Kortárs költészet, kortárs grafika

BEKEZDÉSEK A MŰHELY MŰVÉSZETI EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSHOZ

A képzőművészet, a zene és az irodalom (jelen esetben a költészet és a grafika) találkozása, egymásba-folyása, együttműködése, formai- és szellemi egymásba-hatolása, amint azt tudjuk: nem új keletű, de mindenképpen izgalmas és újabb műveket generáló, összetett alkotásokat teremtő folyamat. (Az itt bemutatkozó művészek, az általuk kiválasztott költők egy-egy versének hatására: technikai kötöttségek nélkül, szabadon hoztak létre alkotásokat.) – Kezdődhetne így is egy átlagosnak ígérkező megnyitószöveg, ám a költő megrázkódik és meg-megnyíló dimenziókon, szférák medúza-állagú ablakain lát át, miközben alkotók és nézőművészek ábrándjaiba és nemesebb illúziókba tévedő látogatók agykéreg-járataiba is be-betekint, s a következőket látja, vetíti ki:

Önmagukba merülő elméletek izmusain túli, kilátásokon inneni, álmatlanságokban forgolódó, fél-álmoknak érzett, atavisztikusnak gondolt, archaikusnak definiált jelenetek, kollázs és montázs dinamikus tánca, belső performance-ok hangköltészeti tova-suttogása, animációs képkockákba rejtett rímek, mutánsok szelídítésének dokumentációi némafilmen, kevert lényekről, rém-látományokról szóló esettanulmányok, hermetikus-erotikus felolvasás-rítusok (tűz-, víz- és gázóra leolvasás orgiák: ködfoltok mögött zajló pajzán históriák), és mindezek fragmentumai… Önkívületi sejtések, szamizdat könyveket rágcsáló kecskék, shungákat, selyemhernyó-szövettel befedett metszeteket csókolgató gésák, levélhullásss és kaszasuhogásssss, papiruszokkal párzó mitológiai lények, apokrifeket szavaló griffek, kódexekkel szeretkező (nem-létező) személyek találkozása (és fiktív imája, magánya) zajlik az egymásba nyíló tér-időben…

Egy rituálisan elgyötört, felismerhetetlenné lapozott, szét-tárt könyv-szárnyú, maszatos, angyalszerű jelenés vergődése kaszabolja le és zúzza össze egy megnyitóünnepség féltett üvegpohár-gyűjteményét. Vércseppek, vérfröccs, és kristályos ájulások ceremóniája, atomjaira bomló gesztusok, sebeket okozó gondolat- és indulatforgácsok lassított művelete zajlik, rezonál, ámulatot, de mindinkább döbbenetet indukál, tovább, tovább, majd befelé zajlik és zajlik… A félig megnyúzott, könyv-szárnyú őrjöngő lényre bársonyos kényszerzubbonyt húznak, szögekkel és üvegcserepekkel bélelt nagyestélyit… Apja achát, anyja brokát, nagyapjai: barlang és szénkő, nagyanyjai: burok és fény-kvarc, testvérei: hidegtű, zsiger, bonckés és mókusfarok, ő lehet a sérült „ötödik elem”, temperamentuma egyszerre: szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus (mellék-természete: vérlucsok és akvatinta…), ettől most mindenki megnyugszik, és folytatódhat a vetítés, alakulhat az előadás!

A lírikus absztr-akt, a rézkarcokban lappangó, a grafit sercegésében hallgató, az agyvelő tintáiból nyert absztrahált „óda”, a kortárs szabad(kép)vers, az ön-ironizmus, a szatirikus szatírizmus, a porózus prózaizmus, a szaturnikusabb kvázi-miszticizmus, az ista-izmus, az ideológizmus, az anti-logisztikus logosz-izmus, az anti-izmus, a mint(h)a-izmus, és nem utolsó sorban a Hibaizmus jelenléte (az esetlegességek in-diszkrét bája és azok sok-rétegű jelentés-áramlása), a javítások által kibontakozott továbblépések óhajtása, a megújulás (esetenként filozofikus) vágya: művészeti tettlegességekre determinálja az arra alkalmasakat, a kiválasztottakat, a társadalmi elvárásoktól eltévelyedetteket, az odaadásban, az érdekek nélküli feloldásokban folyamatosan tevékenykedőket, a képzettársításokban rokonságokat találó kép(zelet)alkotó, időtlen világokban is megmerülőket…

Intermezzo:

Valaki: Aludt, magához méltatlan módon…

Képlékeny elméjében idegen nők bokalánca csengett…

A gyökerek alól: zord égtájakról lovak vágtáztak felé,

s ő, legbelül: üveggolyókat görgetett ernyedt ereiben,

melyek karmos csőröktől tépázva csapták légtérbe a vért…

Aludt, míg őrült örvények tépték le karját és fülét,

s csatakos gyomrában szöges-lepkék: csillagként robbantak szét.

