Tiszatájonline | 2023. április 11.

A tépett papír, amit az eső megroncsolt, magához hívott

BESZÉLGETÉS GÉCZI JÁNOSSAL

SZABÓ B: ESZTER INTERJÚJA
Aki ismeri Géczi János József Attila-díjas költő pályáját, pontosan tudja, hogy nem lehet vele csupán egyetlen dologról beszélni, mivel a munkássága rendkívül szerteágazó. Ha azt mondom, író, költő, biológus, képzőművész, 1981-től a nyugdíjba vonulásáig szabályos egyetemi pályát befutó tanár és kutató, talán még nem is mondtam el mindent. Most a képzőművészeti énjére voltam kíváncsi, hiszen hamarosan kiállítása nyílik 2023 Európa Kulturális Fővárosában, Veszprémben, a Művészetek Háza Dubniczay-palotában.

Budapesten, a Szent István parkban találkoztunk, de hamar rájöttünk fotós kollégámmal, hogy inkább a sűrű betonrengetegbe kellett volna menni, hiszen Géczi – a rózsa szimbólumtörténetének kutatója lévén – nem tudott betelni a Márk Gergely nemesítette, éppen rügyező rózsák ágyásaival. Beszélgetésünk témája most mégsem a rózsa, hanem a közelgő kiállítás, ahol megláthatjuk, hogyan lesz plakáthulladékból műalkotás.

– Hogyan tartozik az írói léthez a plakáttépés?

– Mediterrán-mániás vagyok, a hetvenes, nyolcvanas években – háromévente lehetett – Görögországgal kezdtem ismerkedni, majd átszoktam Olaszországba, leginkább Rómába. Az egykori nyugat tehát délen kezdődött számomra. Az olasz főváros sajátossága és egyben különlegessége, hogy minden darabkájában egyidejűleg háromezer év van jelen, a háromezer éve együttesen képes megjelenítődni. Ahhoz hasonló épületek alkotják a várost, amelynek alsó szintjén ókori színház lapul, az első emeleten viszont huszonegyedik századi, forgalmas ékszerbolt húzódik, amelynek a falán Pollock-festményt látni, az üzlet fölötti szinteken pedig középkoriasan maradt lakásokban helyiek élnek. Róma jelenében ott a város és egy birodalom múltja.

– Ez világos, de hogy kapcsolódik ide a plakát?

– Rómában, a Tevere partján vagy a sikátorokban, ha az ember tönkretett plakátmaradványokra bukkan (sokszor azok tartják össze a málladozó falakat), az elpusztultban vagy az éppen pusztulásba hanyatlóban is fölfedezhető a virágzó, hars és színpompás mai élet: a megalkotottságból és elrontottságból, a véletlenből, a természeti körülményekből és a járókelők kezeiből együttesen formálódik valami, amit sem festészettel, sem szobrászattal nem lehetne előállítani, a szó pedig végképpen alkalmatlan az élethű megjelenítésére. A sok különböző méretű, változatos eredetű tépett papír, amit az eső megroncsolt, magához hívott.

– Van olyan plakát a múltból, amit most kiemelne különleges története okán?

– A kilencvenes években Athén külvárosában, az egyik félipari, elhagyatott környezetben ház nagyságú plakátokra figyeltem fel. Az egyiken attraktív kinézetű pár szerepelt, férfi és nő, akiknek nem csupán a testükön látszott, hogy luxuskörülmények között élnek. A férfi – jellemző módon – újságot olvas, a nő pedig a homokban heverészve napozik. Mellettük egy márkás itallal telt üveg, s félig töltött poharak. Láthatóan rég a háztömbök fölött, az autópálya hídjának legmagasabb pontján, szinte a mediterrán kék égre feltapasztva ékeskedett az óriásplakát, a szél megrongálta, csíkokat szaggatott belőle, foltok mutatkoztak rajta: modern festészeti munkának tekinthette a rápillantó óvatlanabb turista. S miközben bámultam, azon gondolkodtam, vajon ki az az elmebeteg, aki negyvenfokos hőségben iszogat a napon. Lelepleződik-e az emberi társadalom képmutató magatartása, feltűnik-e a belső ellentmondása? Mi az a mentalitás, amely Pireuszban, a világ egyik legnagyobb forgalmi csomópontjára épült történelmi és mégis huszadik századiasan avas városnegyedben megmutatta akkor magát?

– Amikor megpillantotta, rögtön tudta, hogy dolga van vele?

