Kinek a pokla ma Dante Pokla? című csoportos kiállítás

Abafáy-Deák Csillag: Kalaptuskók a pokol torkában

A szenvedés üdvözít, az öröm, az élvezet és a kéjelgés a Pokolra visz. 
(Faludy György: A Pokol tornácán)

A kiállítás nem a pokolba invitál bennünket, csak eszünkbe juttatja emberi vágyainkat, ösztöneinket, és az ember végtelen kíváncsiságát, valamint sebezhetőségét, esendőségét. 

A bemutatott művek teológiai, történelmi és filozófiai kérdéseket vetnek fel, az alkotók a tudásszomj és kíváncsiság szellemét őrizve hajóznak a bűn és világosság tengerén.

Gaál József páncélszerű bőrbe-testbe bújt lényei akár a barmok, tudatlannak tűnnek (Vezeklések kora 1-4., 2021, akril, vászon, 330×110 cm), hímek és nőstények, kifejlett ivari állapottal, meredő hímvesszővel és méhben őrzött utóddal. Létezésük titokzatossága magára vonja figyelmünket. Kik ők? Milyen kapcsolat van az ember és ezek között a deformált lények között? Őseink, elődeink, kihalófélben vannak? Súlyos testük a földre kényszerül, esetlen mozgásuk a vízilovakat juttatja eszembe. Ezek a lények modern korunkba tévedtek, helyük bizonytalan, kárhozatukat nem kerülhetik el. Testtartásuk mégis mást is jelez, konokságot, elszántságot, állandóságot. Luther a wormsi birodalmi gyűlésen beszédét állítólag így fejezte be: Itt állok, másként nem tehetek. A józan ész, és nem a tekintély alapján érvelt. Gaál József túlvilági lényei józan ésszel felfoghatatlanok, kinézetük nem tekintélyt, hanem félelmet sugároz. Ezek a lények emberi irgalomra szorulnak. Vagy ellenkezőleg, az ember szorul a titokzatos lények irgalmára?

Gaál József ösztönlényeiben felismerhetjük az emberi tudat titokzatosságát, azt a pillanatot, amikor még nem ismert önmagára, nem ébredt öntudatára. A kezdetet, a csillagtalan eget, a sötétséget. Erősek és mégis úgy látszik, kiszolgáltatottak, önmaguknak, másoknak. Védtelennek látom őket. Ez a sebezhetőség az, ami elgondolkoztat a pokol szó kapcsán. Jelen járványhelyzetben sebezhetőbekké váltunk.

Dante beleállt valamibe, ami megsebezheti. Ez a sebezhetőség hiába tűnt számára félelmetesnek, útra kelt, megpróbálta. Pokolra szállt, mert kíváncsi volt. Ez a reneszánsz ember bátorsága volt. Mert eretnek lenni, nem Isten, hanem ember módjára gondolkozni. Jézus még megrótta Pétert, aki nem fogadta el, hogy Jézusnak meg kell halnia. Nem Isten, hanem ember módjára gondolkozol, és távozz tőlem Sátán felkiáltással adta ezt Péter tudtára.

Gaál József az ember tudatalattiját festi meg, tárgyiasítja, a félelmet, a bűnt szimbolizálják lényei. Nem ördögök, ördögtől sem valók. Isten teremtményei, lelkünk legmélyén élnek, álmodunk róluk és velük. Hozzánk tartoznak, sőt olykor arcvonásaikat hordozzuk, mozgásukat utánozzuk, őrizzük. Velük vagyunk erősek és gyengék, sebezhetők.

Te nem lehetsz gyenge! Te nem lehetsz erőtlen! Te nem lehetsz sebezhető! –gondolja mindezeket magában Péter, mikor szinte kitör belőle a válasz: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”. Kétezer éve tudjuk, hogy megtörtént.

