Kopasz Márta-emlékkiállítás

REÖK PALOTA, SZEGED

– Mindig a leglényegesebb irányok és arányok felvázolásával kezdjük a rajzot! – tanította nekünk, „iparosoknak” a Tömörkényben, Maca – ahogy Kopasz Mártát a háta mögött neveztük. Nem tudtuk, mennyi idős lehet. Valahol negyven és a halál közt? Bolond öreglány, gondoltuk róla. (Pedig nem volt lány, nem volt még öreg se, és főként nem bolond.)

– Ha majd tökéletesen tisztában lesznek az anatómiával – folytatta –, felőlem a nyúl fülénél is kezdhetik majd a rajzot, hogy bejezzék a farkánál.

Felröhögtünk.

– A legtöbben úgyis azzal gondolkodnak, ugye, Horváth? – pillantott rám sötét gombszemével, mintha a vesémbe látna. – Hány éves is maga?

– Tizenöt múltam.

– Akkor ideje volna felébrednie! Maga nem tehetségtelen, bár hogy nem a rajzban, az valószínű. Mi akar lenni?

– Nem tudom még.

– Akkor nem is lesz magából semmi.

Boszorkány volt.

Azt mondta, ha nem közelítünk alázattal a kalitkába zárt nyúlhoz, sose jutunk a „nyúlság titkai” közelébe.

Nyilvánvalóan dilis, gondoltam.

Még hogy a „nyúlság közelébe jutni”?

(Azóta már tudom, mekkora szerencse, kitartás és főként alázat kell ahhoz, hogy bárminek legalább a közelébe jussunk – legyen az eszme, gondolat, titok, érzés, igazság vagy sejtelem. A világ nem adja önként a titkait.)

Márta néni nem csak nézett, látott is, pontosan, kíméletlenül.

– Rendesen festeni csak nyestecsettel lehet! – közölte.

A nyestecset negyvenkét forint volt. (Tíz mozijegy ára, mondjuk. Húrkészlet a gitáromra: hetvenegynéhány forint. Egy túrós csusza valamelyik szegedi Tejivóban: három-négy forint.) A közönséges, egyszerű „ecset” szintén jóval tíz alatt volt.

– Miért nem jó nekünk egy ócska pemzli?

– Mert semmiből, fiam, sose lesz semmi.

Linómetsző késeket is vetetett velünk, akik nem csak a hivatalos óráit (rajzot és művészettörténetet tanított), de a szakkörét is látogattuk.

Hogy miért jártunk oda?

Nem csak röhögni.

Olyanokat mondott…

Miket is?

– Ez így van – közölte valamiről, aminek szakértője volt. – Mindenki elhiszi?

Társaim vihogva bólogattak. Én, hogy froclizzam Macát, kivágtam:

– Én nem hiszek egy tanárnak se!

Figyelmesebben pillantott rám, mint bárki addig.

– Jól van – bólintott. – Soha ne vegyenek készpénznek semmit! – fordult a többiekhez. – Mindennek járjanak utána. Hazug világban élünk.

Talán a „létező szocializmusra” gondolt?

Próbáltam kérdezni egyszer a forradalomról. (Nem forradalmat mondtam, persze, hanem „eseményeket”. Ezerkilencszázhatvannyolcban még ez a szó is rebelliónak számított.) Azt felelte, főiskolai tanárként dolgozott abban az évben, aztán a következő tavasszal egy döglött csókáról festett kroki-sorozata miatt kivágták a munkahelyéről. (Alighanem így került a Szegedi Tanárképző Főiskoláról a Hámán Kató általános iskolába.)

– Azt hitték, a döglött madarat szimbólumnak szánom – mesélte –, így gyászolom a forradalmat. (Ő kimondta.) Pedig csak a madár érdekelt. Hogy nem tud már repülni.

Igazat mondhatott.

Azt hiszem, csak a létezés nagy kérdései érdekelték.

Isten, halál, igazság, becsület, szépség – és egyéb apróságok.

Mostani kiállításán sokáig vizsgálgattam egy linómetszetét. A „TÖMÖRKÉNY GIM­NÁ­ZIUM ELSŐ TANÁRI KARA ÉS IGAZGATÓI”, vagy valami ilyesmi a címe. Tiszta halál­tánc. Három banga csontváz közt táncolnak a tanárok, köztük Diós igazgató úr (vagy elvtárs) és ő maga, Márta néni is, robusztus csípejét billentve forgat egy vékony tanári hölgyet. Nem az élő, névvel ellátott alakok karaktere a fontos a képen. A három csontváz szervezi a táncot és a kompozíciót. Halálig táncolunk? A halálba táncoljuk magunkat? Életünket a túlvilág vezérli?

Minden rajzát, metszetét szigorú gondolat uralja.

Ez is ő, talán, ez a méltóságteli páva.

Jobbról balra néz – visszafelé: a múltba.

– A latin írás, ahogy a miénk is – magyarázta –, balról jobbra halad. Balra van a kezdet, jobbra a vég. Jegyezzék meg: ha egy európai a portrén az arc balra néz: vissza pillant. Ha jobbra, úgy előre, a jövőbe néz.

A forradalmár lány (vagy hasonló) című metszetén az arc előre pillant.

Gyönyörű boszorkája (másik metszet) a múlt irányába repül: seprűje, akárcsak kandi melle, balra döf, de fejét elfordítja: jobbra. a jövő felé.

Pávaképen balra, fent – ahogy sok más rajzán és metszetén – ott a szegedi Dóm.

Kedvenc motívuma többet jelent egy jellegzetes szegedi épületnél.

Ahogyan gyakran halak repülnek, úsznak a képein.

– A hal, őskeresztény jelkép – tanította nekünk.

Édeskés illatú púdert vagy kölnit használt.

Öregasszonyszaga volt.

Engem – mértékkel, de – kedvelt.

– Ha az életben valamit el akar érni, mindig tisztelje a nőket, Horváth!

– Tiszteletem! – vihogtam.

– Nők állnak minden férfi mögött, fiam. Anya, feleség, szerető, mindegy.

– Mögöttem senki se áll – mondtam nyeglén –, viszont néha úgy érzem, hogy bennem két ember lakik.

– Kettő, az semmi. Legközelebb akkor panaszkodjon, ha már legalább heten lesznek…

Húsz évesen levelet írtam neki. Bocsánatot kértem a nyegleségemért, hogy éretlen kamaszként viselkedtem vele, pedig ma már tudom, hogy… Satöbbi, satöbbi: őszinte, lelkes seggnyalás.

Két sorban válaszolt.

„Nem érek rá a maga nyálas sirámait betűzni. Ne tőlem kérjen bocsánatot, hanem a világtól. Kevesebb könnyet és több igazi alázatot!”

Szigorú asszony volt.

Alig emlékszem mosolyára.

Alkotásai is szigorúak.

És gyönyörűek.

Nézzék meg őket!

Mindegyikben ott feszülnek a „nyúlság titkai”.

Horváth Péter