Tiszatájonline | 2019. augusztus 14.

Kő/Papír/Freskó

MEGMENTETT MŰKINCSEK 2019
A Magyar Nemzeti Múzeum hiánypótló kiállítása, a Kő/Papír/Freskó (a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszék Diplomakiállítása) olyan precíz restaurátor munkafolyamatokba kalauzol el bennünket, amelyeket nem láthatunk mindennap. Maga a tárlat is olyan, mint egy kulisszajárás, belépve a kellemesen és szükségszerűen hűvös terembe az oldalfalon rögtön olvashatunk képpel, rövid curriculum vitae kíséretében az alkotókról… – TÓTH EMESE BESZÁMOLÓJA

MEGMENTETT MŰKINCSEK 2019

Az emberek talán egyik legalapvetőbb tulajdonsága a kíváncsiság, még akkor is, ha ez gyakorta pejoratív jelzővel tűnik fel. Megismerni valamit, a kulisszák mögé látni, az ok és okozat összefüggését megtalálni mindig is elemi volt, nota bene e nélkül történelmünket, művészeti kincseinket sem tudnánk megtartani a jelenkor és az utókor számára. Bizonyos tekintetben ebből az aspektusból fakad a restaurátor szakma is, a vágy, hogy ne csak visszahozzuk egy régi kor maradványait, de újra is tudjuk azokat alkotni saját intenciók alapján, mégis tiszteletben tartva az eredeti ideát.

A Magyar Nemzeti Múzeum hiánypótló kiállítása, a Kő/Papír/Freskó (a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszék Diplomakiállítása) olyan precíz restaurátor munkafolyamatokba kalauzol el bennünket, amelyeket nem láthatunk mindennap. Maga a tárlat is olyan, mint egy kulisszajárás, belépve a kellemesen és szükségszerűen hűvös terembe az oldalfalon rögtön olvashatunk képpel, rövid curriculum vitae kíséretében az alkotókról. Bizsergető érzés nézni ezeket a fotográfiákat, hiszen ki tudja lehet, hogy a jövő Pietro Edwards vagy Max von Pettenkoffer[1] kaliberű szakembereit látom épp. A gyűjtemény több specializációra osztódik úgy mint papír és bőr, fém-ötvös, faszobrász, szilikát és festő restaurátor. Minden egyes darabról külön oldalakat lehetne írni, én mégis inkább kiemelek párat, amelyek talán legjobban megragadják azt, hogy milyen irányt vehet a jövőben a restaurátor szakma, melyek azok az anyagok, korok, amelyek még felfedezésre várnak, melyek azok a technikák, amelyek több kiállított darabnál is visszatérnek, népszerűek és mi az, amit akár tanulságként is leszűrhet a befogadó.

Az egyik leginkább látványos alkotás papír és bőr specializációs, 1880-as évekbeli Glóbuszasztal Aradról, amelynek restaurálása Varga Judit munkája. Ennek helyrehozása azért sem volt könnyű, mert a legtöbb sérülés felületi volt, a felületi anyagok előállítása és rögzítése viszont időigényesnek bizonyult, valamint a glóbusz belső részében található apró felületek is javításra szorultak. Szentirmay Boglárka munkája egy ismeretlen itálai mester Ecce Homo című festménye a jól ismert UV-infravörös fény segítségével készített felvételekkel valamint a pergőrétegek injektálásával készült. Így a kép színesebb lett, teltebb és lágyabb árnyalatot kapott, ugyanakkor részleteiben a kontúrok élesebbé váltak. Kiemelkedő még a szilikát specializáció kategóriájában található 1950-es évekbeli Habán kályhacsempe, amelyen Sikéné Kovács Melinda dolgozott. A restaurálás folyamán elektron-mikroszondás vizsgálati technikát alkalmazott, valamint B72-es aceton-etanolos oldattal végzett tisztítást az anyagon. Így a végső formájában a reneszánsz virágos stílust néhol famille verte elemekkel vegyítő minták sokkal látványosabbak lettek, gyakorlatilag visszakapták eredeti színüket, sőt konzerválásra is kerültek.

Feltűnően látványos még Lowack Balázs alkotása a Véssey Gábor-féle P. Brook tanulmánylap 3., amely szintén viszonylag időigényes munkafolyamatnak bizonyult. A restaurálás párakamrában, fokozatos lenehezítéssel zajlott, majd mivel az anyag viszonylag gyorsan vetemedett a papírt farostlemezre rögzítette és légkamrás polikarbonát bevonattal látta el. Kiemelkedőek még Rubóczki Béla szilikát specializációs darabjai, kiváltképp a Rokokó öltözékű női porcelánszobor, melynek restaurálási folyamata során újra kellett gyártani plasztilin segítségével a szobor kezét, valamint annak belső rögzítését is.

Mind a 16–17. századi, mind az 1950-es évek erősen megjelennek a végzős hallgatók munkáiban, és érdekes módon mindkét vonalon manapság egyfajta reneszánsz tetőzik, vagyis a neobarokk stílus legalább annyira kelendő, ha például enteriőrről beszélünk, mint az ötvenes évek letisztult, szocreál formái (Gorka Géza padlóvázái, 1934–44-ig). A kiállított tárgyakról persze inkább beszélhetünk műtárgyként, mint enteriőrként, már csak azért is, mert ugyan vannak olyan darabok, amelyeket maradéktalanul sikerült helyrehozni, fizikailag képtelenség egy átlag lakás szobahőmérsékletén tárolni, főleg mert a regeneráló anyagok többsége is igencsak kényes.

Az irány, amelyet a kiállítás sejtet egészen változatos és egészen széles skálán vetít előre gyakorlatokat. Az, hogy egyre több olyan restaurálási módszer lát napvilágot, amely egyszerre képes reprodukálni az alapanyagot, mégis reformálni az előállítást (például van, ami teljesen környezetbarát) abszolút működőképes, ami pedig a technikai fejlődést illeti rengeteget segít, hogy a restaurálásra specializált számítógépes programokkal, szinte egy az egyben sikerülhet visszahozni és megőrizni azt a koncepciót, amely annak idején az eredeti mű megalkotásának alapját képezte.

 (A kiállítás 2019. szeptember 1-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeum Pulszky-termében.)

Tóth Emese

Képek forrása: mnm.hu

[1] Híres restaurátor mesterek 1770-ben Velencében, a Laboratorio di San Giovanni e Paolo műhely tagjai