tiszatáj | 2018. május 20.

Kortárs közelítő

INTERJÚ MARTON ÁKOSSAL
próbálok egy olyan koncepciót kialakítani, amiben az elmúlt évek képeit, több korszak alkotásait, idősíkjait állítom ki. Lesz egy steril fal, egy nagyon színes, és egy, ahol nagy emberi alakok ábrázolásai sorakoznak – három teljesen külön álló világ. Erre építettem most a TIK-ben is: szembeállítani egymással a különböző alkotásokat. Ha nem lenne kint a nevem a képek alatt, azt gondolná az ember, hogy a képeket több ember festette… – PLANK ANDREA INTERJÚJA

INTERJÚ MARTON ÁKOSSAL

A kortárs művészet, egy olyan alkotói közeg, amely egyszerre a legközelebbi és legtávolabbi a közönségétől. Legközelebbi, mert együtt élnek az alkotók a publikummal, többször reagálnak aktuális eseményekre és személyesen találkozhat velük ez érdeklődő. Legtávolabbi, pedig azért, mert kanonizálás hiányában az alkotók nem szerepelnek tankönyvekben, nem igazán hívják őket főműsoridőben TV adásokba, nem igen szerepelnek a napilapok címoldalán. Az embernek keresni kell a kortárs művészeket, ami többször nehézségbe ütközik. Marton Ákos esetében szerencsére nem így van. Fiatal kortárs szegedi alkotóról van szó, akivel nem csak a múzeumban, de akár az utcán is összefuthatunk. Aktuális, TIK-ben rendezett kiállításának apropóján beszéltünk street artról, alkotói problémákról és a megújulásról.

– Első kérdésem a street art-ról szólna, az SZTE Tavaszi Programfüzetében olvasható 100% magyar milk kiállításhoz írt bemutatkozásodban, azt írod, hogy fontos számodra a stílus, mert így tudod megközelíteni a közönséged.  Eközben múzeumi környezetben is kiállítasz. Szerinted ez csak így működik már, vagy még mindig a múzeumi közeg az elsődleges?

Így is úgy is. Két teljesen különböző réteget céloz meg. A múzeumi egy szándékosan bejáró közönségnek szól, a street art meg pont az ellentéte ennek: gerilla művészet. Nem a meglévő közönséget célozza, sőt, nem válogat: bele nyomul az arcodba.

– Általában ezeket a területek meg szoktuk különböztetni: van a street art művész és van az „általános” művész, már ha fogalmazhatunk ilyen nyersen…

Pontosan ez a helyzet, egy street art művész nem írhatja oda, hogy kicsoda ő – nem magát akarja promózni. A street art több információt akar közölni [a művész kiléténél].

– Neked mi az az üzenet, amit az utcán látható műveidben át akarsz adni?

Attól függ. Amikor szöveget ragasztok ki, annak van direkt üzenete. Például a  Divatszegénység című matrica, egyik kiállításomnak volt ez a címe, többféle értelemmel is bír, azt hogy pontosan mit jelent a néző határozza meg.  Van egy két általános matricám is, azok csak látványosak, szép képek…

– Mint a fürdő ruhás hölgy? Többször is láttam a városban.

Aki guggol? Az például egy egyszerű grafika. Ezért is érdekes, tök jó egy matricával találkozni az utcán. Egy laikus emberre, aki kicsit is érdeklődik, sokkal jobban hat egy matrica felragasztva, mint egy szándékos helyen, múzeumi közegben falra helyezett kép. Persze magamból indulok ki ilyenkor, amikor látok egy jó matricát, egy tábla alján – elgondolkodom, hogy ki és miért tette oda? Mennyi energiájába került, míg megrajzolta, kinyomtatta, kivagdosta, felragasztotta. Egyszerűen a meglepetés ereje hat, bármiről szólhat a matrica – az egyéntől függ. Nekem magamról szólnak elsősorban, mert szeretem ezt csinálni. Nem feltétlenül megengedett dolog köztulajdonra ragasztgatni, de ez nem rossz tevékenység szerintem. Lehet, hogy valaki szeret rongálni, fújkálni…

– A vonatok oldalára felírni az ABC-t…

Igen, de bennem nincs ilyen. Szerintem ez egy kedves dolog. Táblák elejére nem is szoktunk ragasztani, mint ahogy a graffitisek sem fújják össze a múzeumot vagy egy emlékművet, tudják, hogy az cinkes. Ez egy íratlan szabály, nem erről szól.

