Így fest az ember, avagy Kis Róka grand guignol-ja

WELTSCHMERZ,
TRAFÓ GALÉRIA BUDAPEST,
KURÁTOR: FENYVESI ÁRON

Az élet szörnyűségei – halál, feloszlás, feldarabolás, kínzás, megnyúzott, elgázolt vérző hullák, perverzió – mindig is taszították és vonzották az emberiséget érthető okokból. A nemiség és hulla-horror kapcsolata az idők kezdetétől változatlan. Különben miért nézték volna végig tömegek a lenyakazást, karóba húzást, akasztást. A kivégzések mindig is népszerű látványosságnak számítottak Európa-szerte, ahogy most is garantáltan nagy a csődület, ha valakit elüt a villamos vagy valaki szétloccsan az autójával együtt közúti balesetben.

A művészet történetét fejben gyorsan átlapozva rá kell jönni, milyen tarka, vad és hátborzongatóan kacagtató szerelem és halál, testiség és kórbonctan kapcsolatának az ábrázolása. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az „obszcén”, a „perverz” az emberiség ősi képzete, sokkal mélyebb valami, mint egy beteg társadalom, vagy netalán beteg művész idegenkedése a testtől. (Azért teszem idézőjelbe, mert csak jobb híján fogadom el ezeket a kétes címkéket, semmi esetre sem a tárgyalóteremben, mert nagy kérdés mit és miért tartunk normálisnak és mit patologikusnak. Ráadásul ebben állást foglalni korántsem olyan veszélytelen, mint mondjuk támogatni vagy ellenezni az absztrakt festészetet. Sokkal inkább hasonlít arra, hogy az ember támogatja vagy ellenzi az abortuszt. Gyakorlatilag Európa a keresztény szemlélethez tartja magát ebben a kérdésben, eszerint ítélkezik, botránkozik meg vagy éppen tart bűnbánatot.)

Tehát a kegyetlenséget, az elhajlásokat mindig is ábrázolták, ám mint például Hieronymus Boschnál, Dürernél és más középkori festőknél egyszerűen elkönyvelték, mint a biblia, a mitológia szolgálatát, mint példatárat és figyelmeztetést, hogy elképzelhesse a nép, mi vár rá, ha nem él Istennek tetsző életet. Logikus, hogy mindig a képmutató társadalmakat özönli el a perverzió hulláma, úgy is, mint e társadalom logikus kifejezése és úgy is mint pusztító tömegreakció. Ennek az ellenpéldája a antik görög művészet, ahol még teljesen magától értetődően ábrázoltak a kelyheken ágaskodó falloszú szatírokat, a gruppen szexet megszégyenítő kombinációban üzekedő illetve fellációt élvező vasvillás férfiakat, ennél fogva a műélvező is egészséges humorral szemléli Priaposz, a termékenység istenének szobrát a múzeumban, amint éppen olajozza jókora férfiasságát. Mindezt az emberállat naiv ösztönével.

Kis Róka Csaba festményein mintha mindenünnen találhatnánk reminiszcenciákat a görögöktől a rokokón át a barokkig, Caravaggioig, Goyáig, Baconig. A barokk festmények sarkában, a főszereplők lába alatt, a bokrokban meghúzódó mellékfigurákat, koboldokat, szatírokat felnagyítja miközben beleviszi a jelenetekbe a 20-21. századi, horrorfilmek, videoklipek túlzásain edződött érzékenységét. Feltölti őket új világfájdalommal. Főleg korábbi, letolt nadrágos szőrös férfiak és katonák tobzódását ábrázoló munkái tartalmaztak többet a vidáman üzekedő görögökből, de már abban a korábbi korszakában is sokkal közelebbi szellemi rokonának érzem a németalföldi névtelen vándorfestőket, akik a XVII. században járták a vidéket és zsánerképeken örökítették meg például a borbélyokat, akik a maguk primitív módján fogat húztak, eret vágtak, koponyát lékeltek. Van valami brutális humor ezekben a régi képekben, akárcsak Kis Róka Csabánál. Az egyik régi képen a páciens, hogy enyhítsen a foghúzással járó fájdalmán, kigombolja a nadrágját és keményen maszturbál. Mint a korabeli vásári komédiáknak, vagy a későbbi párizsi grand guignol-nak és ezeknek a rajzoknak is a lényege a borzalomnak, fájdalomnak, kegyetlenségnek, részvétlenségnek, kéjelgésnek a megmutatása: ha a gondviseléstelen élet így bánik velünk, folytassuk a deszkákon, a vásznon a halál, az üzekedési ösztön disznóságait. És egy nagy ugrással már itt is vagyunk a Weltschmerznél, Kis Róka Csaba kiállításának címénél. Mert az embernek mindig fáj a világ. Hol jobban, hol kevésbé. Most éppen jobban. És nem csak azért lesz úrrá rajtunk a rókaként lopakodó freudi világ, – amikor a sötét, elfojtott gondolatok kerülnek előtérbe, amelyeket még magunk elől is titkolunk, és amelyek csak akkor derülnek ki, amikor tudatalattink legrejtettebb zugait is kikutattuk – mert megállíthatatlanul tágul az univerzum és úgyis mindent elnyel a fekete lyuk.

