Ki áll a „fal” mögött?

ELMOZDUL A FAL! – MÁCSAI ISTVÁN KISCELLBEN

TAKÁTS FÁBIÁN ÍRÁSA
Mozgalmas életutat járt be a több mint száz esztendeje született Mácsai István. Festőművészként ismert, de (és erről bizonyára kevesebben tudnak) amatőrfilmes és fényképész is volt. Számos műfajban alkotott: életképeket, csendéleteket, portrékat egyaránt készített, miközben változó intenzitással írta naplóbejegyzéseit. Alkotásokban gazdag munkássága 2005-ben bekövetkezett halálakor lezárult, ám mindeddig „takarásban” volt. Ez hívta életre a mostani kiállítást, amelyen az életmű sokszálú bemutatását láthatjuk.

Ilyen nagyszabású tárlatra talán a 87-es műcsarnokbeli óta nem volt példa. Mácsai életében. Ritkán állított ki, így a most láthatót igencsak meg kell becsülni. Legutóbb a nevével fémjelzett galéria rendezett emlékiállítást a tiszteletére, de annak is idestova már tizenöt éve.

Az Elmozdul a fal kész formába öntéséig bizonyára hosszú út vezetett, lévén Mácsai pályája sokrétű, és műveit kizárólagosan a család közreműködésével lehet bemutatni. Most sem történt ez másképp, az előkészületek a festőművész két fia: Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész intenzív közreműködésével zajlottak. Ők tartottak/tartanak tárlatvezetéseket, és nagy mesélőkedvvel elevenítik fel édesapjuk életét, művészetét. A kiállítás másik kulcsszereplője B. Nagy Anikó kurátor, aki igazán beleásta magát a mester művészetébe és válogatta ki nagy műgonddal a műveket. Az ismertebbeket többé-kevésbé tudta, hol keresse, milyen gyűjtőkörökből szerezze be. Mácsai szerencsére minden eladását följegyezte, ezek bálákban álltak a hagyatékában, megkönnyítve ezzel a művek megtalálását. Nagyobb kihívást a lappangó képekhez való hozzáférés jelentett, melynek érdekében (még a kisföldalattin is) felhívást tettek közzé.

Ilymódon sikerült komplex módon reprezentálni az életművet. Mindezt egy olyan tágas csarnokban, amely egykoron templomtérként funkcionált, mára romos állapotban maradt csak fenn. Vakolatlan téglafalai között 1989 óta tartanak különböző rendezvényeket, kiállításokat.

Az Elmozdul a fal égbe nyúló téglafalain szokatlan látványt nyújtanak Mácsai István szobafalakra méretezett festményei, ám az összhatás így is tetszetős, egyedibb mint egy galéria kiállítótere. A tárlat karakterességét tovább emeli az a mozgó fal, amelyre a címadás is utal. A Devich Botond díszlet- és látványtervező munkáját dicsérő, ütemjelre átmozduló installáció az alkotó takarásban lévő műveit fedi fel. B. Nagy Anikó szerint az egész olyan, mintha egy színházi előadást látnánk, ahol bizonyos képek elmozdulnak, majd másokkal találkoznak. A helyváltoztató díszlet „a műveket és a dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában, polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat, és lehetőséget nyújtanak arra is, hogy többféle megközelítésben szóljunk a festői önkép krónikus hullámzásáról.” – véli B. Nagy Anikó

A kiállításon bemutatott 103 alkotás csupán töredéke a teljes oeuvre-nek. Az életmű számbeli ívét lehetetlen feladat lenne felmérni, hiszen Mácsai egy-egy képét több ízben is megfestette. Volt, amit külföldre adott el vagy elajándékozott, ezenkívül számtalan lappang közülük. A közétett felhívásnak köszönhetően olyan műalkotásokat is sikerült becserkészni, amik nem voltak meg a szervezők fejében, nem szerepeltek Mácsai István gyűjteményes köteteiben, vagy azokon a tárgylistákon, melyek B. Nagy Anikó csapatának a rendelkezésére álltak.

Mácsai István a magyar festészet egyik kivételes alkotója volt. 1940-ben tett érettségi vizsgáját követően a numerus clasus miatt nem jelentkezhetett egyetemre, a Révai Nyomdánál lett ipari tanuló. Miután megszökött a munkaszolgálatról, a háború végéig Budapesten bujkált. 1945-ben végre elkezdhette tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, mestere Bernáth Aurél volt. Diplomáját azonban nem szerezte meg, az ifjú tanonc nem tudott ráhangolódni arra a posztimpresszionista stílusra amelyet mestere képviselt. 1949-ben fordulat állt be a magyar képzőművészetben, a szocreál stílus lett meghatározóvá. Mácsai kezdetben posznagybányai hangnemben festett, de hamarosan a szocreál vált uralkodó stílusává, és ebben jelentős sikereket könyvelhetett el: két Munkácsy-díjat zsebelhetett be. 56 után viszont alkotói válságba zuhant, a 60-as évek elejéig nem is alkotott. Ebben az időszakban kezdett el fényképezni és filmezni, majd kilábalva a krízisből megtalálta saját hangnemét.

A Kiscelli Múzeumban látható anyagban olyan remekművek kaptak helyet, mint a Piros kalapos női portré (1960-as évek eleje), a Gera Zoltán portréja pantomim jelmezben (1959) vagy a Pesti halál (1978),a kevésbé ismertek közül pedig a Nagymaros (1974) vagy a Diófa (1977) című, klasszikus arányossággal, kiegyensúlyozottsággal megkomponáltakat. Kvalitásos festmények, melyek közös nevezője a fotórealista, hiperrealista ábrázolásmód, az ember és környezet pontos megfigyelése. Groteszk idézetképei közül – amelyeken saját képi világába illesztette klasszikus művek témáit – az egyik legsikeresebb a Báthory utca 17. (1987).

A kiállítás bevallottan nem kíván ítélkezni a Mácsai életmű felett, amely körül számos szakmai vita folyt, népszerűsége és közönségsikere dacára. Ennek egyik oka talán az a realista ábrázolásmód, amely mellett Mácsai mindvégig kitartott. A nagyszabású tárlat arra vállalkozott, hogy ezt a következetes életművet válogatás nélkül bemutassa, hogy ki-ki véleményt formálhasson.

Takáts Fábián