– Ha valaki szeretné látni a kültéri alkotásaidat, hol találkozhat Veled?

Az utcán. Járjon nyitott szemmel…

– Van olyan alkotás, amire büszke vagy és felkérésre készítetted?

Az van jó pár, most a Napfényparkban, az uszodában van egy nagyon nagy fal, amit kifestettünk – elég látványos lett. A JATE-ban festettünk, a sárga majmos falat például, látványos és vicces is egyben. És persze a Nyugiban is vannak jó dolgok, de azt hiszem, ezt felismerik. Úgy hallottam az emberektől, hogy megismerik, amit festettünk, valamit látnak benne. Én nem feltétlenül látom a stílusjegyeimet. Azért még nem áll ott Szeged, hogy bevállaljon egy új utat, gondolok itt a tűzfalfestésre. Próbál erre nyitni, de Pesten kívül még egy város sem adta be a derekát, pedig látom, hogy van erre igény. Még 5-10 év kellhet hozzá.

– Ez érdekes, mert egy matrica és a 10 méteres fal között elég nagy különbség van. Melyiket szereted jobban – van ilyen preferenciád?

Hát a matricát, otthon unalmadban kezded el kivagdosni, egy kávé mellett – komolytalan hobbi jellegű. Az teljesen más, ha egy falnak neki rugaszkodsz. Az utóbbi egy technikai kihívás, ott fejlődsz általa kő keményen. Több tervem is van az utcára, megjött a jó idő. Csomó helyen festettem már, szintén dekorációnak, felhőket. Ezekkel van több tervem is, szürreális pontokra, és általános helyekre is, ahova csak illik.

– Igen láttam már, abszolút dekoratív minta, jól esik a szemnek.

Tervezem a városvezetésnek felajánlani, kész tervekkel, hogy ingyen kifestek épületeket, bárhol. Például van egy nagyon csúnya tűzfal, a lebontott épület körvonalait meghagyva ráfestenék két ablakot, mondjuk élénksárgával, a felette lévő teret világoskékkel festeném le és felhőkel díszíteném. Ebben látom, a street art jövőjét. Ez persze nem arról szólna, hogy én milyen művész vagyok, összefújkálok valamilyen nagy életigazsággal valamit, csak próbálok egy szebb, kedvesebb környezetet kialakítani.

– Akkor mondhatjuk, hogy a Te street art-od a közjóért van?

Hát, nem akarom megmondani kinek mi a jó. De egy pozitívabb, vidámabb irányú vélemény alakulhat ki, ha meglát – valaki – egy ehhez hasonló alkotást. Figyelek, arra, hogy megfelelő helyre kerüljön, amit készítek, és egy használhatatlan felületből kép legyen. Inkább ezzel foglalkozom, mint a matricákkal.

– Kicsit beljebb igyekezve a térbe: az utolsó kiállításod a TIK-ben 2013-ban volt, egy csoportos kiállítás. Tehát ismered a teret, Te is az SZTE-n végeztél, tudod, kik járnak oda. Ez menyiben befolyásolt abban, hogy milyen képeket tegyél ki?

Csak én vagyok a szűrő a témáknál. Most próbálok egy olyan koncepciót kialakítani, amiben az elmúlt évek képeit, több korszak alkotásait, idősíkjait állítom ki. Lesz egy steril fal, egy nagyon színes, és egy, ahol nagy emberi alakok ábrázolásai sorakoznak – három teljesen külön álló világ.  Erre építettem most a TIK-ben is: szembeállítani egymással a különböző alkotásokat. Ha nem lenne kint a nevem a képek alatt, azt gondolná az ember, hogy a képeket több ember festette.

– Igen, elég nagy különbségek vannak például a csendéleteid és a kutyaportrék között is.

Festesz egy képet, eltelik egy hónap. Aztán még egy hónap múlva készítek egy újabbat – ezt a hónap vagy fél év kihagyást lehet látni. Mintha kivennél a létrafokok közül egyet, kettőt, így is, úgy is fel tudsz mászni a tetejére, csak érezni fogod, hogy ott mondjuk kettőt kellett lépni. Én ezeket a hiányzó fokokat látom.

–  Ez végül is pozitív, hiszen ez is szokott lenni egy gyakorlott művész problémája, hogy nem tud megújulni.