Szurcsik József a földi poklot festi meg (Három hajlék, 2019, akril, olaj, vászon, 185×200 cm, Titkok völgye, 2018, akril, olaj, vászon, 175×210 cm). Ez nem látomás, bár úgy tűnik, hogy a képzelet szüleménye. Több a képzeletnél, mert bármikor beteljesülhet, sőt bizonyos mértékig meg is valósult. Az emberi környezet jövője baljós jelekkel terhes. Nem a földi paradicsom világát vizionálja a művész, bár tájképe érző emberi lelket sejtet, ha az a táj üres és titokzatos is. Emberi arcokat formáz geometrikusra, függőségük rejtett, mint akik nem tehetnek semmiről, ártatlanok (Tortura humana, 2018, akril, olaj, vászon, 185×200 cm). Sőt vakok, nézni néznek a világba, de a világról nem vesznek tudomást. Létezésüket elszenvedik

Szurcsik képi világában (tájképzeteiben) (Szubsztancia, 2012, akril, olaj, vászon, 165×200 cm) Krasznahorkai regényvilága köszön vissza. Halál és álom. Játszik az idővel, archaizál, művei időtlennek tűnnek, valaha létezett világról tudósítanak, visszafogottan, kevés információt megosztva a képet néző emberrel. A hely viszonylagos, nemcsak a múltban, a jövőben is létezhet. Eltünteti az időt, koordinátákat ad, jelöl, de ezek birtokában sohasem jutunk az érintett földre, világba. Ez a bizonytalan helyzet felidézi bennem a 2001: Űrodüsszeia című filmet. Egy titokzatos monolit arra ösztönzi a majomembereket, hogy kilépjenek az állatvilágból; az objektum az űrkorszakban veszélyes utazásra invitál. 

Szurcsik arcai a nézőt arra kényszerítik, hogy tovább lásson a kép horizontján, és elgondolkozzon a látványon, kilépjen komfortos, félelmei világából, és józan gondolatokra tegyen szert, amit lát, az a jelen vagy/és a jövő? Van vagy lesz köze hozzá a közeljövőben, vagy épp volt köze hozzá a múltban? Ez az időkön való átjárás adja Szurcsik József képi világának titokzatosságát és az emberben kételyeket ébresztő erejét.

Jelekből építi fel műveit, szubsztanciákból (víz, tűz, kő, levegő), a tájkép fogalmát írja felül, nem beazonosítható valóságos tájjal. Használja a romantika festészeti eszközeit, de épp a romantika ellenében teremti meg létezőnek tűnő tájait, tájrészleteit. Ahogy Szurcsik József egyik interjújában megfogalmazta: …minden erodálódik, pusztul és ég, vagyis a Föld tortúrája, agóniája zajlik. …az ember csak közvetve van jelen, hiszen az látható, hogy egy parányi házikó, egy emberi lakóhely éppen lobogva lángol. De hogy mitől ég?… A nézőre van bízva a megfejtés.

Baksai József alkotásainak gondosan megszerkesztett és szilárd architektúrája van. A festékcsomók és festékrétegek az időtlenség és a mozgás illúzióját teremtik meg. A képfelszínhez közeledve tárul fel a látvány, a mélység és magasság kontrasztja, egymásba ringása-csúszása, a kitüremkedés, a képfelszínből való kiállás, a különbözőség valósága. 

Ezen a tárlaton nem láthatóa 2005-ös Vita activa (tevékeny élet) című sorozata. Jelen van viszont a mű sorozat párja (Vita contemplativa, 2005, olaj, vászon, 100×200 cm), a világot szemlélődő ember ethosza. Ez a pluralitás, a világ többnézőpontból való közelítése, Baksai József művészetének belső-külső sajátossága. Fény és tűz, láva és tenger, hajó és öböl asszociációs terébe helyezett mécses számomra a szerzetesi magányt idézi fel. Isten távol van vagy közel, nem ez a kérdés, hanem az emberi lélek kitárulkozása, hogy önmagához legyen közel és értse lelkének belső rezdülését, mozgását, a lélek összeszedettségének súlyát, amikor a lét és nem lét kérdéseire keresi a választ.