– Igen. Nálam volt egy kétaknás, 6×6-os Ikoflex, Székely Péter haverom, munkatársam kitűnő fényképezőgépe (egyetlen filmtekerccsel), és a plakátot azonnal megörökítettem. Akkor már húsz éve rajongok a képversekért, magam éppen letrasettel és xeroxszal csúsztatott műveket és belőlük konstruált egypéldányos művészkönyveket készítek, azaz rutinos alkotó voltam, akit régóta foglalkoztatnak az irodalom és a képzőművészet határterületén lévő műfajok. Mai napig izgat, hogy mikortól nevezhető valami versnek, és mikor esik át, ha képeket is tartalmaz, a képzőművészet térfelére. A szöveg- és a képrombolási módok, mint a kaparás, hasítás, égetés, mázolás, hengergetés, tépés érzéki tapasztalatai miként válhatnak műképző erővé? Az apró, a piciny felületek átalakításában lehetőségekre találtam – s ekkor felbukkant (Pireusz fénnyel telített egén) egy röplabdapálya nagyságú plakát, amely mind a mai napig megváltoztatta a térigényemet.

A tépés műfaja, amit dekollázsnak hívunk, humorosan szólva a kollázs visszabontását jelenti. A negyvenes-ötvenes években alakult ki, s a nyilvánosság számára követhető hagyománya volt. Főleg a dadaizmus követőit jellemezte: akik vagy sértetlen, vagy már megroncsolódott plakátokat téptek le, s alkották újjá a műteremben.

– És mi a jellemző Önre? S talán a nemzedékére?

– Mondható, hogy nem pusztán a mű az érdekes, hanem a létrejöttének a körülményei, az anyag szemrevétele és a tulajdonságainak az érvényre juttatása váltak fontossá. Az ilyen művek sem hagyományos alkotói eljárással teremtődnek, mint oly sok egyéb sem a huszadik század végén. Vagy ha igen, akkor abban a műre történő rábukkanás a leginkább hangsúlyozandó momentum. Járkálok a világban, és a mászkálás során vizuálisan és verbálisan érzékelek egy térben éppen csak létező, reliefszerűen gazdag felületet, amit eltulajdonítok… A nagy rendezetlenségben, a globális káoszban a fölfedezés, az észrevétel, a rábukkanás, a megnevezés eredménye lesz egy csöppnyi kozmosz, amely akár egy esztétikai elv mentén is leírható.

– Mit kell meglátnia egy plakátban ahhoz, hogy foglalkozzon vele?

– Mindig a mást. Az életben, úgy vélem, nem is a mű létrehozása a cél, hanem az alkotás és az ezzel együtt járó otthonosság, a világban való ott- és jólét keresése. Számomra az a papírroncs, az a (sokszor iparművész-grafikus megteremtette) plakát érdekes, amely a pillanatnyi állapotomnak megfeleltethető. Amely révén magamat értelmezni s olykor megérteni tudhatom. Ez azt jelenti, hogy egy csúnyán koszos, fekete-fehér, taposástól szétfoszlott papír, ami feltapad az aszfaltra, fantasztikus élményt nyújthat, származzon egy régi-régi étlapból vagy egy reklámújságból.

– Szóval fontos, hogy legyen története?

– Így igaz! Fontos, hogy benne legyen az általam elmondható, érzékelhető történet. Amelyhez, esetemben a startvonalat a lopott plakát jelenti.

– Egyébként ez mennyire legális?

– Nehéz kérdés. A frisseket illetlenség bántani, na meg nem is hasznos. A felület gazdái miatt sem, de az alapanyag megdolgozatlansága miatt sem. A hivatalos válaszom annyi: ha a plakát már lehullt a földre, (számomra más) elvihető. Ha nincs megrongálódva, visszajárok a helyszínre, kémlelem, várok.

– Tehát semmiképpen sem Ön az, aki megrongálja?

– Nem mondom, hogy ne fordult volna elő, hogy továbbszakítottam az amúgy bomlásnak indult plakátot. Olykor meg is szóltak miatta. De legtöbbször azok képednek el, illetve szégyenkeznek miattam, akik velem vannak. Egyébként szem előtt kötelező tartanom, hogy egy-egy plakáthoz tulajdonosi, esetleg szerzői jog is tartozhat. De amint a beszédünkben, a tevékenykedéseinkben, a cselekvéseink tereiben szabadon használjuk a kulturális örökségünket, úgy én is azt teszem a plakátokkal összehordott nyelvi és képi morzsalékkal és törmelékkel. Szóval tudom hasznosítani bárki politikus fülét is.

– Hogyan kell elképzelni egészen konkrétan a munkafolyamatot? Leragadtam ott, hogy meglátja és elhozza a plakátot.

