„Kapcsolatok”

Ugyan a tárlat kronologikus sorrendben követi Cezanne életútját születésének színhelyétől Aix-en Provence-tól egészen 1906-ban bekövetkezett halálig, ezúttal a cél inkább azon festészeti kapcsolódási pontok feltárása volt, amelyek alapján a modern művészet előfutárának nevezhetjük. A kiállításrendezői szándékot jól jelzi a címadás is: a látogató többféle korszak alkotójával és műveikkel ismerkedhet meg, és olyan konkrét irányzatokkal (De Stij, orosz avantgárd) is, amelyek kapcsolódtak Cezanne művészetéhez a forma, a kompozíció, a szerkezet és a szín problematikájának felfogásában. 

A mintegy fél évszázadnyi anyagban esetleg eltévedő látogatót egy nyilakkal, nevekkel és évszámokkal teletűzdelt „tankönyvi” ábra segíti, amely a kiállítás kiindulópontjaként szemlélteti ezeket a kapcsolódásokat. Ezt tanulmányozva kiderül, hogy miért olyan fontos Cezanne és a hozzá kapcsolódó művészettörténeti viszonyrendszer a jelen kor emberei számára. A modern művek megértését segíti a didaktikus módon szemléltetett, témák szerint rendezett tárlat.

Paul Cezanne életművét első, 1895-ös párizsi kiállítása, majd a halálát követő, 1907-es párizsi őszi szalonon megrendezett monografikus bemutatója óta követik figyelemmel művészettörténészek, kortárs képzőművészek, de írók, költők, filozófusok is. Pályája elején művészetére nagy hatást gyakoroltak Gustave Courbet és Eugéne Delacroix alkotásai. Az 1870-es évektől kezdődően impresszionista kortársai hatottak művészetére, képeit könnyedebb színekkel festette és tette érzékletesebbé. Később olyan szenvedélyes, elnagyolt ecsetkezeléssel dolgozott, amely védjegyévé vált.

Cezanne ábrázolásmódja az 1880-as évek második felében érte el művészi csúcspontját, legismertebb munkái (mint például a Kártyázók ciklus 1892–95) is ebben az időben készültek.

Noha megfordult impresszionista körökben, igen hamar elfordult művészetüktől, amelyet szerkezet nélkülinek ítélt. A művészeti mozgalom alkotóinak többségével szemben érdekelte a kompozíció, a rajz, a formák szilárdságának és állandóságának kifejezésére szolgáló síkok, csakúgy mint a színek és az árnyalatok. Ellentétben az impresszionistákkal, Cezanne a dolgok lényegét és állandóságát akarta ábrázolni. „A természet mindig ugyanaz, de ahogy számunkra megjelenik, semmi sem marad belőle. Művészetünknek kell megteremteni borzongató tartalmát, valamennyi változásának elemeivel és látszataival” – írta. Művészetét állandó fejlődésnek tekintette, az impresszionista stíluseszményt kevésnek tartotta. Olyan egyensúlyt keresett, amelyben a rajz, a szín, a formák átfogó szintézist alkotnak. Ebben az úgynevezett „szintetikus korszakában” (1883–1895) szüntelenül kereste, hogy miként lehet pusztán csak színnel ábrázolni a perspektívát. Művészete ettől fogva már inkább a kubizmus irányába mutat, ahogy maga is meghatározza: „A természet, a henger, a gömb és a kúp formáiból kell kialakítani, az egész perspektívából szemlélve…a természetet mi, emberek, inkább mélységben, mint felületként látjuk”. Utolsó, „lírai korszakának” nevezett periódusában alkotásai megerősítik azokat a tendenciákat, amelyek során a mester egy még kiegyensúlyozottabb szinézist hoz létre a kompozíció, a formális szerkezet szigora és a koncepció líraisága között. 

