Kitakart konkrétumok és feltárt fragmentumok…

                      Rejtőző sorok: …jön a cafard. A sivatagi őrület. 
                      Indiában ámokfutásnak hívják… Az első stádiuma 
                      a fokozott ingerlékenység. Második fokozata a tettvágy. 
                      Menni! Cselekedni! Szökni! Nagyszerű haditerven dolgozni…
                      Feltalálni egy új sivatagi távírót… Harmadik stádiuma a melankólia.
                      A betegség végkifejlése az úgynevezett ámokfutás…
                                                               (P. Howard: A sárga garnizon, részletek)

Summa summarum: amit tudok, azt sem tudom (de ezt már kora-vén-kamasz koromban is leírtam) – aztán folytattam, s ez talán már maga a megnyitószöveg: 

A híres kvantum összefonódás, a kettős rés, a hologram-elmélet, a szimuláció, a képzőművészet és a hatásmechanikák találkoztak orrvérzésem közepette. Igen, miközben a klaviatúrára csöpögött-folyt-ömlött a vérem, és az antibiotikum-tabletták is növekedni kezdtek bennem (ó, Zitrocin-azitromicin!), megtudtam: hogyha egy részecskét (vagy kép-részletet) mérni kezdünk, az elkezd máshogyan, más-képpen viselkedni, vagyis a megfigyelés tényét képes érzékelni! Nos, valahogy így kezdenek bizonyos művek is önálló életet élni…

Csak akkor látható a kiválasztott, mondjuk a fókuszban lévő kép-világ / világ-kép, ha annak az adott pontját nézi valaki, ezt tudjuk! De hogyan? A sajátos látásmód és a képzelet határtalansága igen fontos! Szimultán megközelítések, összemosódások, lássuk:

(L)ehetetlen (l)étek, (t)ehetetlen (k)épek jelennek meg egy digitális art-séf kreatív konyhájából (Ferencz S. Apor Recycled memories sorozatából)… Immár szelet(t)elhetetlen geometriák, talányos, archív fotó-(g)ének, személyes manipulációk, testrész-módosulások: sajátosan tálalva… Az újrahasznosított emlékek lassan átalakulnak, vagy hibernálás útján tova-öröklődnek… 

Egy művésznő (Pap Gitta) transzfiguratív ego-felejtő Leletei, formai kilövés-folyamat gesztusai, sőt: szín-tannal és táj-síkokkal bolondított rejtett terei, s a Vízöntők partjaira vetülő tükör-titkok suttogásai bekúsznak társ-művészetek, társ-idomok és lelkületek (Sütő Róbert) intimebb szféra-szeleteibe, szín-robbantó hegy- és szakadék-látomásaiba, majd a kiemelt víziók közös (néhol jegesen vakító), egyszerre meditatív és impulzív csöndekbe merülnek…

A merítésekből mögöttes dimenzió-érzetek, magukba hívó-szippantó, már-már delejező (délibábos) alagutak, rezignáló barlangjáratok nyílnak meg (miközben egyre beljebb hívnak): a felejtés és felfejtés határait feszegetve…

A közel-jelen-jövő sötét környezeti és társadalmi disztópiája mögött (épségben maradt tudatunk kedvenc részeit gyógyító látomásokba mártva): elme-pezsdítő találkozásokat láthatunk, ami szinte csak művészetek által adatik meg!

Jönnek, körülvesznek, bensőnkbe kerülnek, repetitív Zúgást is generálnak a boncolt fejben – s (Debreczeni Imre, Pinczés József alkotásain túl) megnyílik, feltárul: Luigi Gulaxy csipetnyit ópiumos-éber, korokon átlátó, rokon-érzetű (reneszánsz-rokokó-barokk-szürreál, szűrt reál) világa. Jönnek fabula-köpönyeges Homo Ludens ködlovagok, majd rizsporos és vadpaprika-piros víziló-pozsgás vízió-montázs; zsiráf-szürreál babaházakban kísértő, megnyúzott kisasszonyok pompásfodros parádé-leplei alatti kerge-kacsintású kormos kisördögök hancúrozása: pöttyös-nyakkendős rozmárokkal; asztrális buborékfúvó transz-szexuális manó-áttetszések; és bambi-elefánt hátsó-trombiták trombózisos ellenfényben… 

Hurrá, hupikék kúp-igék, fénysárgás (jégkásás) hurrikán-hevenyes hatkarú-egylábú, hatványozott pörgettyű-búgócsiga-balerinák! Keretezett mini-kozmosz (Harmath Ica és Harmath István művei közelednek) és a míves szobortorzók találkozása: ön-vég tagjaikkal kitekeredett, lélektanilag elzsilipezett neo-mitikus figurák; és jönnek még kaméleonpolip-mágus intrikák s lepényhal-maszkos energiák (is)…

