tiszatáj | 2017. november 24.

Küszöbön az ismeretlen

PAKUI HARDWARE: A MEGSZOKÁS SZÜLÖTTEI
A méltán híres Pakui Hardware – melyet Neringa Černiauskaitė (1984) és Ugnius Gelguda (1977) művészpáros alkotnak – budapesti kiállításmegnyitója a Trafóban zajos sikernek könyvelhető el… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

PAKUI HARDWARE: A MEGSZOKÁS SZÜLÖTTEI

A méltán híres Pakui Hardware – melyet Neringa Černiauskaitė (1984) és Ugnius Gelguda (1977) művészpáros alkotnak – budapesti kiállításmegnyitója a Trafóban zajos sikernek könyvelhető el.

A kortárs művészeti palettán találkozhattunk már nevükkel a bécsi MUMOK-ban, a berlini EXILE-ben, és a Trafó után a londoni Tenderpixel vendégei lesznek.

A megszokás szülöttei című tárlaton az általuk felvázolt technológiai jövőben létező formák, anyagok kapcsolata, valamint ahogyan a Trafó-beli kiállítás hivatalos leírásában is áll „A kiállítás figyelme sokkal inkább a nem-organikus munkások-felé fordul: azon automatizált, ugyanakkor egyenruháik révén mégis organikusnak-tűnő hibridek-felé, amelyek emberi és gépi tulajdonságokat, gesztusokat ötvöznek.”

Valami olyasmibe nyerhetett betekintést a kiállításra látogató közönség, amelyhez hasonlót talán a kiváló science fiction könyvek olvasásakor vagy filmnézéskor keríti hatalmába. Amikor úgy érezzük most átléptünk egy normális keretek között nem észlelhető univerzumot, amelynek ugyan van még némi köze saját valóságunkhoz, de már előrevetít egy igencsak steril, érintetlen jövőképet.

A Trafó tárlatán látható öt darab installáció egyszerre reflektál az emberre, mint a poszt-munkásosztály hús-vér tagjára valamint az anyagiságra, melynek főbb részei a szilikon, műanyag, fém, vízálló ruhadarab és vas. A legalapvetőbb anyagok közül valók, és egészen lenyűgöző, ahogyan először egészében látjuk ezeket az alakokat, majd lépésről-lépésre elmerülünk a részletekben, amelyek egyben tartanak mindent. Az öt kiállítási darab közül mindegyik roppant izgalmas és részletgazdag, mert nos, igen, itt nincsenek fantázianevek, címek, jelölések, csak az installáció elemei felsorolva. Ez hibátlanul korrelál a már említett társadalmi automatizmussal, valamint felhívja a figyelmet az ezekhez a hibridekhez kapcsolódó némileg szükségszerű személytelenségre is. Mivel ezek a művek főleg a kvázi jövőbeli hibrid gépezeteket, mechanizmusokat képviselik, a befogadónak tartalom értelmezéséhez sincs meg a megszokott terepe, illetve inkább úgy fogalmaznék teljesen más értelmezési sík lehetősége nyílik meg.

A befogadó az általános gyakorlat szerint az emberi, a személyes mondanivalót keresi a műalkotásban, illetve azt, hogy ez a mondanivaló hogyan egyeztethető össze saját személyiségével, vagyis megtalálja-e benne magát. A Pakui Hardware-tárlat így egyfajta társadalmi kísérletnek is tekinthető. Vajon a groteszk alakzatokban, a motorral működő világításban, a vízálló rongyban hol találhatjuk meg magunkat? Némely installáció például egymást működteti, tehát oda az emberi beavatkozás szükségtelen, ugyanakkor mégiscsak emberek által alkotott koncepciókat látunk, úgyhogy az ember kihagyhatatlan tényező. Valamelyest ez fémjelzi az egész kiállítást is. A képzőművészeti értelmezésében olyan posztindusztriális műalkotások ezek, amelyek még tartalmazzák az emberi mércével mért esztétikát, ugyanakkor már teljesítményorientáltak is, a forma a részletek szintjén lényegtelen és a tartalom, azaz a működés hatékonysága válik elsődlegessé. Ijesztően izgalmas ez az egymásrautaltság.

Elérjük talán egyszer azt a kort, amelyben az ember és a gép gyakorlatilag együtt létezik, sőt a gép egyes funkciókat már át is vesz? A technika megjelenése és fejlődése is annak égisze alatt alakult, hogy az ember életét megkönnyítse, ám mi lesz akkor, ha saját teremtményünk fog minket elemészteni? A technicizált apokalipszistől való gyakorta irreális félelemtől vezérelt teátrális megfogalmazásomtól elvonatkoztatva vajon tényleg könnyíteni fogja-e életünket a fejlődés, vagy teljesen átalakítja a munkamorált, a hétköznapi életet? Én mindenesetre nem szeretnék azok közé az előhírnökök közé tartozni, akik félnek a fejlődéstől, de valahol ahhoz is ragaszkodom, hogy az ember része legyen majd a jövőnek és fontos, alapvető része, nem pedig mással behelyettesíthető alkatrész. Černiauskaitė és Gelguda fantáziadús, lenyűgözően izgalmas utópikus alkotásai azt vetítik előre milyen bizarr egyben borzongatóan új tapasztalat lenne például az automatizált kolléga a munkahelyünkön, vagy a bankban, vagy a szupermarketben, vagy bárhol, ahol eddig azért jóformán emberekkel kommunikálunk.

Az együttlétezés tehát hordoz magában pozitív és negatív tartalmat, mégis a tárlat darabjai az ezzel kapcsolatban egyre gyakrabban felmerülő kérdésekkel játszadozik, önti formába és pozicionálja számunkra, mert azért távolinak bélyegezzük, már-már a mégis a küszöbön toporog az elkerülhetetlen ismeretlen.

Tóth Emese

A kiállítás ingyenesen megtekinthető a Trafó Galériában 2018. január 7-ig.

1 2 3 4 5

Fotó: Végel Dániel