A Cezanne-tól Malevicsig / Árkádiától az absztrakcióig tematikák szerint mutatja be a kiállított alkotásokat. Először megismerhetjük a festő szülővárosát, Aix-en Provence-t, amely színhely óriási jelentőséggel bírt Cezanne életében. Noha jóbarátja, Émile Zola (gimnáziumi iskolatársának) bíztatására 1861-ben Párizsba ment, és hosszabb-rövidebb időt töltött a francia fővárosban, főbázisa mindig is Aix-en Provence maradt. Majd a második tematikus részben olvashatunk az impresszionistákkal való kapcsolatáról, akikkel 1874-ben és 1877-ben ki is állított. Az alkotó az impresszionizmusból valami szilárdat, állandót szeretett volna létrehozni, a múzeumok művészetéhet hasonlót. Miután az 1870-es években Camille Pissarró impresszionista festő számos technikai jótanáccsal látta el, kialakította saját stílusát, elkülönített ecsetvonásokkal dolgozott, minden egyes vonáshoz fokozatosan egymást követő és eltérő hatást rendelt. Sajátos „modorára” hamarosan olyan avantgárd alkotók is felfigyeltek, mint Alexandr Rodcsenko, vagy Moholy-Nagy László. 

A következő, Az utak elválnak című kiállításrész Cezanne életművének halála utáni különböző értelmezéseit vizsgálja. Az 1907-es monografikus kiállítása után műveit múzeumok kezdték el megvásárolni, sorra jelentek meg művészetét taglaló könyvek, folyóiratok elemezték és reprodukálták képeit. A tájértelmezéseket taglaló szekcióban világosan látszik, hogy a megváltozott ecsetvonások mögött a táj új értelmezése húzódik meg. A természetet mértani formákra bontotta. Kutatta a térfogat, a tömeg és a szerkezet lényegét, a konstruktív ábrázolás alapjait fogalmazta meg ezzel. 

Természetfelfogása az analitikus kubistáknál (Picasso, Léger, Braque) vonalhálóvá alakul majd, míg a de Stijl mozgalom alkotóinál absztrakcióvá lényegül, de hatással volt a Bauhaus szellemiségére is, akik az egységes alapokból felépített új vizuális kultúra megteremtését tűzték ki célul. 

A kiállítás mintegy százhúsz festményen, szobron, rajzon, vízfestményen, sokszorosított grafikán át mutatja be ezt a páratlan életutat és annak kapcsolódási pontjait, különös tekintettel az orosz avantgárd alkotók Cezanne értelmezésére. Itt kaptak helyet Kandiszkij Malevics és Rodcsenko művei. A grandiózus méretű saját anyag mellé a Szépművészeti Múzeum a világ jelentősebb múzeumaiból és magángyűjteményeiből is kölcsönbe vett műveket, amelyekről bőséges mennyiségű szöveg tájékoztat. 

A számos alkotás közül kiemelt helyet kapott a Fürdőzők (1890) című mű. A fürdés témája Cezanne számos vásznán köszön vissza, elég csak a Három fürdőző nő (1976–77), vagy a Nagy fürdőzők (1900–1905) című olajképekre gondolni. Habár Cezanne dinamikus kompozíciójának alakjai összezsúfolódtak, a festmény még így is „szellősnek hat”.

A kiállítás érdekessége, hogy számos alkotást párokba állít múzeumpedagógia célzattal, hogy felhívja a figyelmet a közöttük lévő kapcsolatokra. Bortnyik Sándornak, Mértani formák a térben (1924) című festménye kísértetiesen hasonlít Cezanne Tálaló (1877–79) című képéhez. Az egyszerű mértani formákból (fehér, fekete és barna lapokból) felépített művet ugyanazokkal az arányokkal és színharmóniákkal láthatjuk, mint a Tálalót. 

A kapcsolódási pont a két műalkotás között pedig nem véletlen, mégsem egyszerűen arról van szó, hogy az egyik hatott a másikra. Michael Baxandall művészettörténész megállapítása világos: „Ha azt mondjuk, X hatással volt Y-ra, olybá tűnik, mintha azt mondanánk, X tett valamit Y-nal, ahelyett, hogy azt fejeznénk ki, Y tett valamit X-szel.” – idézi Geskó Judit a kiállítás katalógusában. A Cezanne-tól Malevicsig / Árkádiától az absztrakcióig ennek a tézisnek alapján mutatja be, hogy az alkotók hogyan látták a nagy géniusz Paul Cezanne művészetét. A gondos kezekkel kiválasztott képek a kiállítást felkeresők számára is világossá teszik ezen – egyszerűen fogalmazva mégiscsak – „hatásoknak” a jelentőségét, és az „aix-i remete” művészetének erejét. 

Takáts Fábián

Képek a Szépművészeti Múzeum engedélyével

Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig

Szépművészeti Múzeum, Budapest  

Földszint, időszaki kiállítótér

2021. október 29 – 2022. február 13.