– Drága mulatság az egész. Újabban többtonnányi hulladék papírról kell beszélnem.

Némelykor új bőröndöt vásárolok, majd feladom a repülőre, mert így tudom külföldről hazahozatni. Máskor telepakolom a kocsimat, vagy segítséget kérek egy furgonos baráttól. Mi is a vezérelv, amely alapján dolgozom? Úgy érzékeltethető, ha azt állítom, a mű létrehozása nem az én feladatom, csupán médium vagyok – ami természetesen csak metafora. Ha nem negyven éve csinálnám, bizonyára már sokan félnótásnak gondolnának, utalok itt például a rendőrökkel való találkozásaimra… De így legfeljebb szenvedélyes gyűjtögetőnek mondanak.

– Elfogadják a lopása okát? Megértik?

–A többség megértő.

– Hamarosan kiállítása nyílik, méghozzá Veszprémben, Európa Kulturális Fővárosában. Hogyan érkezett a felkérés?

– A Művészetek Háza igazgatónője keresett meg, hogy a Laczkó Dezső Múzeumba tervezett, de az intézmény átalakítása miatt nehéz helyzetbe került programjukat befogadná. Előzmény, hogy volt visszhangot kiváltó tárlatom a közelmúltban, Kecskeméten és Szegeden.

A képjelek mellett a munkáimban mindig fellelhető a betű- vagy szótörmelék, még ha azok nem is olvashatóak. Érdekel az írás- és olvasástörténet, az értelmezésekhez vezető hagyományos kommunikáció formációi, a közlésértelemhez jutás algoritmizáltsága. A kiállításom kurátora, rendezője Bán András, aki a hetvenes évek óta követi a pályámat. Főként horvát, azon belül is dalmát plakáteredetű művek láthatóak, a színvilág utal a mediterrán értelmezésekre. A kiállításra hangolódók részére katalógus is készült, mintegy egy évig tartott az album összerendezése s a pályakép felvázolása.

– Fontos, hogy az alkotások szemétből vannak. Mégis: meg lehet látni benne a szépet?

– A természet által megformált dolgokra nem helyes azt mondani, hogy szép, mert azzal azt antropomorfizáljuk. Az ember kultúrája, érzelme vetődne rá. Ilyesmi okkal nem mondanám a művekre, hogy szépek, ahogy azt sem, hogy csúnyák. A kérdés, hogy önálló életre képesek-e. Ha igen, milyen analógiákkal lehet az emberhez társítani?

– Környezettudatosság áll a háttérben?

– Igen. Természettudósi műveltséggel, tanári egzaktságra törekedve, és leginkább naturális szemléletmóddal rendelkezem. Nem teszek különbséget magam és a világ között. Igyekszem egynek mutatkozni. Holisztikus szemlélet ez, én a rózsákról – hogy visszakanyarodjunk a botanikára – nem mint valamikről, hanem mint valakikről beszélek. A világ alkotótársa vagyok, ezért azt mondhatom, a közösségi elköteleződésem nyilvánvaló. Az európai kultúra erősen és zsidó-görög kezdetétől fogva individuális teljesítményre épül. Amit tudok a világról, a múltjáról, a jelenéről és a jövőjéről, az mind a korábbi társadalmak tudásának a része volt. Ahogyan Róma városában a részletekben együtt élnek évezredek.

– Fontos Önnek, hogy maradandót hagyjon itt?

– Nem az a fontos, hogy maradandót hagyjak, hanem hogy maradandót csináljak. Hogy miként értékelik ezt, arra nem terjed ki a kompetenciám. Én csak azért felelek, hogy összerendezett legyen.

– Ez azt jelenti, hogy felszabadultsággal tölti el, ha lead valamilyen munkát?

– Minden egyes munkámról, könyvemről, versemről állíthatom, hogy nincs befejezve. Ebben az értelemben is nyitottak – ahogyan az a természeti világ is.

– Nem kell pontot tenni a dolgok végére?

– Nem. A világ nem úgy működik, hogy egyszer csak vége van.

– Amikor megír egy szöveget, és kiadja, akkor abban a pillanatban úgy hitte jónak…

– Ez így van. Viszont én nem egy pillanatot szeretnék megörökíteni, hanem egy mintázatot, egy folyamatot megmutatni. Sosincs vége.

Szabó B. Eszter

Fotók: Gordon Eszter


Géczi János immu Pets című kiállítása április 12-én, szerdán nyílik a veszprémi Dubniczay-palotában.


Forrás: https://art7.hu/kepzo-es-iparmuveszet/interju-geczi-janossal/