Eközben, párhuzamos amorf alak(tan)képlékenységek és hangsávok rezegnek. Glenn Branca: Lesson, no. III. – Tribute to Steve Reich műve szól a The Residents: Breath and Lenght darabjával, egymást fokozatosan átgerjesztve. A mögöttes rétegekben a Boredoms: Vision Creation Newsun-ja és Yves Tumor valamelyik mélabúja adja a borzongató hangulatot…

Szemhunyásnyit sem hagynak, a szem-hártyák mögött is ott vannak! A görbületi sugarat is lefedik: bulbus oculik, magic oculik… És jönnek és jönnek, ó, micsoda kevert lények: eggyé-növésük futurisztikus magánszáma, abszurd túrája: Ventura-ja nem Advent úr párja, inkább egy alászálló avatárja (Bíró Botond alkotása)… A fal célkeresztjének biokémikus megcélzása által: az átjutási kísérletek technikai tudást is felmutató elmélkedések hova-továbbjai (Boros Mátyás munkáján)…

Az ismerős, mégis fiktív tájban, a Boszorkánysziget vonzásában bizonyos Tükröződések és ön-reflexív átfordulások váltakoznak: metanoia-variációk, remek optikai hatások, lazúros-lírikus szenzibilitások (Őry Annamária és Knyihár Amarilla egy-egy sorozatából)… Amott vegyület tánc-ritmikus urbánus-organikus színkarnevál jelenések, molekuláris sejtések (Utcai Dávid erős kivetülései) határoznak meg intenzív érzeteket… Emitt Luccio Piccinino kvázi-ornamentikus, töredék-arabeszkes motívumai találkoznak az összetett műv-tört-én-eti, szinte antik (anti-fúria) Eufóriával… (Itt Horváth Roland és Kecső Endre alkotásai hajolnak be a látótérbe.)

Egy fotográf fényfestő (Rékasi Attila) újabsztrakt szín-tereket teremt. Idegenek az üresre karcolt, felsértett tájban (Szőke Erika, Török Ferenc és Tóth Norbert művein). Sors-kérdés és kérődzés összeér: szarvazott és koronás egyedek zavarba ejtő (szinte sztoikus) nyugalommal várakoznak a letűnt idők árterén… A széplelkű militaristák (Soltis Miklós ironikus alkotásán) rózsaszín disznókat simogatnak… 

Egy expresszív Hídavatás formákat robbant (Puha Ferenc); az Albedo-formulák fehérje-titkai, rejtett kulcsai (László János által) talán távoli kultúrák jeleit nyitják magukba; a kihalt parton (Makrai Adéltól) az égbe-meredő zárva-termők: a gyűrött-fáradt obeliszkek halkan nyöszörögnek…

Transfugium-ban, mint egyféle megszökésben, át-térésben (önmagunkból egy másik én-be, én-magunk újra-gondolásában, vagy újjá-élesztése közben, illetve bizonyos (nem csak szimbolikus) merülésekben: atavisztikus én-remények ébrednek: az elénk tárt szellemi töredékek másvilági álmok s opálos monológok tereiben közlekednek, néhányan alva-járva levitálnak, mások káprázat-folyók, folyamok alatti folyosók pince-rendszereiben – képzelt birodalmakban – nyers-nyúlványokkal (Filp Csaba festményeivel) ölelkezve: kibernetikus húsvér-eljövetelek zsigeri üzeneteit próbálják ki- és behallgatni… 

Néma (h)átúszás a Nagy Lét(hé)ben… Jövevények találkozása a Sehol-létben! 

Művészetelméleti megközelítések és alkotói attitűdök merülnek (egymástól függetlenül is) egymásba, illetve – önnön hatásaik által – egy nagyobb, közös aurába, majd az egyének kötetlenül folytatják saját útjaikat… A művek, s alkotóik (esetleges, ön-direkt, netán tudattalan) találkozása építőbb lehet, mint a megfejtés és a definíciók sokasága. Sőt, a meta-nyelvi eszközök, a mögöttes hallgatások (kortyok, homlok-belső vetítések, szó-kép-lebegtetések) sok esetben fontosabbak a nagy szavaknál!

Glossza-versek, szubjektív mondat-rajzolatok kavarognak, mosódnak össze… Egy-egy megtalált (talán kvantum) tér segedelmével: elidőzések, áthajlások, teleportáló kortalan-játékok zajlanak, hommage-derengésű megidézések: szakmai tudással elegy direkt-vázlatos megoldások (is)… A széthullásban sűríteni, a sűrűséget feloldani!

Epitóma, avagy lényegi összefoglalás helyetti kivonat: ahogy a költő mondaná! De nem mondja, csupán a leíróban élő hasbeszélő gondolja: 

boa-ria málandő irilla-áó mélő itt ajó óz eszp-ere encz és afer asi ati ós óber… Él őmai pin, pictorus majesteticus-mussz… Úr, aa, ua, ee, ési-is ó, ill Aba leve! Mordizom, piha, örök-adta ádai éber heve! Ó, dácai renc, haha: ada-déli pre-ima! Gót ik(h)on nye, ejnye (t)rendje, s látá minde: el lebege…

Nagy Zopán