Baksai József nem teremt alakjának új világot (Újrakezdés, 2021, olaj, vászon, 209×100 cm). A figurát fekete tér öleli körbe, a múlt, mintha mankó lenne. A figura felsőteste és a kép háttere is az izzó láva színét veszi fel, a változás, a szenvedély sodrása megállíthatatlan. A kép baloldalán futó sárga csík az örök fény jelképe, a sugárzó jókedvűség és vidámság hordozója magához rántja az emberi tekintetet.

Grafitceruza rajzai (Gyermekjátékok., 2004, grafitceruza, papír, 350×2000 cm, Ólomköpeny., 2004, grafitceruza, papír, 350×2000 cm) élet-szubsztanciák, diptichonok, sávosan kiterjedt mérettel. A látvány elmosódott, és párba állított képek (álló gyermek, ülő ember) egy vonalban, emberi alak a kép baloldalán, tárgyak a párkép jobboldalán. Párbeszédeket látok. A gyermek előtt a jövő, a remény, hogy élete folytatódik, kiteljesedik. A kép sötétsége titkot rejteget, a nézői várakozás hevét csendesíti, bármi jöhet, tragédia, öröm is.

Az Ólomköpeny láttán zavarban vagyok, látom Anonymust, látom Jézus anyját, megtörve, fia halott, látom Michelangelo szobrát, a Piétát. A kép címe eszembe juttatja, az alacsony dózisú röntgensugarak ellen nem véd az ólomköpeny, állítja az Amerikai Biofizikusok Szövetsége és eszembe juttatja Csernobil szarkofágját is. A jobboldali képen valami kiáll a földből, nem tudjuk, hogy mi, torony vagy más. Nem templom. Lejárat a pokolba, kulcs a zárban? Űrszondáink ilyen kiálló építményeket keresnek a távoli bolygógon. Még nem találtak. 

Az ólomköpeny… egy Dante-kiállításra készült és a Pokol nyolcadik körének, a rondabugyornak hatodik árkában bűnhődő képmutatók látomásának „illusztrációja, az üres köpeny nemcsak a képmutatók megfoghatatlanságát, arctalanságát, kiismerhetetlenségét, rejtőzködését jelzi.  A hiánnyal Baksai földi életbeli lelketlenségüket, szellemi ürességüket és túlvilági büntetésüket, a lélek elvesztését, az örök kárhozatot is kifejezi (Sturcz János).

Lovas Ilona egyik legismertebb műve, Könyörülj rajtam / Have mercy on me! 2003 című videóinstallációja néhány perc csupán.  Kalaposmester nagyapjára emlékezik. A méretre készült kalaptuskók nagyapja műhelyéből valók, örökség, általuk már nem készülnek fejfedők, nem feszítenek rájuk posztót.  Csupaszságuk megborzongat, mintha tar fejeket látnék. 

A művész kalaptuskókat tologat, földön térdelve, mezítelen lábbal, eljutva a hullámokat vető vízig. Lassan mozog a művész, térdről-térdre, közben imát mormol, monoton hanggal, miközben egymáshoz koppannak a tuskók. Végül kiúsznak a képből, az alkotóval együtt. Marad a szenvedés felidézett pillanata, az arc nélküli hiány. 

A világ racionális akar lenni, kiszámítható, átlátható, tudásunk van hozzá, hogy racionálisan cselekedjünk, gondolkozzunk. Az ember ösztönös lény is. Azzal, hogy mi a helyes és mi nem az egy cselekvésben, gondolatban, naponta szembesülünk, naponta döntenünk kell róla. Az információs technológiára épülő világunk folyton változik, fejlődése egyetlen pillanatra sem áll meg. A mesterséges intelligencia is teret hódít.  

A kiállításon ösztön és értelem kapcsolódik egybe kultúr- és művészettörténeti, valamint antropológiai kontextusokba ágyazva. A kiállított művekben az emberi ösztön és értelem pokla jelenik meg. Értelemmel lehet uralkodni az indulatok és ösztönök lázadása fölött –, egy bizonyos határig. S ez a határ nem is olyan alacsony, mint általában hiszik. (Márai Sándor). A négy művész a maga módján keresi és teremti meg a harmóniát ég és föld, ösztön és értelem között.