Kis Róka Csaba azt nyilatkozta egy régebbi, a Magyar Narancsnak adott interjúban, hogy önkiíró módon találta meg a saját festészeti rendszerét. Mintegy automatikus írásként rögzítette műtermi magányában mindazt, ami a fejében kavargott. Ezeknek a kivetüléseknek a zajosan megbotránkoztató első hullámán a jelek szerint már túl van, legalábbis az, amit a 2014-es legfrissebb terméséből látni enged már letisztultabb, de ha szabad ilyent mondani, még „perverzebb”. Szó szerint megnyúzott, megvert, meggyötört gyerekek, testükön, fejükön csiklószerű, szétnyílt sebbel vagy koponyával. Önarcképes Veronika-kendő?

Mindenesetre itt már bizonyosan nagyobb a festő részvéte az undornál. Mintha felülemelkedne benne a moralista, mintha elkeserítené és felháborítaná az igazságtalanságnak és borzalomnak az a tömege, melyet a társadalom és közömbös természet az emberi faj nyakába akaszt szakadatlanul. Leleplezi ezt a horrorisztikus haláltáncot. Megfesti de Sade márki áldozatainak arcképcsarnokát. Ugyanahhoz a típushoz tartoznak ezek az arcok mind a Weltschmerz ciklusából: érzékenyek, kiábrándultak, anélkül, hogy legalább egy ábrándjuk lett volna tetszhalott ifjúságukban. Csupa szenvedő csúfság, minden olyan sejtelmes, misztikus és melankolikus. A pusztulás parfümje felismerhető. Ilyen grand-guignol-t csak Kis Róka Csaba tud produkálni, a barokk vészjósló komorságát és a szürrealisták csontváz bolondériáját, eleganciáját egyesíteni! És ha mindez nem elég, akkor ráadásnak afféle hiperrealistaként még ki is nagyítja a sebhelyeket és testnyílásokat. Kórbonctan, anatómia, sejttan burjánzanak a vásznain, mint a lélektan mellékágazatai. Mindez miért? Polgárpukkasztás, pikantéria? Nyilván az is benne van, hogy senki se maradjon közömbös. De szerintem ez az egész inkább olyan egyszerű okokkal magyarázható, mint hogy a festő eldöntötte, szembenéz a valósággal, elutasítja a maszlagot és tetszik, nem tetszik, megmutatja teljes meztelenségében az emberi test és társadalom legbelső zűrzavarát, radikális eltorzulásait – és ehhez a legrégibb hagyományokat egyesíti az új média, a videoklip, a képregény és a horrorfilm érzékenységével. Megmutat egy extrém tudatformát, mely túlmegy az eddigi határokon. A művészetnek éppen ez az egyik feladata, ahogy Susan Sontag tanította, hogy megvesse a lábát a tudat addigi határain túl és tudósítson róla, hogy mi van ott.

Aki kíváncsi rá, még megnézheti, a budapesti Trafó Galériában a nagy érdeklődésre való tekintettel február 8-ig meghosszabbították Kis Róka Csaba Weltschmerz kiállítását. Vasárnap este hatkor zár.

Bartuc Gabriella

[nggallery id=493]

Kis Róka Csaba legújabb festményei a Weltschmerz című kiállításról. Trafó Galéria, Budapest

Fotó: Surányi Miklós