Aludt, halotthoz méltatlan módon…

*

Valaki: Ébredt, szinte arctalan módon…

Szemei: a szája mellé, csontos

gödrökbe gurultak… Hajlékony

orra a fül felé nyúlott folyton,

s lilás ajkai mögött puha fogak

(mint aprónyi, olvadt gumibogarak)

mocorogtak…

Ébredt, szinte arctalan módon,

s miként a híg, plasztikus álom,

vonásai:

szerte-folytak…

(A szerző fönti verssorai besűrűsödnek, majd Miklós Árpád képzőművész szénrajzában születnek újjá, más formában, új jelentésekkel élve, tovább kísértve…)

– –

Sodródó korunkat „hideg médiumok” uralják. Tulajdonságuk, hogy alacsony szintű képfelbontásokkal operálnak, el nem készült termékeket, félbe-hagyott alakzatokat mutogatnak, fontosnak álcázott adatok kaotikus egymásutániságát villantják fel, a nézőt teljesen megfosztva a szellemi összefüggések és átjárások világától…

Ám, a műalkotások párbeszédre adnak lehetőséget, az egymással intim viszonyokat kialakító műfajok jó esetekben (és ez leginkább a kísérleti, kortárs művek jellemzője): alkotók, nézők, és más műfajok felé is nyitott műként, átadó és befogadó energia-forrásként sugároznak, mondhatni: viselkednek… Szillogizmusok helyett, a beszédmód: aforizmákkal operál. – „Az aforizmák befejezetlenek, ezért hát mélységes együttgondolkodást igényelnek.”. – Idéztük itt Umberto Eco szavait, aki pedig McLuhan*-t idézi meg, mégpedig éppen 50 évvel ezelőtt, 1967-ben írt esszéjében: A cogito interruptus-ban. (Az új középkor, Európa Könyvkiadó, 1992.) – *Herbert Marshall McLuhan (1911-1980) kanadai tudós, filozófus, irodalomtanár és irodalomkritikus, rétor és kommunikáció-teoretikus. Egyik fő műve: A Gutenberg-galaxis, avagy a tipográfiai ember létrejötte. Az írás-olvasás-rajzolás használatában az emberiség a kéziratos kultúrára jellemző hallási-tapintási érzékeléstől a tipografikus szöveg hatására elmozdult a vizuális értelmezés felé, végső soron „nézni” is külön meg kell (meg kellene) tanulni…

– –

Magányos nő piheg az ágyban. Rajta hamvas dombvidék a lihegő takaró. Könyvek és deszkaszilánkok közt fekete kandúr dorombol egyes-egyedül, és elmenni kedve nem lesz soha, innét, e romos és rendetlen sötét várkastélyból, nem lesz soha.

Férfi a cellában ücsörög, majd „rágondol”. Odakint az utca sáros, de fénylő a renyhe esővíztől. A képzelet szürke és sikamlós, és már nem igaz manapság. És, és… Piros a lámpa a nappali sötétben.

(Kondor Keserű! Kondor Béla után szabadon…)

A költő ismét megrázkódik… Most egy monumentális holográfia belsejében találja magát, áttetsző, szinte asztrális testével átjár az üveglapokon, miközben a fénytörések általi egyidejűségek és a töredékességeiben is részlet-gazdag jelenségek, anatómiai-fizikai csodák sokaságát, összeilleszthetetlennek tűnő világait érzékeli.

William Blake, Francisco de Goya, majd Kondor Béla egy-egy alkotása mosódik össze a jelenlegi kiállítás kiemelkedően szenzibilis darabjaival, majd a reneszánsztól a kubizmusig, az altamirai barlangrajzoktól a dadaizmusig: minden mű egyetlen, a termeket, az épületeket, az utcákat, a városokat kinövő, hatalmas műalkotássá lényegül, mindannyinkat bekebelezve… Kép-vázlat és káprázat együtt érik egyetemessé, melynek számlálhatatlan ablakai a továbbgondolások távlataira nyílnak, nyílnak és nyílnak, akár e kiállítás képei: folyamatosan (meg)nyílnak!

 Nagy Zopán

(Újpesti Kulturális Központ, 2017. 11. 17 – 12. 10.)