A kiállítás 2021 őszén a Római Magyar Akadémián, a Dante halálának hétszázadik évfordulójáról megemlékező, olasz országos rendezvénysorozat részét képezte.

Kölüs Lajos: Sarutlan látomások a földi pokolról

Önmaga számára lenni a másik… ez az elsődleges értéke a másokhoz való viszonynak.
(Jean-Paul Sartre) 

A sarutlan megnevezés nem a mezítlábas járásra utal, hanem az elmélyülésre, a lelki összeszedettség visszanyerésére és fokozására, egyben a művészet megújhodásának küzdelmére is. Dante örökbecsű sorai ma is érvényesek: Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat, / hanem tudni és haladni előre! (Fordította: Babits Mihály), de miként Dante korában, úgy jelen világunkban sem könnyű megvalósítani. Poklokon át vezet az út, és a siker nem garantált. Mind a négy művész Dante szellemét vállalva alkot, ill. alkotott. Sarutlanul, látomásokat sem mellőzve.

Szurcsik József látszólag visszafordítja az idő kerekét (Tortura humana, 2018, akril, olaj, vászon, 185×200 cm), ez paradox helyzetet is teremt, nyitva hagyja annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy lehetséges, nem a múltba utazunk a kép láttán, hanem a jövőbe. Bár a művész többször megfogalmazta, hogy ő nem jós, nem hivatott annak eldöntésére, megválaszolására, hogy az időtérben hol vagyunk, hol járunk. Ez a bárhol helyzet eszembe juttatja Schrödinger paradoxonját, vajon a dobozba zárt macska él-e vagy sem. Mindaddig, amíg nem nyitjuk fel a dobozt, addig a megfigyelő számára mindkét alternatíva reális lehetőség. Szurcsik képi világának jellegzetessége az alternativitás, az eldönthetetlenség állapota, vagyis egyszerre vagyunk, lehetünk több helyen, az élők és a holtak birodalmában, a pokolban, a paradicsomban és a földön (Szubsztancia, 2012, akril, olaj, vászon, 165×200 cm).

A képi motívumok, elemek (tűz, füst, kémény, hegy stb.) által a művész egy elképzelt, fikciós, de valósággal összefüggő helyzetet teremt, mutat. Hogy ez a helyzet anomália vagy sem, eldönthetetlen. Egyet tudunk, hogy létezhet ilyen helyzet, a fikció igaz is lehet. Mert a valóság (és a jövő) sokszor minden emberi képzeletet felülmúl(hat).

Szurcsik József teremt valamit, ami korábban nem létezett, önfeledten és szabadon. Ennek a teremtő aktusnak nem az a célja, hogy szép vagy/és rút világot hozzon létre, hanem az, hogy a művészi szándék (önkifejezés) teret nyerjen, létrejöhessen a mű (Három hajlék, 2019, akril, olaj, vászon, 185×200 cm).  

Jelképet alkalmaz, ilyen a kockafej, a füst, a tűz is (Titkok völgye, 2018, akril, olaj, vászon, 175×210 cm). Olyan eszközöket, elemeket használ, melyek révén megteremti, előhívja a nézőben az otthonosság, egy táj iránti kíváncsiság érzetét. A látvány emberi horizontját hozza létre, ez a rá- és felismerhetőség egyszerűsége, evidenciája az, ami a mű és a néző közötti feszültséggel teli kapcsolatát megalapozza, a látványhoz közelebb viszi a nézőt, egyben arra ösztönözi, nyíljon meg a mű előtt, és járja, fogadja be, és teremtse meg maga számára a mű gondolati-érzelmi világát.

