melyhez alkotásai részlegesen köthetőek: Christo bolgár származású amerikai tájművészhez, az úgynevezett „land art” irányzat „csomagolóművész”-éhez. Christo – többek között – 1969-ben, az ausztráliai Sydneyhez közeli Little Bay partszakasz sziklás vidékét is „becsomagoltatta” a tervei alapján, 2,4 km hosszan, 46-244 méter szélesen és a meredek sziklák miatt néhol 26 méter magasan. 

Schiller után másfél évszázaddal, 1938-ban jelent meg Jan Huizinga Homo ludens című, máig nagy hatású könyve, melyben a játék szerepét elemzi az emberi civilizáció és kultúrák történetében, egyben azt állítva, hogy az ember legalább annyira „játszó” vagy „játékos lény”, „homo ludens”, mint amennyire „gondolkodó”, „tudó lény”, vagyis homo sapiens. Indoklása szerint: a játék az emberi civilizáció egyik alapvető ontológiai dimenzióját nyitotta meg az emberek számára, mivel ez a tevékenységforma lehetővé teszi számukra, hogy „kilépjenek” mindennapi életükből, túllépjenek „az élet azonnali szükségletein”, letörjék és legyőzzék az anyagi világ „abszolút determinizmusát”. Egyúttal a spiritualitás, a szabadság, az autonómia, a tisztesség és a méltóság „szent szférájába”, egy teljesen más világba lépjenek át. A mindennapi világ „determinizmusával”, szükséglet-kielégítéseivel szemben a játék világa fölöslegesnek tűnik, azonban értékessége mégis önmagában van, abban, hogy a játékban résztvevő ember számára ez a másik világ autonóm, érdek nélküli és szabad. 

Hogy mennyi hasonlatosság van a játék tevékenysége által megnyitott és a művészeti illetve esztétikai tevékenység horizontjai között, Schiller, majd Schelling és Herder óta többen is felfedték, így például utalhatunk a gadameri hermeneutikai felfogásra is, amely szerint a játék magának a műalkotásnak a létmódja. Mivel a műalkotásnak a fizikai tárgyként való létezésen túl, műtárgyként való létet csak a befogadói jelenlét és aktivitás biztosíthat, például egy kép úgy válhat komplexitásában létezővé, ha valaki szemléli és egyben értelmezi. Gadamer szerint az igazi befogadás csak az „együttjátszóknak” adatik meg, ami egyszersmind követelményeket támaszt a befogadóval szemben, mégpedig a megértés követelményét, amihez viszont elengedhetetlen a játékszabályok, azaz a művészet játékszabályainak az ismerete és az elfogadása is. Napjainkra pedig szinte elszaporodtak a játékfogalmat vizsgáló esztétikai elméletek, többek között Rüdiger Bubner és Christoph Menke német, valamint Ruth Sonderegger osztrák művészetfilozófusok nevét említhetjük meg, akik az európai kultúra művészetfelfogásának hagyományos kategóriát, azok sűrített 20. századi heideggeri meghatározását – miszerint a művészet az igazság feltárulkozása – vetik egybe a művészeti illetve esztétikai tevékenység kétségtelenül meglévő játéktermészetével. Következtésük egybehangzó: „a művészetben megmutatkozó igazság valami olyasmivel szembesít, s egyszersmind olyasmiben részesít, amit egyedül a műalkotással való találkozás során végbemenő játék kényszeríthet ki.” Azaz az alkotási és a befogadási folyamat esztétikai állapota a játéktevékenység természetével nagyfokú azonosságot mutat, ugyanakkor akkor nevezhető művészeti tevékenységnek, ha a műalkotásban megmutatkozik valamifajta igazság az adott befogadó irányába.  

Ebben az értelemben Marosi Katalin festőművész nemcsak kiváló játékos, a kifejezés művészetfilozófiai és esztétikai kontextusában, aki birtokolja a festőművészet képesség- és tudáskészletét, a kifejezés esztétikai hatáselemeit, mint például az oszcillációt alkalmazva, mint azt jelen képei is tanúsítják számunkra, hanem elsősorban olyan művész, kinek alkotásaiban az igazság is megmutatkozik és egyben feltárulhat számunkra, értelmezésünk függvényében. Számomra e sziklák jelképesek. Sziklaszilárdságukat, stabilitásukat elvesztettként, az eddig objektívnek, megdönthetetlennek vélt igazságtartamok változatos átalakulásaiként, metamorfózisaként értelmezem, párhuzamba állíthatóan korunk instabilitásával. Korunkkal, melyben az eddig sziklaszilárdnak gondolt bizonyosságaink sorra megkérdőjeleződnek változatos átalakulásaik révén, de legbelső lényegükben mégis, ha elrejtve is, de azonosak tudnak maradni önmagukkal; rejtőzve ugyan, mégis önmagukat sejtelmesen megőrizve, miként azt a Rejtőzködő sziklák című digitális grafika vonalainak látszólagos káosza mögötti mély líraiság is jelzi számomra.   

Máté Zsuzsanna




Az MTA SZAB Művészeti Szakbizottsága és a SZÖG-ART Művészeti Egyesület közös szervezésében megrendezett kiállítás megtekinthető 2022. 09. 14. és 10. 02.  között. (SZAB Székház Szeged, Somogyi u.7.)