Hát én meg tudok, látod. Kicsit frusztrál, hogy nincs egy átfogható, szemmel látható kapcsolat a legelső meg az utolsó kép között. De én megunok egy képet, ha nem tudok beletenni valami újat. Más pont ezt akarja, hogy saját stílus alakuljon ki, onnantól kezdve csak olyan képeket fest. Ha érzem rajta, hogy nagyon ugyanaz, azt el kell engedni, félre kell tenni.

– Ez az életszerűbb nem gondolod? Ugyanazokkal a szavakkal nem lehet mindig beszélni, az egyszerűen bezárja az embert, olyan keretek közé, amiből nem lehet kiszabadulni.

Igen, de valahol meg csak ezt lehet látni: más színű meg minden, de nincs benne semmi új. „Ha a legelső kép tetszett a többi is fog.” Nem foglalkozom ezzel. Arra vágyom, hogy amikor ránézek egy újabb képre, lássam, hogy fejlődtem vagy változtam.

– Ez a mód akár „közönség barátabb” is, minél több arcodat mutatod, annál több ember tud feléd fordulni?

Ez megközelítés függő, de nekem ez így jó, persze. Érdekel a véleménye az embereknek, ha van. A rossz, amikor valaki érdektelen, inkább utáljon valaki, minthogy le se sz*rjon. A képeknek is ez a célja. Nem arról szól, hogy én ki vagyok. Remélem, ha eljönnek egy kiállításra, nem miattam jönnek. Nekem nem ez a célom, nem a körítés, mint egy szép autó, hogy azzal akarok több lenni. A festménynek nem az a célja, hogy kitegyem, mellé álljak, és azt mondjam: „Na, ezt most én festettem.”  Hanem ez a képről szól. Nem az az elsődleges, hogy ha meglátom az alkotót, és szimpatikus, akkor a kép is tetszeni fog. Ha mondjuk, hosszú haja van és barna szeme, akkor ez egy jó kép, ha kék, akkor meg nem… A lényeg, hogy valamilyen úton-módon  reagáljon rá az ember, bárhogyan. Az a rossz, ha elmész egy kép mellett, és két perc múlva megkérdezik: láttad-e már azt a képet, és nem tudod megmondani.

– A művészet szerintem többé tesz Téged is, mert alkotásról, teremtésről is szól. Festés közben darabokra bontod magad – a létrehozás mellett, kiadsz egy részt magadból. Ezért szerintem egy járó-kelőben és persze bennem is, felmerül a kérdés: ki alkotta, mi volt az, ami mozgatórugóként szolgált ehhez?

Szerintem ez kép-függő, komplikált. Ha például egy trauma ér és azt mondják, hogy ez megjelent a képen, akkor persze így van. Viszont az ember nem tudja szánt szándékkal kiadni magából azokat az érzéseket. Ehhez nagyon sokat kéne meditálni, hogy így tudjuk kezelni magunkat. Ez a megnyílás nemcsak mások előtt, de önmagunk előtt is nehéz – ennek ösztönszerűnek kell lenni. Ebben a helyzetben beszélek arról az énemről, aki otthon festeget – most nem tudnék úgy viselkedni, ahogyan akkor, mintha nem is én lettem volna. Olyan közel vagy a megoldáshoz, hogy innen látod a legkevésbé tisztán.

– Az általános témákat kedveled, ami nem veszíti értékét, mint egy aktualitás. Miközben mégis, az alkotásban, az adott pillanatnyi érzületet jeleníti meg. Ez érdekes kettősség.

Biztos, hogy az aktuális érzelmeire reagál, de engem nem érdekel olyan szinten a politika, vagy társadalomkritikai tényező – nem merném ezt a mulandóságot megfogni. Például, ha engem nagyon zavarna a kapitalizmus és festenék egy képet, aminek a 70%-a egy Coca-Colás logó – ezzel felveszek egy boksz kesztyűt és elindítom a harcot… Szerintem ez kisstílű megoldás, csak egy szerep, egy jelmez, amit használni lehet. Ilyen például mikor, egy fényképész kimegy egy kisebbségi negyedbe és lefotózza a gyerekeket, hogy megmutassa a társadalomnak. Érthető, de ezt már száz millióan megcsinálták, a másik pedig, hogy ez egy eladható termék – s közben foglalkozik-e valóban a problémákkal?

Folytatása következik…

Plank Andrea

Honlap: http://akosmarton.com/