Gaál József litográfiasorozatával olyan groteszk, mégis reálisnak tűnő lényeket teremt, amelyek nemcsak a művészi fantáziában léteznek, hanem a mindennapi ember képzeletében is (Vezeklések kora 1-4., 2021, akril, vászon, 330×110 cm). Az ember hiszékeny lény, bármit elhisz, ha hihetően mesélik, ha sokszor mondják. Megőrzi emlékezete, bevésődik tudatába, zsigereibe. A tudatlanság végig kíséri az emberiséget, talán sosem szűnik meg. Tudás és tudatlanság egy tőről fakad, az emberi lény esendőségéből, hogy hatalma korlátozott, Istenben hisz, de tudja, maga sosem lehet Isten, sem a természet ura és őre. Ha mégis azt hiszi, hogy isteni tulajdonsággal bír a teremtésben, pórul jár, a mélybe vettetik, mint Lucifer. 

Gaál József lényei is küzdenek, egy-egy lebernyegük, pata tartása elárulja, nem védtelenek, nem sebezhetetlenek, ha annak is tűnnek. Létezésük valóságossága (nemi jellegük nyilvánvaló), személyességük, önálló identitásuk látszata az, ami Gaál József műveinek belső, metafizikus-transzcendentális feszültségét megteremti. Egyrészt a mitológiai-kultúrtörténeti előzményekre való közvetett-közvetlen utalással hívja elő a nézőben az idegenség, az ismeretlen lény iránti érzetét, félelmét, az önazonosság kérdését is felvetve, másrészt az emberi tudat mélyén lappangó, kimondhatatlan ösztönök világára való utalással. Ilyen vagy, ilyen is lehetsz.

A parázsló színű lények allegóriák, fétisek is, az emberiség kollektív emlékezetét jelenítik meg. Ott vannak, szilárdan állnak egymással szemben, testtartásuk zárt és mozdíthatatlanságot sugallnak, mintha örök időktől fogva léteznének, elpusztíthatatlanok, szaporodnak is, ismeretlen sötét erő hordozói, félelmetesnek tűnnek, szabadok, nincsenek megkötve, láncra verve. Földszínű organizmusok, egyben tökéletes konstrukciók is, szilárd vázzal, szelvényezett páncélzattal rendelkeznek, általuk védettek. A másság, az idegenség felszámolhatatlanságát, egyben az emberi múlt megértésének buktatóit és kudarcait, zárványait jelképezik. Gaál József talányos, mitikus, néma lényei nem áldozati bárányok, létezésük célja titok. Titokzatosságuk, természetfelettiségük, miként mai világunk is olykor, megkérdőjelezi, megingatja az ember önmaga érzékelési képességeibe, élete kiszámíthatóságába vetett hitét. 

Baksai József első Szent Kristóf képe sötét, a kiválasztás rejtett, az érintett még nem tud arról, hogy döntenie kell, pogány lelke vívódik, hogy a remete tanácsát elfogadja-e vagy sem (Szent Kristóf I., 2012, olaj, vászon, 100×240 cm). A második Szent Kristóf képen a világos szín uralkodik, a szent büszkén áll csónakjában, kezében az evezőnek tűnő bottal (Szent Kristóf II., 2020, olaj, vászon, 100×240 cm). Átkel a folyón, ez a dolga, és nem tiltakozik ellene, nem változtat sorsán, istentől való dolgot tesz. Megfogadta egy remete tanácsát, Kristóf megkeresztelkedett, és hatalmas erejét, széles vállát az emberek szolgálatába állította, ha valaki a félelmetes folyóhoz érkezik és fél a víz sodrától, segíti az átkelésben. 

Baksai József művészetének központi eleme a válaszúthoz érkezés, a választás, a kiválasztás és a megtérés, majd a térítés. Szent Kristófja rendületlenül áll csónakjában, nem lesz belőle Káron, nem a holt lelkeket viszi át a túlpartra, hanem a zarándokokat. Megmérettetik, helytáll. Később vállalja vértanúságát is, Krisztust szolgálja.

Baksai koptat és elrejt, tükör által homályosan lát, Szurcsikhoz hasonlóan. Nem akarja láttatni, amit elrejt, ott van egy folt, látszik, emberi formája van. Emberi, de talán már rég nem ember, csak egy lény, mint Gaálnál. Ez az elmúlás és az újjászületés, az átváltozás metaforája. Ahogy az egyén előbb-utóbb kikopik az emlékezésből, végleg megszűnik, hiába áll sírján a név, már senki sem visz virágot a sírhalomra, idővel beszántják, vagy újra hasznosítják a helyet. A művészet kiváltsága, hogy egyéni arcot adhat az ismeretlen embernek, katonának. Őrzi őket, névtelenül (Gyermekjátékok, 2004, grafitceruza, papír, 350×2000 cm, Ólomköpeny, 2004, grafitceruza, papír, 350×2000 cm), olykor névvel.

Baksai a felejtés kínjait rögzíti. Ez nem Alzheimer-kór, hanem a természet és az emberi természet kegyetlen valósága. Az emlékezés szelektál, nem lehet mindent egy képbe, agyba terelni, nem vagyunk Istenek, hanem csak esendő emberi lények. Az emlékezésen túl más is van, Újrakezdés, 2021, olaj, vászon, 209×100 cm, újjászületés, út a tisztítótűzön át.

A kiállítás számomra központi alkotása Baksai József, a szemlélődő, a töprengő ember nyitott horizontját és világát megjelenítő műve (Vita contemplativa, 2005, olaj, vászon, 100×200 cm). Nézem az egymásra halmozott festékcsomókat, a finoman felvitt lazúrosabb festékrétegeket, a festmény közepén világító mécsest, amely az elmúlást és az öröklétet egyaránt jelentheti. A fény bevilágítja a tér egy sarkát, mintha onnan megjelenne vagy jönne valaki. És látni vélem a piros rózsát (a Paradicsom kulcsa?), amely a mécseshez hasonlóan a földön hever. Föld-e egyáltalán, amit látok, nem tudom eldönteni, hol vagyok, hol lennék, ha ott lennék. Ez lenne az idő sodrása, a holt lelkek folyója, a Styx, vagy a mennyek kapuja?

Baksai alkotásaival nem csak arra kérdez-mutat rá, hogy mik vagyunk, hanem arra is, hogy kik vagyunk külön-külön, a cselekvő vagy cselekedni készülő embert mutatja, akinek cselekvése előre nem látható következménnyel jár vagy járhat. A szemlélődő és cselekvő ember egységét alkotja meg. 

Lovas Ilona köveket görget, vonszol (Könyörülj rajtam…, 2003, videomunka). A videoinstalláció a hiábavalóságot mutatja, a művész, mint egy Sziszifusz végzi a dolgát. Ez nem tragikus jelenség, hanem a természet rendjét szimbolizálja. Életet élet, halált halál követ. Világunk szekularizált világ, a szabadság bélyegével és örökségével. 

Három férfi (három József) és egy nő a kiállító. Talán nem véletlenül.A hármas szám ősi, a mítoszokban, mesékben és vallási hagyományokban is gyakran visszatérő mágikus szám. A teljességet, a rendet és a tökéletességet szimbolizálja. 

Kinek a pokla ma Dante pokla? – áll a kiállítás címében. A ma élő ember, aki ismerni akarja saját világát, egy olyan világgal találja szembe magát, amely világot egyre kevésbé érti. A tudomány az elmúlt száz évben forradalmi változásokon ment keresztül, és a mai ember úgy érzi, nem mindig tudja felfogni a tudományos elméletek által leírt világot, egyre távolabb kerül tőle, idegennek látja, és ebben az új világban nem találja helyét. Pokolnak érzi, nem csak akkor, ha jelenre tekint, de akkor is, ha a jövőbe néz. Bizarr világot lát, bizarr elméletekkel. Bizarrnak látja önmagát, embertársait, és nem érti, mi bűne van és milyen büntetés, vezeklés vár rá, ma vagy holnap. Ez a várakozás, helyzetének eldönthetetlensége az, ami számára ma Dante pokla.

Támogatóink: